Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-14 / 3. szám
IlijHarczell Bélával, a múzeum igazgatójával Dél-Szlovákia gazdag néprajzi hagyományairól, a nép ajkán őrzött dalok, balladák, mondókák gondolati tisztaságáról, a népi szokások egyedi sajátosságairól, a gyűjtőmunka általános nehézségeiről beszélgettünk. Közben nagyon gyakran tért vissza vendéglátóm ajkára — aki egyben a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság elnöke is — egy rövid név: AG TIBOR! — A hazai magyar néprajzgyűjtés, a népzenekutatás embere ... Szenvedélye és foglalkozása ez a munka — mondta. Ag Tibor a CSEMADOK KB központi néprajzi szakelőadója. A jövő nemzedéke számára próbálja összegyűjteni, megőrizni s föltérképezni Csallóköz, a Gömör-vidék, Bodrogköz és Szlovákia többi magyar lakta területének gazdag népi hagyományainak kincstárát. Épp gyűjteni indult. Vele tartottam. A Zlaté Klasy-hoz (Nagymagyar) tartozó kisközségek, tanyák felé vezető országúton csöndes zümmögéssel gurul a Skoda. Esteledik. Az utat szegélyező kopár fák dermedt ágkarjai sejtelmesen suhogó hajlongással kapaszkodnak a szélbe. Beszélgetünk. — Kereken húsz éve, hogy első népdalgyűjtő utamra indultam. Különböző kiadványokból már serdülő koromban ismertem az ősi magyar népdalt, már akkoriban megkapott a dallamok egyszeTű szépsége. Az élő népdal teljes valóságéval azonban csak első gyűjtő utamon: a néprajzi szempontból különösen gazdag Zobor környéki magyar falvakban találkoztam ... — És azóta? — Többszáz faluban jártam, több mint ötezer népdalt jegyeztem föl; szokásokat, balladákat, népi mondókákat gyűjtöttem. De egy-egy jó nótafára vagy adatközlőre találva, ma is még épp oly izgalom fog el, akár húsz évvel ezelőtt... Bélvatán, Zsenics Lajos bácsi a konyhában egy régi könyv újratűzésével bajlódik s mintegy megrendelésre — dúdolgat közben ! S amíg előkerül a magnó, a népzenekutató kérdezgetve „tapogatódzik“: miképp lehetne leginkább a házigazda bizalmába férkőzni, még dalosabb kedvre deríteni? — Legénykorában hová jártak dalolni, Lajos bácsi? — Hát a kocsmába ... Ott jöttünk össze a legtöbben. — Tudja-e még azokat a valóban régi nótákat? ' — Tudom-e? Persze, csak a hangom reked már ... Indul a magnótekercs Könözsi István felvételei — Azért eldalol most nekünk valamit, ugye? Félszegen a magnóra tekint: — Mondom, nagyon rekedt már az én hangom ... — Sebaj, azért csak próbálja meg! A legkedvesebbet a faluban dalolt nóták közül. Amit a leggyakrabban énekeltek!... Lajos bácsi még tétovázik egy kicsit, aztán farkasszemet nézve a mikrofonnal, megreccsen a kopott férfihang: „Az úszori vasútállomáson .. Jócskán besötétedett már, amikor elbúcsúztunk. Hruby Súrra (Hegysúr) tartunk, ahol Hammerlikék, pontosabban Anna néni ajtaján kopogtatunk. Itt már a család is jó ismerősként fogadja Ág Tibort. Nem először jött népdalt gyűjteni ebbe a házba — és még sohasem ment el üres kézzel. — Anna néni úgy hat-hétszáz nótát ismer. Kitől tanult meg ennyit? — A legtöbbet az édesapámtól. Dalos kedvű férfi volt, a legnagyobb gondban is dúdolgatott... De tanultam a testvéremtől és a tanítóék szolgálólányától. A faluban is sokat hallottam s többnyire első hallásra meg is jegyeztem őket... A dal megszépíti, megkönnyíti az ember életét. Ahová nézek, bármihez kezdek, azonnal valami nóta jut eszembe. Énekelve minden vidámabban megy, a munkát is valahogy fürgébben elvégzi az ember... Sokáig forog a magnótekercs. Anna néni tényleg ritka jó adatközlő: sorra veszi a nótákat. Az ismertebbek súri változatát s a még értékesebb, eredeti helyi népdalokat. Késő este van, amikor is kaput zárnak mögöttünk. Sötét felkiáltójelként suhannak el mellettünk az útmenti villanyoszlopok. Keresem a kapcsot, ami két évtizede már olyan szorosan ehhez a munkához fűzi Ág Tibort. Talán Bartók és Kodály szlovákiai népzenekutatói hagyománya, mely bennünket is munkára kötelez ... — mondja. — Megtalálni azt, ami az egyik nemzetet, népcsoportot megkülönbözteti a másiktól, valamint azt is, ami közös bennük ... Sokszínű, lebilincselő munka... ___ Beszél a házai magyar folklórkutatás hagyományairól és problémáiról, az utóbbi esztendőkben rendezett néprajzi kiállítások sikeréről, a ladicei (lédeci) és kolínanyi (kolonyi) falumúzeumokról, a galántai gimnazisták gazdag balladagyűjteményéről, a CSEMADOK KB kezdeményezésére 1969-ben alakult CsMTKÉ feladatairól és első sikereiről, a tiszta forrás, a népi jelleg felismerésének buktatóiról:.. — Bizonyára kevesen sejtik, hogy egy népdal, egy ballada számos esetben egy nagy költői alkotás vagy zenei kompozíció értékével is felér! Tiszta képet ad a népről, annak gondolkozásáról, felidézi ősi kapcsolatainkat. Már szinte karnyújtásnyira hunyorog a főváros milliónyi ablakszeme. Megérkeztünk. BORSAI M. PÉTER Erkölcstelen, elítélésre méltó tettnek tartjuk a lopást. Igazságos felháborodásunkban tolvajnak nevezzük azt, aki az önkiszolgálóban a táskájába csúsztatja az árut a kosár helyett, aki a dohányboltban el akar emelni egy doboz cigarettát, tehát — ha kicsiben is — de a mások rovására akar meggazdagodni. Sajnos, a bizalommal való erkölcstelen visszaéléssel szemben nem minden esetben vagyunk ilyen következetesek. Szlovákia különböző munkahelyein (az üzemekben, építkezéseken, irodákban és iskolákban) — körülbelül egymillió nyolcszázezer alkalmazottnak kellene naponta munkába állnia. A «statisztika szerint pedig * minden egyes napon 75 ezerrel kevesebb ez a szám. Ez a 75 ezer ember — ugyancsak a statisztika szerint — beteg. Hogy fogalmat tudjunk alkotni arról, hogy ez mit jelent, képzeljük cl azt, hogy két járásban, mondjuk a Bratislava-vidékiben és a galántaiban egy napon senki sem kezdene el dolgozni, az emberek ágyba feküdnének, egyszóval megállna az élet. Az évnek pedig háromszázhatvanöt napja van. Nem kell különösebb számtani tudás ahhoz, hogy kiszámítsuk, mennyibe kerül ez a társadalomnak, és nekünk, dolgozóknak. Elég, ha a betegek számát, vagyis a 75 ezret beszorozzuk az egy főre eső napi táppénz összegével és az így nyert számhoz hozzáadjuk a termelés veszteségét: az eredmény 18 millió koronát tesz ki. Ennyit veszít naponta a társadalom. Ezért az összegért egy korszerű, húszosztályos iskolát lehetne felépíteni. Minden nap egyet. Pedig az orvosi vizsgálat, a gyógyászat és a gyógyszerek költségeit hozzá sem adtuk. Tévesen értelmezi az elmondottakat az, aki azt hiszi, hogy ezek utón azt várjuk a betegektől, hogy ne feküdjenek, hanem menjenek dolgozni. Társadalmunk méltán dicsekedhet azokkal az érdemekkel, amelyeket a betegekről és egészségesekről való gondoskodással szerzett. A betegek tízezreinek túlnyomó többsége becsületes ember, aki gyógyulása után visszatér munkahelyére, hogy további értékeket teremtsen. De, a tiszta búzában is akad ocsú — az emberek között is sok az olyan, aki képes visszaélni a leghumánusabb intézkedésekkel is. Hogy manapság igen magas a munkaképtelenek száma, ennek következménye is, és nagyok a nemzetgazdaság veszteségei, még nem jelenti azt, hogy a társadalom csökkenteni akarná a népegészségre fordított összeget, sem azt, hogy betegen is dolgoznia kell az embernek. A társadalom célja az, hogy ezt a hatalmas összeget azok javára fordítsa, akik valóban rászorulnak, akik valóban betegek. Nem pedig azokra, akik a munkától viszolyogva, a kényelmes betegeskedésbe menekülnek, vagy azokra, akik figyelmetlenségükkel, hanyagságukkal saját, a higiéniai és munkabiz* * *
