Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-06-10 / 24. szám
JÜAN RIOS (perui költő) ЯШ lf|ETNAM Amióta az idó csillag-őrjárata és a halál álarca létezik, amióta az ember az éhség szederjes partjain a bőséget megálmodta, amióta az ember, az ösztön évszakában, fölfedezte a szörnyű szerelmet, csírázik a világban a boldogság csökönyös magja, és reszketőn, félénken növekedve, aprócska, titkos napként tárja szét múlhatatlan szárnyait a lélek hús-fészkében. De ezredévről ezredévre, évszázadról évszázadfa, mégis, óráról órára sebzi, gyötri, meggyalázza a kornyadó mohóság, a sápatag irigység a Föld anyatestét. A fájdalom helyét változtatja, de fájdalom marad. Együttérzőn lüktető csöppnyi óceánként, könnyel és életnedvvel táplálkozik a szív és homályban rejtőző örvénye mélyén lassan, lassan eggyé-gyúródik a bolygónyi haláltusa és az emberi remény. Most Vietnamban a Föld virágzó oldala vérzik, vérzik a Föld és az ember, hogy a fény világosságát világra hozza. Páncélosán, ragadozón, tüzes mennydörgésbe öltözve uszítja a gyűlölet gépi vérebeit a lázadó szerelem ellen, acélmadarakkal hasogatja fel az ég duzzadt arcát. Gőgös és nagyhatalmú a fémből vert halál. Fullánkja tűz és villámlanak karmai. Absztrakt pókjai számokat és jeleket szőnek, és villanyjelzők mutatják a zokogás hozamát. De a tudomány nem ismeri a legmagasabb számot, nem számíthatják ki gépek a szellem súlyát, nem képesek formulákba börtönözni az ember nagyságát. Leronthat a technika falvakat és városokat, fekete hegekkel boríthatja a mező zöld bőrét, fölégetheti sunyi esőkkel az erdő szemhéjait, hamuvá változtathatja a legtisztább tekintetet és elpusztíthatja a fészkeket, ahol a hajnalok csipognak. De küzd a nép, tüzel, robbanó gyümölcsöket hajít, csapást mér, öl, meghal, holttestét önnön hátán cipeli, önmagában születik újjá, fegyverrel kezében, halálban legyőzhetetlenül támad fel hirtelen a fák karmai, a folyó fogjai közt. És újra, és még egyszer, és ismét csak bődül, huhog, tekergőzik a vas-áradat, nyújtogatja lángszóró csapjait, rángva előre tör, támad, feléget, lerombol, elülteti a semmit, üvölt, borzalmat keltve, vakon zúdul, az emberi haza ellen, zúdul, tétován imbolyog, lihegve megtorpan, visszahőköl Mert az alázatos gyöngédség mindennapos romjai közt, az érzékeny vacokban, a vakondok-házban, az éjféli alagutakban, ahol az illegális pirkadat alszik, nem huny ki az ember hűséges, golyó-szaggatta napja. És a föld, az erdő — ez a csicsergéssel ragadozó zöld tigris a harcos méhek, a mocsár zenélő állkapcsai az emberrel együtt védik az ember lakhelyét. András László fordítás,' Hagyd abba! Te meg aztán elutaztál vele Hagyd abba! Hagyd abba. — Te meg aztán elutaztál vele. Kljazmába, és két külön szobát vettetek ki a szállodában. Képzelem, hogy ragyogott a boldogságtól az arcod, amikor együtt utaztatok. Persze, egy ilyen daliás férfival. — Befogtam a fülem, most már mondhatsz, amit akarsz. — És ez ment két évig. Akarod, hogy elismételjem, mit mondtál neki a telefonba? — Ne. Megígérted! — Azt mondtad, hogy szereted, és büszke vagy rá. Nekem sose mondtad, hogy büszke vagy rám. És reggel hívtad, egész korán reggel. — Istenem, hát nem mindegy, reggel-e vagy este? — Ha reggel hívod, akkor ezzel ébredtél, éjjel-nappal erre gondoltál. Mindig csak erre. Mindig ezalatt a két undorító év alatt, örültél, mikor hivatalos útra mentem, Rjazányba, Rosztovba, Szverdlovszkba vagy Taskentbe. Szépen összecsomagoltál nekem, kikísértél az állomásra — a saját szemeddel akartál meggyőződni arról, hogy a vonat valóban elvitt. Amikor a peronon álltam, még búcsúzóul azt mondtad, hogy „vigyázz magadra". Már akkor feltűnt, milyen kifejezéstelen hangon mondtad ezt. Minél gyorsabban hátat akartál fordítani a pályaudvarnak, hogy egy percet sem késs, hogy máris felhívhasd: elutaztam, szabadok vagytok. — Megint kezded elölről. Elviselhetetlen. Megígérted! — Járkálunk a lakásunkban, minden vele van tele. Ahová csak nyúlok, ahová lépek, mindenütt ott volt ő is. Evett a tányérunkból, ivott a poharunkból, egy ágyban aludtam vele! Az egész két év alatt kiszolgáltattál engem. Sose szolgáltattalak ki neki. A legközönségesebb módon kiszolgáltattál. — Mondtam neki, hogy szeretlek téged. Egészen kikelt magából. Hagyd abba, az ég szerelmére, hagyd abba. Hisz ebből semmi jó nem sülhet ki. Mindent úgy csináltam, ahogy te akartad, nem? Hiszen elhagytam. Fél éve nem találkozunk. Nem gondolok rá, nem is emlékszem rá. Ne hazudj. — Fél éve és azóta mindennap rámtörsz, egy nap többször is: „mire gondolsz?“ És én minden alkalommal habozás nélkül rávágom, mire gondoltam, és láthatod, hogy sohase rá. — Istenem, milyen hülye is voltam két évig! — Jaj, kérlek. Könyörgök. Elég legyen már. — Azt mondtad, száznyolcvanöt magas? Akkor nem is fért bele a tükrünkbe. — Nem tudom. Honnan tudhatnám? — Én tudom. Megmértem. Az ágyunkba befért, az tizenkét centivel hosszabb a tükörnél. Az ágyat is megmértem. Hát érted már, hova jutottam? — Ha nem hagyod abba, de azonnal, befogom a fülem. — Huszonöt évvel fiatalabb nálam. Negyvenegyben nyolcéves volt. Harminchétben pedig négy. Borzalmas mégiscsak belegondolnom is, hogy egy olyan embert szerettél, aki még azt sem tudja, mi is az a háború, hogy mit jelent ezerkilencszázharminchét. — Hányszor mondtam már, hogy mindig összehasonlítgattalak benneteket, és sohase az ő javára billent a mérleg. Mennyit faggatott sértődötten: „semmi mondanivalód nincs a számomra" ? — De milyen boldogan nyitottál neki ajtót. Milyen boldogan terítettél neki asztalt. A boldogságtól megszépülve járkáltál körülötte. Ha nem lett volna tíz évvel fiatalabb nálad, minden másképp történik. Otthagytad, mert nem volt más választásod. Ö nem tudta, hány éves vagyok. De te tudtad. — Azt mondta, neki fiatalabb vagyok mindenkinél. — Egy fiatal lánynak senki sem mondja, hogy mindenkinél fiatalabb. Azért maradtál velem, mert nem volt más választásod. De volt. Nem volt. — Egyedül is maradhattam volna. Nem kell feltétlenül egyik férfitől a másikhoz szaladni. Féltél a magánytól. — Semmitől sem félek. Sértegethetsz, ahogy csak akarsz. Mondd, hogy csak a pénzedért maradtam veled. Na, mondd, és már itt se vagyok. — Amikor egy éjjel felhívtalak Szverdlovszkból, rögtön észrevettem a hangodon, hogy részeg vagy. Azon az éjszakán háromszor egymás után felhívtalak, és hallottam, hogy részeg vagy, hiába mondtad, hogy az álmodból riasztott fel a telefon. Mintha nem ismertem volna meg húsz év alatt, hogy milyen az álmos hangod. Menynyit is ittatok akkor? Már mondtam. Ez elviselhetetlen. Na mennyit is? Nem egyformán. — Én azt kérdeztem, hogy te menynyit ittál. Vagy két üveggel. — Mentegetőztél előtte, hogy háromszor is felhívtalak azon az éjszakán? — Vedd be a szívcsöppet, kérlek. Tessék, kicsöpögtettem a pohárba. És kérlek, nagyon kérlek, könyörgök, lám, ha akarod, térden állok előtted ... Ugyan, térdeltél már te előttem. — Egyszer már megegyeztünk. Ezt már egyszer megbeszéltük. Megint nem fogsz aludni egész éjjel. — Ha unalmas volt vele, miért tartott két évig? Ne hidd, egyáltalán nem félek attól, hogy elhagysz. Attól félek, hogy az alatt a két év alatt velem voltál. A múlttól félek, nem a jövőtől. Nem kellett volna örökké egye-
