Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-14 / 3. szám

tonsági előírások be nem tartásával niaguk okozzák a balesetüket.

1960— 1967-ig a munkaképtelenek százalékaránya egészen kielégítő volt. Nagyobb kilengést csak az 1962—65-ös évi nagy influenzajárvány jelentett. 1967-ben gyors ütemben kezdett szaporodni a munkaképtelenek száma, s 1970-ben érte el a tetőfokát. Azóta, egyes hatékony intézkedések következtében, megint csökkenő irányt mutat. De sajnos, nem olyan mértékben, hogy ne kellene beszélnünk erről a témáról, vagy ne kellene valamit tennünk a helyzet javulása érdekében.

Még mindig igen magas a betegállományban lévők száma, a munkaképtelenek átlagos időtartama húsz nap. Ha választ keresünk a kérdésre, mi okozza a hiányzás görbéjének rohamos emelkedését, rá kell jönnünk, hogy néhány valóságos tényező kivételével a probléma súlypontja olyan szubjektív tényezőkben kereshető, amelyeket ini magunk idézünk elő, de legalábbis szemet hunyunk fölöttük. Figyeljünk csak a rádió, vagy az újság híreire; üzemek, amelyekben aránytalanul magas a betegség okozta hiányzás hányadosa, mégis élen járnak a tervek teljesítésében, sőt, túlteljesítésében. Miként lehetséges ez? Csak egyféle módon; erősen megnehezített, az egészséget rongáló körülmények között végzett munkával. Túlórákkal, egymás utáni műszakok vállalásával, rendkívüli műszakok beiktatásával, fiatalkorúak teljes munkaviszonyba állításával, és gyakran, kockázatos munkahelyekre való besorolásukkal. Vagyis, azzal a többletmunkával, amit az ottlevőknek kell végezniük hiányzó társaik helyett.

S az eredmény: túlzsúfolt körzeti és üzemi rendelők, a szervezet túlterheléséből és teljes kimerültségéből származó betegségek és munkabalesetek.

Hányszor megtörténik, hogy a munkás ott esik össze a gépe mellett. Ki a hibás? Lehet, hogy a barátja, aki helyett többletmunkát végez, miközben a másik otthon, a „betegállományban“ a mellékkeresetét gyarapítja. Lehet, hogy a mester, aki nem sokat ért a munkabeosztáshoz és szervezéshez. Vagy az üzem, amelyik ilyen áron akar jobb gazdasági eredményeket elérni? A túlhajtott, beteg dolgozónak azután pihenésre, gyógyításra, táppénzre van szüksége. Azt pedig nem a barátja fizeti, nem a mestere, még csak nem is az üzem, hanem mi. mindnyájan, és azoknak is fizetünk, akik nem is betegek, csak megfelelő papírt szereztek róla. Felesleges példákat említenünk, mindennap találkozhatunk velük, a munkahelyünkön is.

Mégis közömbösen megyünk el a jelenség mellett. Legfeljebb vállat vonunk. Jobb nem látni, nem hallani semmit, így elkerüljük a kellemetlenségeket.

A munkaképtelenek százaléka pedig egyre növekszik. A társadalom pedig csak fizet, és ráfizet. Míg egy szép napon el nem rendeli a legszigorúbb óvintézkedéseket. Az egészségügyi minisztérium már ez év tavaszán bevezetett olyan intézkedéseket, amelyek csökkentették a munkaképtelenek számát és időtartamát. Bevezette például a betegellenőrző szolgálat tökéletesítését. Ennek egyik tartozéka a betegséget felülvizsgáló orvosok fizetésének emelése volt. A hiányzás elleni harcba a szakszervezet is belekapcsolódott. A szakszervezet vállalta a dolgozók, az egészségügyi és a gazdasági vezetők meggyőzését a mulasztás elleni harc közgazdasági és politikai jelentőségéről. Felajánlották segítségüket a munkakörnyezet egészségesebbé tételében, a dolgozók szociális feltételeinek és életkörülményeinek javításában, s az indokolatlan hiányzás elleni harcban.

Az egészségügyi dolgozók segítségére is szükség van ebben a munkában. Jobban kell szervezniük az egészségügyi szolgáltatásokat, rövidíteniük kell az előjegyzett szakvizsgálatokra való várakozás idejét, lehetővé kell tenniük, hogy a beteg két vagy több szakvizsgálatban is részesülhessen egyetlen nap alatt, s hogy a kiegészítő vizsgálatok során elkerülhesse az oly gyakori ismétléseket, és bürokráciát. Tökéletesíteniük kell a betegségmegelőző gyógyászatot és lehetővé kell tenniük, hogy a körzeti és üzemi orvosoknak elegendő idő álljon rendelkezésükre egy-egy beteg kiA HIÁNYZÁS

OKA...?

vizsgálására és kezelésére, hiszen ők ismerik a legjobban betegeik környezetét, egészségi állapotát, jellemét, a munkahelyéhez való viszonyát, és ők döntenek afelől, alkalmas-e a dolgozó egészségileg munkaköre betöltésére.

Amint látjuk, nem kis feladat hárul az egészségügyi dolgozókra, s hogy a munkájuk eredményes legyen, a társadalomnak is segítenie kell ebben. Például azzal, hogy felelősségre vonja azokat az üzemeket, amelyek

dolgozóik egészségének károsodása árán teljesítik terveiket.

Takarékosan kell bánnunk a közvagyonnal. A takarékoskodást pedig azonnal el kell kezdeni. Tolvajt kiáltunk, ha valaki az önkiszolgáló boltban elvesz egy konzervet, s ugyanakkor, cinkosságot vállalunk azokkal, akik heteken keresztül élvezik jogtalanul a táppénzt, s ennek révén esetleg más kereseti forrásokból igyekeznek meggazdagodni. Napi 18 millió koronába kerül ez nekünk. Naponta egy iskolát és hetente egy modern járási kórházat lehetne felépíteni ebből az összegből. Azt a statisztika már nem tudja megállapítani, mennyi kerül kifizetésre ebből az összegből jogtalanul és mennyi jogosan. De még ha elenyészően kevés volna is a feleslegesen kidobott pénz összege, akkor is érdemes volna elgondolkozni fölötte. Hiszen a takarékoskodást az aprópénzen kell kezdeni.

IRENA STROMFOVA