Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-05-12 / 20. szám
TABAK ANDRÁS VASÚT I. rész mást taposták az emberek. Kémült lárma, jajveszékelés. Egy erős hang folyton ordított: „Ruhe!“ „Apu hol van?“ — kérdezte, airlikor felsodródtak a vagonba. Anyja arcán vér szivárgott. Megnyugtató, erós karjával magához ölelte. „0 nem velünk Jön — súgta. — Itt csak nők és gyerekek vannak.“ Másra alig emlékezett. Óvatosan a sinre helyezte a kis kocsit, éB szemügyre vette a sínek mellett sorakozó bábukat. Pirosak, zöldek, kékek, feketék. Alkonyodott már. Gábor az állomást építette. Négykézláb csúszkált a parketton. „Te persze azt hiszed, hogy az valami igazi állomás volt — gondolta Róbert. — Várócsarnokkal, hordárral, vasutasokkal. Csak egy barakk állt ott. Horogkeresztes zászló lengett rajta. És mindenfelé szögesdrót volt. A szögesdrót előtt fekete ruhás katonák kutyákkal..." nem Jött vissza hozzám. Biztosan nem engedték. A többi gyerekkel együtt sorba állítottak, és elindultunk a láger felé. Sírtam. „Nahát! — zsörtölődött a doktornő. — Ilyen nagy fiú, és úgy viselkedik, mint valami bőgőmasina... Neki kellett volna ugrani. A kezébe kellett volna harapni!“ — Indul a vonat! — kiáltotta Gábor — Figyelem. Az utasok szálljanak be! A kis vagonok zsúfolásig megteltek bábukkal. „Meg fognak fulladni — gondolta Róbert. — Egy öregasszony meghalt a kocsiban. Engem anyu fölemelt, hogy levegőt kapjak. A kis ablakon rács volt... A vonat szaladt. Tak-tak! Tak-tak! Talán napokig is szaladt... Nem volt se ennivaló, se víz ... Száraz volt a torkom... „Vizet! — sírtam. — Inni akarok! ...“ „Nemsokára megérkezünk — suttogta anyu. — Nemsokára ... Még egy kis türelem." Állandóan ezt mondta.“ Veríték ütött ki a homlokán. Gábor megnyomta az indítógombot, és füttyen-Rágyújtott. — Hogyan jöttél haza? — Felkapaszkodtam egy vonatra. Aztáh egy másikra. Mindig olyanra, ami hazafelé jött. — Hallgatott kicsit. — Én ugyanis megszöktem a szanatóriumból. Ki tudja mikor engedtek volna el? Látni akartam már aput és anyut. A férfi köhintett. — A csodába is! — mérgelődött. — No, nézd csak! Ekkora finánclábat! Remélem, te még nem dohányzol? — Csak egyszer — kuncogott Róbert. — Elcsentem egy cigarettát az amerikai őrmestertől. — ö, te csibész! — dohogott a férfi, és csaknem kicsúszott a száján: „Mit szólna ehhez apád ?“ Mire Róbert megfürdött és visszatért, a kisvasút sinei körbefutották a szobát. Gábor már nem érezte őt idegennek. Anyu kék fürdőköpenyét viseli, s bár felhajtotta az alját meg az ujját, mégiscsak a bokájáig ér. Apa szövetpapucsában csónakázik, és zöld kendőből remek turbán van a fején. Igen, Robi most fa régi. A furcsa, erős szag sem árad róla, amiről tudta: fertőtlenítőszag. Apából is ez áradt, amikor hazajött a munkaszolgálatból. De Robinak valahogy az arca is a régi lett, erős, kicsit komoly, fontoskodó, ahogy összeszorítja az ajkát, homlokát ráncolja, s főleg ahogy felnőttesen hunyorog, ami roppant irigylésre méltó képesség. De miközben elnézegette az unokabátyját, furcsa érzés fogta el. » „Én is zsidó kisfiú vagyok — gondolta —, de engem elbújtatott anyu, mert 6 nem az. Robinak az apukája is, az anyukája is zsidó. öt senki sem bújtatta el. Nagyon rossz lehetett rabnak lenni. Biztosan sokat sírt.“ Szeretett volna kérdezősködni erről, és általában szerette volna, ha Robi elmeséli, hogy milyen rabnak lenni. De nem mert szólni. Róbert pedig arra gondolt: „Jó neked. Együtt lehettél az apukáddal éB az anyukáddal. Sose kellett sírnod. Félned se kellett. Se Fräulein Ilsétől, se a doktornőtől. Mit tudsz te erről ?!“ Szívesen elmesélte volna, hogy milyen rossz volt örökké félni, s hogy kis híján meghalt azoktól az injekcióktól, amiket a doktornő a karjába meg a combjába szúrt. Lassanként megbénult volna, azután meghal. De szégyellt beszélni róla. Különben is, milyen nagyképűség volna! ö is csak a szanatóriumban tanulta meg, ahol May ápolta. Néhány beteg mondta el, és ő még akkor is nehezen hitte el. „Mit tudsz te erről? — gondolta újra, kissé felnőttesen. — Szörnyen kicsi vagy még. Egy kis vakarcs. El se hinnéd. Vagy beijednél, egész éjjel rosszakat álmodnál és bőgnél. Erről csak apunak és anyunak lehet majd mesélni." — Gyere, játsszunk — szólt Gábor, és büszkén mutatta a vasútját. — Jó kis vonat, ugye? Igazi Märklin vonat. Keresztapától kaptam. „Ez német vonat — gondolta Róbert, és elszorult a szíve. A németek úgy mondják: Zug...“ Kézbe vette, az egyik teherkocsit. DR — ez a jelzés volt rajta apró betűkkel. Az igaziakon is ez állt. Ajtajukra pedig hatalmas betűkkel rámeszelték: ACHTUNG! JUDEN! NACH BERGEN -BELSEN! Nehéz lett a szive. Amikor a vagonok felé terelték őket, apát egyszerre szem elől vesztette. Nagy tumultus volt. Anya pillanatra sem engedte el a kezét. Két kézzel szorította magához, és hátával védte a lökések, taszítások, a puskatusütlegek elől. EgyA bábuk után nyúlt. Fölemelt közülük egy feketét. Szépen esztergált, apró figura Volt. „Halálfej vigyorgott a sapkájukon — gondolta. — Aus! Ausl Ezt kiabálták, amikor kihyitották a vagon ajtaját. Rezesbanda játszott. A kutyák nagyon ugattak. Anyu leugrott velem a lépcsőről, és a háta mögé rejtett. Egyszerre csak elénk toppant, ott állt egy fekete ruhás katona. Mindkettőnket klráncigált a tömegből,..“ — Nézd! — lelkendezett Gábor. — Ugye, szép kis állomás? Tornya is legyen? — Ne építs. „Nem volt rajta torony — gondolta. — Egy másik házon volt torony. Ott állt nem tnessze a sínektől. Karcsú kis tornyán szélkakas mozgott. Tömzsi kéményéből dőlt a füst. Bad — gót betűkkel ez állt a kapuja felett...“ Az asszony szenet tett a kis vaskályhára. Vidáman pattogott a tűz. — Oda épits egy lapos házat — mutatta Róbert. — Az állomás mellé. Tömzsi kéménye legyen. „Anyut oda vitték — gondolta. — A fekete ruhás elvett engem anyutól. Nem értettem. Anyu belém kapaszkodott, és a térdére esett. Mély hangon kiáltozott valamit. Két egyenruhás héni fölemelte. Beállították a sorba, amely a lapos, tömzsi kéményéé ház felé kígyózott. Engem egy asztalhoz vezettek. Néhány kisfiú már ott állt. Fehér köpenyes doktornő mosolygott rám. „Ne félj, fiúcska — mondta magyarul. Egy lóarcú, egyenruhás néni is mosolygott. 0 volt Fräulein Ilse. — Anyukád megfürdik, és aztán Visszajön hozzád“ — magyarázta a doktornő. Tenyere megizzadt. Visszadobta a fekete bábut a többi közé. „Nem kéne vonatozni — gondolta. — Ez rossz játék. Nekem is van otthon kisvonatom, de soha nem fogok játszani vele.“ Lehajtotta a fejét. A kályhatűz fénye rőtre festette a haját. „Anyut meg kell majd kérdezni, hogy miért tett. A kis vonat elindult. Zakatolva futott körbe. Kerekei kattogtak a váltókon. Tak-tak! Tak-tak! Róbert összesjoritott szájjal, mozdulatlanul ült. „Milyen furcsa — csodálkozott Gábor. — Olyan az arca, mintha haragudna valamiért.“ — Te szeretnéd irányítani a vonatot? — kérdezte barátságosan. — Légy a váltóőr, jó? A vonat fürgén robogott. A bábuk összevissza zöttyentek a kocsikon. Róbert még mindig nem mozdult. — Ne játsszuk ezt — suttogta. Gábor nem figyelt rá. Csillogó szemmel kiabált. Hangszórót utánzóit: — Figyelem! Megáll a vonat! Állomás következik, kérem! Tessék klszállni-i-i! Megnyomta az irányítógombot, a vonat lassított. Méltósággal gördült be az állomásra. — Ne játsszuk ezt! — kiáltotta Róbert és felugrott. — Nem hallod? Hagyd abba! Sovány arca eltorzult, szeme fenyegetően villogott. — De az utasok... — motyogott megszeppenve Gábor. — Az utasoknak ki kell szállniuk... — Nem! Róbert a sínekhez ugrott, és belerúgott az állomásba. Az. építőkockák szerterepültek. Aztán szétrúgta a lapos kis házat is a karcsú tornyával, tömzsi kéményével együtt. — Jaj,-mit csinálsz?! — Gábor rémülten meredt rá, és sírva fakadt. Róbert egész testében reszketett. — Rossz fiú vagy! — zokogott Gábor. — Soha többé nem játszom veled!... Felsikoltott, és előrevetette magát. De elkésett. A kis mozdony a falnak repült, és darabokban hullott a földre. Róbert eltakarta az arcát, és vékony hangon sírni kezdett. A férfi ölben vitte az ágyhoz. Arca fehér volt és remegett. Az asszony mozdulatlanul állt az ajtóban. A félfába kapaszkodott. — Anyuhoz akarok menni! — zokogta Róbert — Hol van apu? Ugye, hazajöttetek? Hozzátok akarok menni ... Jaj! — sikoltott. — Fräulein Ilse! Bitte, nicht ... Ich bin gut! ... — Félrebeszél — suttogta a férfi. Nehezen forgott a nyelve, öt magát is valami súlyos fáradtság fogta el. Tenyerét a kisfiú homlokán tartotta. — I love you, May — suttogta Róbert. — Sister, where are my father and mother? Deaf May ... I should like to go home ... 4 should like ... very, very much ... Amíg az orvost várták, akiért Gábort küldték le a harmadik emeletre, az aszszony megkérdezte: — Most mi lesz? — Itt marad — felelte a férfi. — Mi leszünk az apja és az anyja. Sehová nem engedem! Róbert csukott szemmel feküdt az ágyon. Gondolatban már otthon volt. Bekopogott lakásuk ajtaján. An*ja magához szorította, apja mélyen ülő barna szemével rámosoiygott. — Már vártunk, kisfiam. Miért Jöttél ilyen soká?- Vég<,_ Köthe Kollwltz sténraji
