Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-27 / 5. szám
Totranskó Lomnicén találkoztunk először, Ő is ott állt szerényen, meghatottan ozok között, akiket a Szlovák Fogyasztási Szövetkezetek Szövetsége több évtizedes odaadó munkájukért a „Becsület-érdemrenddel'' tüntetett ki. Érdemes funkcionáriusok, egykori vöröskatonák, régi kommunisták. Szlovákok, magyarok. Jó ismerősök, elvtársak. Az idő ezüstöt szőtt már hajukba. Hátuk meghajlott az évek terhe alatt, szemük -sarkában könny csillogott, szívükben egy közös gondolat: — Mégsem feledkeztek meg rólunk. így ismertem meg Sekera Máriát, vagy ahogy őt szülő- és lakóhelyén Ivánka pri Dunajl-ban ismerik, a — fáradhatatlan Mariska nénit. Hogyne ismernék. Itt született hetvenkét évvel ezelőtt, itt ment férjhez tizenhat éves korában, itt nevelte négy gyermekét, itt dolgozta le életét. Azt mondhatnánk, hogy mások is vannak, akik itt élnek és nem ismerik így őket, az igaz, csakhogy Mariska néni családja és férje mellett a közösségben, az emberek segítésében és szeretetében kereste az élet értelmét. Ajtaja mindig nyitva volt embertársai számára, melyet a közösség bizalmával és megbecsüléssel viszonzott. 1930 óta a Fogyasztási Szövetkezet tagja, 1949 óta a helyi szervezet felügyelő bizottságának elnöknője. 1945-től 1971-ig volt a hnb képviselője. Tizenhét éve mint népbíró foglal helyet a Városi Bíróságon, ahol ma is nagy tiszteletnek örvend. Tagja a Szlovák Nőszövetség Városi Bizottságának, a Csehszlovák Vöröskereszt és a Csehszlovák Szovjet Baráti Szövetség helyi bizottságának. Még felsorolni is sok. De soha nem félt a megbízatásoktól, az emberek érdekében kimondott igazságtól. Ezért szeretik, tisztelik, becsülik. Másodszor munka közben találtam az ivánkai Vadász-étteremben, felügyelt a leltározásra, örömmel fogadott: — Ugye, mondtam kedvesem, hogy nem vagyok én gombostű Ivánkán, hogy •elvesszek. Itt mindenki tudja, merre járok. A leltározás már a végéhez közeledett. Mariska néni meghívott otthonába, hogy megismerjem lányát, unokáját, otthonát. Útközben a fiatalokról, a mai emberekről, nőkről beszélgetve, megkérdeztem: — Mint népbíró is sokat látott és tapasztalt, mi a véleménye a mai közösségről, az emberek egymás iránti viszonyáról? — Tudja kedvesem, mikor én fiatal voltam, minket összetartott a nyomor, a szegénység, össze kellett fognunk, hogy közösen javítsunk sorsunkon. Nehezen szereztünk valamit, de azt nagyon megbecsültük. A mai fiataloknak könynyű, mindenük megvan, a szülők azon igyekeznek, minden jót és szépet megadhassanak. De sokszor talán a kevés többet jelent. Ma sok embernek a társadalom csak a javakat jelenti, de keveset tesznek egymásért, pénz nélkül, csak úgy szeretetből. A fiatalok életében nagyon sokat számit a szülők példamutatása. Sok évi tapasztalatom azt igazolta, hogy ahol megértésben, szép, harmonikus házaséletben éltek a szülők, az egész család, ott o fiatalok is, amikor szárnyra kaptak, ezt a példát igyekeztek követni. Sajnos, az ilyen családi élet ma nagyon kevés, önzők lettek az emberek. Pedig a jómódból lett önzés, az egymás iránti közömbösség nem vezet semmi jóhoz, a társadalom segítsége nélkül pedig idővel nagyon egyedül marad az ember. Mit csinálnék én például, ho nem lenne ennyi dolgom? Már rég beteg lennék, vagy megöregedtem volna . . . Megérkeztünk... A főút mellett egy szépen karbantartott, de régi háznál álltunk meg. A csöngetésre egy tizenegy éves korára magasra nőtt kislány, soka dicsért unokája nyitott ajtót. Az otthon melegében előkerülnek a régi fényképek, kitüntetések, oklevelek. A legújabbat még csak most sorakoztatja a többi közé. Amikor a fotóriporter táskájából elővette a fényképezőgépet, Mariska néni a kendőjéhez kapott: — Várjanak egy kicsit, felveszem az új zöld szvetteremet, nocsak kislányom, fésüld meg a hajamat. . , Mariska néni talán sohasem fog megöregedni I VARGA MAGDA AKIT a munka fiatalít A KÉPVISELŐ NAPLÓJÁBÓL A képviselőnő előkészíti a szolgálati könyvet, beirja a dátumot. Nem kerüli el o figyelmét, hogy az elmúlt évben is ugyanezen a napon tartotta első fogadóóráit. Első vendége egy törékeny fiatalasszony volt, aki olyan felzaklatott idegállapotban jött, hogy alig lehetett érteni a panaszát. Hároméves házasok voltak, amikor először jött haza ittasan a férje. Azelőtt sohasem látta ilyennek. Alig ismert rá, goromba és követelődző volt a hangja, ok nélkül, kétszer is megütötte. Gyorsan összecsomagolt, de mielőtt elindult volna, megtorpant, hatalmába kerítette az addig nem ismert érzés: gyermeket várt! S már csak ö miatta is maradnia kellett. A férje reggel semmire sem emlékezett, csodálkozva nézett a bőröndre. Amikor elmondottá neki, mi történt az este, térdre esett előtte, úgy fogadta meg, hogy soha többé nem jön Így haza, csak még az egyszer bocsásson meg neki. Kibékültek, de két hét múlva újra megkezdődött minden. Nem sírt, nem sikoltozott, amikor verte. Szégyellte a szomszédok előtt, de a kék toltok mindent elárultak. Tanácsot jött kérni. Eddig soha sehol fel nem jelentette. Most sem akarja, mert fél tőle, megölné, ha megtudná, hogy itt járt. Az életben adódnak esetek, amikor el kell hallgatni az igazat, ha segíteni akarunk embertársainkon. így került be a feljegyzés: NN-t éjszakai csendháboritás miatt, szomszédai feljelentették. Amikor -először állt a bizottság előtt, nem tagadott, mindent beismert. De később, mert sajnos minderre egyre gyakrabban került sor, már másként viselkedett. Egész magatartását megváltoztatta, eldurvitotta az alkohol, kiabált, kikérte magának, hogy valaki az életébe avatkozzék. Gyógykezelésről pedig hallani sem akart, azt hangoztatta, semmivel sem iszik többet, mint más. TOLLfOSnáBAV A falvakban, ahol annyi népdal született a dolgozó emberek ajkán, ahol annyi népszokás szállt apáról fiúra, anyáról leányra, ma már nemigen ápolják a hagyományt. A legtöbb helyen modern kultúrotthon van, ahová a fiatalság szórakozni jár, ahol jól érzi magát. De az idősebb korosztály még őrzi a régi szokásokat. Ha megszűnt is a fonóbajárás, a dobon varrás, még megmaradt a tollfosztás. Perbete (Pribeta) községben is összegyűlnek a szomszédasszonyok esténként egy-cgy háznál tollat fosztani. Vacsora után, hét óra tájban a megbeszélt helyen egymásnak adják a kilincset. Azután körülülik az asztalt. A háziasszony kiteszi a tollat az • asztal közepére, egy üres vájlingot helyez rá, ebbe gyűjtik a megfosztott tollat, s a csutka az asztal alá kerül. Ebből áll a munka. A fáradt, bütykös ujjak fürgén, ügyesen tépik a könnyű pihéket. Munka közben beszélgetnek. A szót a fiatalos, nevelő szemű Mari néni viszi, aki lánykorában színdarabokban játszott. Dicséri a fiatalok frizuráját. mini- és maxiszoknyájuknak kacérságát. Az idősebb asszonyok elmesélik, milyen más volt a világ, amikor ők voltak fiatalok. Szóba jön a régi részaratás, a marokszedés, amikor aratás alatt egész hónapon át daráscsuszát ettek ebédre, de 11 órakor már várták nagy éhesen. S milyen jólesett az ebéd, amikor egy tálból közösen kanalazták ki az utolsó cseppig, mondja Margit néni, akinek már két menye és két unokája van. Fáradt arca kipirul, amikor meséli. A bizottság ennek ellenére is, kötelező gyógykezelést javasolt. Közben odahaza pokollá vált az élet. Ha nem volt pénze, eladta a felesége ruháit, mert a látásban a törött bútorokon kívül már semmi sem volt. Egyszer baltát fogott, azt mondta mindenkit kiirt, mert nem hagyják nyugodtan élni. A szomszédok rendőrségért telefonáltak, de akkorra már minden ajtót, ablakot bezúzott. Letartóztatták, elvitték. Mindez kora tavasszal történt. A gyógykezelésen jól viselte magát. Minden jel arra mutatott, hogy meg akar változni, mert maga is belátta, hogy zátonyra futott az életük. Felesége és az emberek nem fordultak el tőle. Segítették, hogy rendbe hozza az életét. Nyár derekán került haza, és azóta egyetlen napot sem hiányzott a munkából, soha senki ittasan nem látta. Gyermekei és felesége szeméből elköltözött a rémület és ö örül, ha hozhat nekik valamit. *
