Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-01-01 / 1. szám

Ne értsenek félre! Jandáné H. Magda nem в tudomány terén elért legújabb sikerei, hanem intim dolgai felöl kíván­csiskodik — egyenesen ajtót mutatott. Én álltam a sarat. Nem emlékszem már meddig vívtuk a szócsatát, csak azt tu­dom, hogy a hangerő egyre fogyott, még az örökiró sercegését is hallani lehetett, merthogy szaporán jegyeztem neves aka­démikusunk vallomását. Schreiborová Katarina Életünk nem egyhangú Sőt néha annyira változatot és úgy zajlik, hogy félsebesség Is éppen elég lenne. A tempót azért nő lé­tünkre Is férfiason álljuk. Vagy talán nem? A tempóról jut eszembe. Köztudott, hogy az újságíró — mozgó lény lévén — számtalan emberrel Ismer­kedik meg és sokféle helyzetbe kerül, néha furcsába Is, amelyből valaho­fyan, bravúrosan vagy kínosan, de I kell vágnia magát. így jártam egyszer egy kisvárosban, egy nagy­szabású kulturális rendezvény alkal­mával. Fél óra Időm volt még az ün­nepi est kezdetéig. Beültem a kis kávéházba és feketét rendeltem, Ma­gányosan ülve kortyolgattam, mikor észrevett régi főnököm, odajött hoz­zám és barátságosan hívott, üljek ót az asztalukhoz. A szives Invitálásnak eleget téve, átmentem a társasághoz. A mosoly Ijedtemben lehervadt az arcomról, mikor kiderült, hogy egy szomszédos ország volt köztársasági elnöke és kísérete az a „társaság", amelybe csöppentem. A magos tiszt­séget viselő külföldi vendég udvarias, és közvetlen lévén, egy negyedórás általános beszélgetés után a világ Bertháné S. Ilona legtermészetesebb hangján Invitált, szálljak be az autójába, elvisznek az előadás színhelyére. Másnap korán reggel kiálltam az országút szélére, és vágyakozó szem­mel néztem a suhanó autókat, a dö­cögő járműveket, a zsúfolt autóbuszo­kat. Egyik sem akart felvenni... Ahogy írtam, az újságfró élete fö­löttébb változatos, Ü|86girÚ а nyeregben Diósiné M. Andrea Egy derűs októberi vasárna­pon lóversenyre Indultam. Csak úgy szórakozni. A harmadik (utam eredményhirdetésénél ismerős névre figyeltem felt Jarmila Minaflková. Aha, 6 azl Egy fél évvel ezelőtt szerettem volna vele riportot készíteni, de csúnya bukása volt, a be­szélgetés elmaradt. Hát most pótolom, — gondoltam magam­ban. És a szünetben máris a nyomába szegődtem. Jarmilán még látni lehetett a fáradságot, mélyeket léleg­zett, arca kipirult, szinte nehe­zére esett a kérdéseimre vála­szolni.- Nehéz egy lánynak meg­­nyergelnl a lovat? - kérdez­tem egy kicsit részvéttel, egy kicsit elismerően, hogy meg­jöjjön a kedve.- Próbálja megl - vágta rá gyorsan a talpraesett Jarmila.- Hát rajta, megpróbálom - határoztam el hirtelen, mig szemem rémülten fürkészte a ló oldalán látható „baljós“ 13-as versenyszámot. Aztán egy-két percre kiha­gyott az emlékezetem. Nem tudom mi történt velem... De arra már világosan emlékszem, hogy Jarmila segített talpra, és kicsit szánakozva, kicsit el­ismerő hangon megkérdezte:- Nehéz pálya az újságíróéi Próbálja meg — hebegtem közömbösen. — Jól van, akkor engedje meg, hogy kiegészítsem a jegy­zetelt ... (Így történt, hogy a Leány a nyeregben c. riportom Igen rö­vidre sikerült.) Felejthetetlen utazás Két évvel ezelőtt Buzltáról egy színes riportot kellett Ír­nom. Karácsony után első nap elutaztam. Reggel értem Mak­­rancra, ahonnan autóbusszal kellett tovább mennem. Igen ám, csakhogy az autóbusz az­nap már nem ment. Elindultam hát gyalog, erősen remélve, majd csak utolér valamilyen járműi... Az első kilométeren még kel­lemesnek is találtam a csípős hideget, romantikusnak a hó­­lepte tájat. A második kilomé­terkőnél már az ujjalm meg­dermedtek a hidegtől. A harma­dik kilométer után nem mertem a fülemet megérinteni, mert attól tartottam, letörik. Számol­tam a lépéseket, s minden tize­diknél hátranéztem, nem jön-e valami. De bizony ameddig a szem ellátott, én voltam az egyedüli élőlény az úton. A negyedik kilométernél már azt hittem, megfagyok, s a mé­regtől kicsorduló könnyeim gyöngyként fagytak arcomra. Hrtanné Zz Sarolta Dühös voltam magamra, hogy elindultam, de már minden ké­ső volt, vissza sem fordulhat­tam, mert az út felén jártam. Ügy látszik, a szerencse még­sem hagyott el teljesen, mert amikor már azt gondoltam, ez az utolsó rlportutam — a tá­volban megláttam egy autót. Amikor megállt mellettem, az örömtől nem találtam szavakat. Jegyzetfüzetembe felírtam a so­főr nevét. Le is fényképeztem. Megígértem, Írok róla a lapban. Bevallom, mai napig is adósa vagyok. Fényképe valahol a fiókom mélyén van, a Jegyzet­füzetemet Is meg kellene Keres­ni. Mostanában u. 1. másfajta elfoglaltságom van. 19 hónapos kislányomat és 7 hónapos kis­fiámat gondozom otthon. „Kereszteli' e nyomdáben Szívesen emlékszem vissza a kezdet első Izgalmas hónapjaira. Akkoriban a lapot még Bratialavában, a Dukla-utcal nyomdában nyomták, s mivel ez lénye­gesen közelebb volt, mint Kolice (Kassa), ahol a mostani nyomdánk van, ha eszük­be jutott valami, feltelefonáltak a szerkesztőségbe, és én, buzgóságomban minden apróságért leszaladtam a nyomdába. Lapunkkal rokonszenvező, nagyon kedves fiatalemberek dol­goztak ott. Nem Is volt semmi bajunk egymással, csak kissé „nehezen“ adták tudtomra, hogy ők is meg vannak elégedve az együttműködéssel. Egyszer különösképpen siettem, mert még rengeteg szalad­­gálnlvalóm volt a városban. Néhány perc alatt elintéztük amit kellett, és én máris rohantam tovább. Már a sarki papírbolt­nál voltam, amikor észrevettem, hogy az aktatáskám irgal­matlanul nehéz. Hiába törtem a fejem, mit tehettem bele, nem jöttem rá. Amikor lihegve a dpeléstől (úgy éreztem, hogy ka­rom már a térdemig húzódott ki), végre hazaértem, óriási meglepetés ért: a táskám tele volt ólomtöredékekkel. Súlyuk nem kevesebb mint ? kiló és 30 dekagramm volt! Állítólag minden újdonsült grafikai szerkesztőnek át kell esnie a „keresztelőn“ a Koprlóné V. Magda Kutyariport Lattan a mátodlk X-het közeledő újtáglrái munkám olatt bizony nem egytzer drágán megfizettem a szakma tanalját. Egytzer rajtam kívül állá dolog, máskor iáját ta­pasztalatlanságom kevert ne­vetséges helyzetbe. így volt ez Brnóban Is, ahol a nemzetközi kutyakláliltás többszörösen di­jat nyert puliját kellett felke­resnem. Információt a „gazdi" kiléte és lakhelye felől a bmói Vadászszövetségtől kel­lett kérnem, de először azt Is meg kellett találnom, A Bra­­tltlavában kapott címen azon­ban ez a tábla állt: „Cesky mysllvecky tpolok", Elolvastam kétszer Is, de úgy gondoltam, hogy ez valamiféle vallási — mondjuk baptista — szekta táblája, Körüljártam kétszer Is a házat, sőt az egész te­ret, de a vadászszövetségnek megfelelő „Zvöz porovnlkov" feliratot sehol sem találtam, Végül Is a megadott házszám alatt levő képaeretező üzlet­ben érdeklődtem a szövetség után. — Az nagyon messze van, kedvesem — mondta moso­lyogva az üzletvezető. — Nem baj, ml autóval va­gyunk — Tudja mit, Inkább elkí­sérem ... — és kivezetett az üzlet melleti kapuhoz, felmu­tatott a táblára, ahol ez állt: „Ceski? mysllveckj) spolok", A második emeletet díszítő agancsok láttán már tudtam, hogy jó helyen Járok. A puli gazdájának pontos elmével pulykamérgesen mentem visz­­sza az autóhoz, ahol fény­képész-kollégám ült... Hogyan lehet az ember űrrepülő? Soha nyilvánosan nem dicsekedtem el, ml volt a háttere és kezdete a tátrai csillagvizsgálóban dr. Ludmila Pajduilakova cslllagásznővel készített riportomnak. Hát most elmondom: A csillagásznő, amikor megtudta, ml Járatban vagyok, enyhén szóval ordítani kezdett, hogy ő utálja az újságírókat, mert azok mind dilettánsok, akik összetévesztik a mikroszkópot az frógéppel és csak blamálják a tudósokat. Nos, én hagytam őt kiabálni, ml mást tehettem volna, és mikor kifáradt, csendesen rászóltam a velem érkezett fotorlporter kollégára: „Nincs mit tenni, visszamegyünk Bratlslavába. Pedig az iskolában szerettem a csillagá­szatot ..," A napfoltok híres megfigyelője, akiről csillagot Is el­neveztek, erre rámnézett, és mint akit elvarázsoltak, lecsillapodva így szólt: „Hát, ha szereti a csillagokat, talán mégis próbáljuk meg .. Megpróbáltuk. Még a kupolát is szétnyittatta a ked­vemért, minden kérdésemet szívesen megválaszolta, dél­ben pedig nyugágyat tétetett nekünk Is az épület elé, hogy vele és akkor még kicsiny, aranyos Péter fiával együtt élvezzük a napnak a Kőpataki tó körüli különö­sen Intenzív Ibolyántúli sugárzását. Azután elkészült a riport, amelyben írtam mlkroszká­­pókról, optikai műszerekről, különleges tükrökről és csil­lagászati távcsövekről, de írógépről egy szót semf Lörinczné 0. Olga Éjszakai csúcsteljesítmény a szállodában Egy kelat-szlovákiai riportkörút utolsó állo­mása az egyik városka kórháza volt, ahol az éjszakai készenléti mentőszolgálatról vettünk fel anyagot. Éjjeli két órakor hullafáradtan zuhantam a szállodai ágyra. Első édes álmom azonban nem tartott sokáig, megérkezett szo­batársam a cimborájával és egy üveg borral. A búcsúzkodás beletellett egy kis időbe, majd a szobatárs lezuhant az ágyra, és én folytattam az alvást, ahol abba­hagytam. De a sors másodszor is próbára tette a türelme­met, ám ezúttal megtörtem. Ismeretlen lakótársam könyör­telenül bemutatta a horkolás magasiskoláját. Mit mondjak, valóságos hangorgia volt, a leggyöngédebben hangzó pihegés­­től a bosszú harsogó basszbaritonig. Mit volt mit tennem, más fekvőhely után kellett néznem. összecsomagoltam hát, a hátamra vettem egy fotelt, le­mentem és bebocsáttatást kértem az étterembe. A recepció­ban szunyókáló hölgy mélységesen felháborodott a „rend­zavarásért", de én magyarázat helyett mégegyszer fölmen­tem, kinyitottam a szobám ajtaját s mire leértem, már a recepcióban is hallható volt az áradó éjjelt szerenád. A hölgyben azonnal felébredt a felebaráti szeretet, vaságyat állított be az étterembe, s itt már semmi sem zavart reggelig. Azt azonban még máig sem sikerült eldöntenem, hogy ilyen horkolás! csúcsteljesítményhez milyen mennyiségű alkoholra van szükség! KOVAC TIBOR gépkocsiveze­tőnk nem akart kötélnek állni — ö a volánt tudja forgatni — nem a tollat! Pedig élménye rengeteg lehet, hiszen 6 kocslkáztatja ripor­ternőinket széltében, hosszában. Ogy látszik, az, amiért ők a tol­lúkkal harcolnak — a nők ráter­mettségének elismerése — Tibor­nál túlságosan jól sikerült Igor Qroiiipann

Next

/
Oldalképek
Tartalom