Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-07-21 / 30. szám

Hajnal. Pontosabban: öt óra tizenkét perc. A fiatal férfi visszalöki karóráját az alacsony asztalkára — ilyen korán ébredt? Néhány pilla­natig még fekszik a könnyű nyári takaró alatt, tűnődik, és sehogyan sem tudja eldönteni, most aztán mit csináljon itt a Mátrában, ebben a cipő­doboz nagyságú szobácskábán, a szétszórt ruhái közt, hajnali öt óra tizenkét perckor? Végül is lelép az ágyról, és kiáll a nyitott erkélyajtóba. Gyenge, fiatal fény ömlik szét a fákon, a bokro­kon, letelepszik a zöld fűre és a sárga kavicsos sétautakra. Olyan erőtlen még, mint a ritkás köd; és mintha csak ecsettel festenék be a tájba. A piros-fehér padok csoportokra szóródva, súly­talanul pihennek, akár a madarak, amikor rövid időre a földre szállnak, és semmi sem jelzi, hogy a következő pillanatban mór továbbrebbennek. Ősi, megtévesztő mozdulatlanság a világban. A fény már nem ömlik, csak árad. Árad, dagad, és a tükre észrevétlenül egyre magasabbra emelke­dik. És ekkor a mozdulatlanságból, a csendből valami mégis kiválik: a nyárfák és a nyírek re­megő, finoman csapkodó sok-sok levele. Reme­gésük úgy belesimul a tájba, hogy sokáig nem is hallani a hangot. Nem is hang ez, inkább borzon­gás: a levegő ébred, a fák ébrednek. Szelet nem érezni, a fenyők mozdulatlanok. Az ezüstfenyők komorak, a lucok borzasak. A férfi végigszívja cigarettáját az erkélyen, majd visszafekszik. Félálomba tévedten is hallja a csendet, az egész nagy csendet. A csendbe később belecsipog két madár. Sokáig szólhatnak, s úgy megszokja a hangjukat, hogy végül már nem is hallja őket. De most egy koppanás tör be a nyitott erkély­ajtón. Majd újabb koppanás. Szünet, csend. Ismét a koppanás. Száraz, kemény zaj. A férfi mór megint az ajtóban áll. Hat óra huszonegy perc. Észre sem vette — egy teljes órát aludt. A koppanás pedig ... A kiserdő szélén, a tekepálya tisztásán egy lány gyakorol. Zöld­pettyes mandarin-shortban hajladozik, és fárad­hatatlanul állítja a bábukat: nehéz kettes alakza­tokat próbál leütni, majd egy magányos bábut, azután felállítja valamennyit, és a tömött sorok­ba bezúdítja a zsinegen lengő fagolyót. Az elsőemeleti erkélyről a férfi figyelmesen szemléli a mélyben folyó gyakorlatot: a lány elég ügyetlennek látszik. Szemérmes kezdőnek, aki a hajnali magányt választja, hogy tökéletesítse tu­dását. De szorgalmas is: elmúlik tíz perc, negyed­óra, s a lány még mindig állít, majd dob. ILLÉS ENDRE k YÁRI TÁJ KÉT FIGURÁVAL — Na, majd én segítek — ébred fel az erkélyen a férfi. Villámgyorsan lehúzza szakállát, csapkodja magára a vizet, de amire leért a kiserdőbe, a teke­pályán mór csend fogadja, a lány eltűnt. Még ebédnél megtudta a nevét: Kati. Délután már ismerte is. Olyan nagy szembogara volt, hogy a szeme egészen feketének látszott. Kormos, élénk, nagyon sötét fényű szemmel nevetett a világba. Látszott: igazi kedvvel, felszabadultan nevet. A férfi később eltűnődött — mikor is szerette meg a lányt? Mór az erkélyről is tetszett. Szépen hajladozott, jó mozgású ízületek formálták a könnyed mozdu­latokat. A mandarin-short szokatlan vonala is felkeltette figyelmét. Szőke haja sehogyan sem illett mélyfekete szeméhez, de a kettőt mégis együtt kellett elfogadni — ez a lány csak így, és csakis így volt valódi. Mégis akkor szerette meg Katit, amikor más­nap reggelinél leült az asztalához, és Kati az ablakmenti sorra bökött: — Látja azt a mézsárga nőt? — Melyiket? — A kék pongyolában. A férfi tekintete megtalálja a laza kontyú, teás­csészéje fölé hajoló, pongyolás nőt. — Megvan. Mit akar vele? — Nézze meg jól. Ez húzta meg a szempillá­mat. — A szempilláját? — hökken meg a férfi. És önkéntelenül hátrább löki a székét, hogy jobban lássa a lányt meg a szempilláját. — Ma reggel az uszodában. Ugye, csodálkozik? Én is azt tettem. — De miért húzzák meg a maga szempilláját? — Azt tőle kérdezze meg! A férfi feláll: — Rögtön ... — Ne, ne! ... — És nevetve visszahúzza. — Inkább elmondom én. Hát ... ma reggel kijövök a vízből ... mert tudja, hétkor én mindig leme­gyek a kis uszodába néhány fordulóra ... — Hány napja is van itt? A lány könnyedén elfricskázza a kérdést. — Kell a történet vagy nem? ... Szóval, ki­jövök a vízből, és éppen kint szárítkozom egy gyékényen, amikor sárga hajú kedvencem, aki különben a szomszédban lakik, odajön hozzám, és mielőtt eszmélnék, megfogja a szempillámat. Megfogja ... és meghúzza! Mint a petrezselyem­gyökeret, ha kirántják a földből. Beledermedek. „Mondja, igazi?“ — kérdi azután kedvesen. Még mindig áll bennem a szív. „Csak azért kérdem, mert itt a sarkában is olyan hosszú.“ Hát mit szól a szemtelenséghez? Hogy müszempillóm van! — Hát nem az? — kérdezi komolyan, mosoly­­talanul a férfi. — Mert én is azt hittem. Meg­engedi, hogy meghúzzam? Én talán jobban tu­dom ... A lány ráüt a kezére. — Csúcs! ... Vissza a praclit! Különben Loli a neve. — Nem Kati? — Kati én vagyok! Maga műveletlen... — Bocsánat. Így beszélgetnek, és Kati egyre vadabbul tetszik neki. Mi tetszik? Még ma is a szeme. Később kettesben indulnak sétálni, ekkor kérdi a lánytól: — Mondja, ismeri a továbbrajzolás örömét? — Mi az? — Még ezt sem tudja? Hát II. Rákóczi Ferenc­nek maga sohasem rajzolt kecskeszakállt a törté­nelemkönyvében ? — Elmulasztottam — mondja a lány. — Sajnálhatja ... De a kecskeszakáll úgyis csak az elemi iskola. Az Igazi továbbrajzolás az, hogy az ember kiválaszt magának valakit .... például azt a könyvelőt a maguk asztalánál ... és bíborsapkát rajzol neki meg fehér csipke­gallért meg vastag, fekete keretű szemüveget, az ujjaira nagy gyűrűket ... és a kis könyvelő egy­szerre zordon kardinálissá válik, éppen olyan méltóságos főpapi jelenséggé, amilyennek Greco festette ... Miért módón ezt? Mert én most magát rajzolom tovább. A lány érdeklődve rátekint. — És nekem mit rajzol? Bajuszt? — Csúcs! — inti meg a férfi. — A maga portré­ján a szem a legfontosabb. A ragyogó, nagy, fekete szem. — Lassabban! Nem is olyan nagy. — Ehhez a szemhez én fekete hajat rajzolok. A fekete hajra meg rózsaszín virágos, hetyke kis kalapot. Fehér csipkeblúzt is kap... És piszébb, sokkal piszébb orrot ... Kitalálta már, mi lett magából? — Pisze? Utálom a piszéket. — Akkor is, ha egy szép Renoir-portré lett? Nagy csend. — Szóval, nem tetszik. Tudja, hogy ki volt Renoir? — Szemtelen. — Elég banális felelet. Tudja vagy nem tudja? — Esernyők ... Fürdő lány ... Virágcsokor a tükör előtt ... — Gúnyos fintor. — Elég? — Szóval, tudja, de Renoir nem tetszik. Miért? — Mert azok a lányok, törülközővel és törül­köző nélkül, mind kövérek. — Értem. Attól fél, hogy maga is elhízik. Akkor hosszabbítsunk meg mindent. Az orrát, az arcát, a nyakát, még a karját és a derekát is ... És máris átalakult Modigliani csodálatos Elvirá­jává! Mi az, ez sem tetszik? Tudja, hogy ki volt Modigliani ? A lány hallgat, később odaveti: — Azt hiszi, csak maga látta azt a filmet? Még később ezt kérdi: — Micsoda maga? — Mérnök. — És mit épít? Házat, hidat? — Se székesegyházat, se viaduktot. Én nyom­dában dolgozom. Mit csodálkozik? Nyomdában is kell mérnök. Még most sem hiszi? Hát akkor telefonáljon a B. nyomdába, Pestre. Félóra alatt kapcsolják. Ott majd felvilágosítják, hogy a mélynyomó osztályt vezetem. — Attól ilyen okos? Délelőtt eddig jutottak. A férfi még megkérdezte: — És maga? — Textilt tervezek. Renoirtól is loptam már motívumot. Még aznap délután megcsókolta. Most másfelé tartottak, mint délelőtt. Átlépkedtek egy frissen kaszált réten, felértek egy kis dombra. Alul a szénaszagba bodzaillat is keveredett. A fehér, zömök virágú bokrok édes, könnyű, erős illatot páráztattak. A széna feloldotta a bodza édességét. Ebben a szénaszagban és bodzaszédületben csó­kolta meg. A domb tetején, a világ előtt, ott, ahol a négy égtáj összefutott. (A befejező rész a következő számunkban)

Next

/
Oldalképek
Tartalom