Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-06-03 / 23. szám
végzi ő a férjével. Persze, azért ez nem is lesz egyszerű, mert az a finommechanikai munka, amit végezni szeretne, sok figyelmet igényel; fáradt lesz, mire hazakerül. Talán elvállalhatná a háztartása vezetését a nagymama. Mire 6 férjhez megy, nagymama nyolcvan körül lesz már. Mégse lehet hagyni, hogy akkor még... Nem, nagymamától nem lehet ilyet kívánni. Anya? De anyának itt lesz a saját háztartása. Ha nem akarja a gyerekeit igénybe venni, alighanem neki kell majd gondoskodnia mindenről. Ez ugyan azt jelenti, hogy a nap minden szakában teli lesz a keze munkával. Talán mégiscsak meg kellene tanítani erre-arra a lányát, a fiát, talán mégis fel kellene osztani a tennivalókat. Ha sose látják, sose csinálják ezeket a mindennapi apró munkákat, később nem fogják tudni; mire felnőtt lesz belőlük Nem, nem egyszerűek ezek a dolgok. Mégiscsak muszáj lesz dologra fogni a gyerekeket. Vasárnap aztán, mikor nem kell elmennie hazulról, maga köré gyűjti őket, s beszélgetnek. Hétköznap mindenki tanul, dolgozik, egyébkor nemigen jutnak hozzá. Csakhogy vasárnap nem lehet. Vasárnap a gyerekek nem lesznek otthon. Épp most döntötte el. Pedig akkor... Na mindegy, azon most nem töri a fejét. Majd kialakul. Nyílt az ajtó, anya hozta a kézimunkáját, leült apa mellé, aki végigvágta magát a díványon, és begyűrte a tarkója alá a párnát. — Huhh — nyújtózott apa. — De jó itthon lenni! Anya kezében villogtak a kötőtűk, a kislány hallgatott. — Még mindig lüktet az ujjam — mondta apa, s eltartotta magától a balját. Nyers, piros vágás volt az apa kezén, míg ebédeltek, Kata észre sem vette. — Átkötöm — állt fel anya, s kiment a fürdőszobába gézért. A szobában megszólalt a rádió. „Nem is tudtam, hogy megsértette a kezét“ — gondolta a kislány, és elszorult a szíve. Most eszmélt rá, hogy egy hete szinte nem is nézett apára. Előrehajolt, hogy közelebbről lássa a sebet, és ekkor apa hátraíordította a fejét, mintha most venné észre, hogy itt van. Anya kilépett a fürdőszobából a mentődobozzal. A kislány érte nyúlt: Majd én. Tanulunk az iskolában elsősegélyt. Magának is idegen volt a hangja. Apa bőre kemény volt és recés. Ismerős volt az apa bőre, a legismerősebb a világon. — Könnyű kezed van — mondta apa. Könnyebb, mint az orvosoknak. Anya leült, megint felvette a kötést. Apa elszenderedett, még horkolt is. A kislány lekuporodott mellé, és nézte. Még sose nézte meg ilyen figyelmesen. így fekve, apa nem is látszott olyan hatalmasnak, kisebb volt, fáradt arcú, majdnem gyerekes, s az ujján ott vakított a pólya. „Ha férjhez megyek és gyermekem lesz és megöregszem — gondolta Kata —, nagyon szeretném, ha volna egy lányom, aki mellettem ülne, ha fáradt vagyok, és bekötözné az ujjamat, ha megsértettem a gépnél. Milyen bonyolult ez... Milyen bonyolult!“ Megérezte, hogy anya nézi, a csendről érezte meg, mert most nem táncoltak a kötőtűk. Anya szeme nagy volt, fényes. „Megint tudja, mit gondolok — sejtette meg a kislány. — Iszonyú jó, hogy sose kell magyarázkodni neki. Most pontosan tudja, hogy azt gondolom: sose késem el többet az evésről, ha együtt lehetünk valamennyien.“ GIANNI RODARI Végigbarangolnék a föld kerekségén, s ahány gyerek csak van, mind felkeresném én. Megkérdezném sorba: nincsen-e rossz dolga? Mióta jár iskolába és hova, közel van-e hozzájuk az iskola? Kikérdezném valamennyit: mondják, édesapjuk kap-e mindig munkát? Hány évesek, mi a nevük, lefekvéskor ki van velük? Megkérdeznék sorra minden gyereket: ki ad nekik befőttet, ha betegek? Van-e, aki a kezükre rálegyint: „Ej, a szádban van az ujjad már megint!“ Van-e, aki utánuk szól, fésűt, kefét fogva: ..Gyere ide, hisz’ a hajad olyan mint a boglya!“ Ha nadrágjuk a faágba beakad, ki foltozza meg rajta a lyukakat? S van-e gyerek, aki ébren félni szokott a sötétben? Kikutatnám, amíg köztük járok: tartogat-e a párnájuk sok-sok vidám álmot? Ki küldi őket lefeküdni, ha már nagyon is álmosak, s ki mondja, hogy a folt a padlón a lógó kabát árnya csak? így járnám be az egész földet, Kis pajtásaim, mind köszöntelek! Szerető szavam mind hadd hallja: síkságok, hegyek, erdők sarja, Turin fia, pekingi lányka, Berlin, Moszkva víg ifjúsága, s kik a kelő hajnalra vártok, viharban is nyíló virágok, ébredő tájak gyermeknépe! Legyen fekete, barna, szőke, s lehet sárgább vagy rózsás képe, szálljon szavam minden gyerekhez, szerteszéjjel a messzeségbe: Üdvözlet mindnek! S mindnek béke! B. Rndó LiV frrditá.« GÁRDONYI GÉZA A MINDENTUDÓ KALAP Volt nagyapónak egy sima szőrű, magas tetejű fekete kalapja. Sokszor meséltek róla. Azt mondták, aki azt a kalapot a fejére teszi, mindent tud. Lám, nagyapó is milyen okos: mindenhez ért: tud olvasni az újságból: szépen szóló fűzfasípot farag; malmot csinál a papirosból, sőt azt is meg tudja mondani, hogy hányat mutat az óra. És mindez a sok tudomány, tudjátok-e, hol van? A nagy fekete kalapban. Sokszor szerette volna a fejére tenni Pista ezt a mindentudó kalapot, de sohasem adták oda. Azt mondták neki, hogy még nem tud eléggé vigyázni a drága kalapra; majd ha nagyobb leszl Pista csodálkozva nézte a nagy fekete kalapot. Néha megesett, hogy a saját fejére álmodta és Ilyenkor annyi mindent tudott, hogy maga is bámult rajta: házat, hajót épített könnyűszerrel, meg tudott számlálni egy zsák diót, sőt egyszer repülni is tudott a kalappal, mint a madarak. Egy délután a díványon aludt a nagyapó. Olyan mélyen aludt, hogy arra sem ébredt föl, mikor Pista kinyitotta az ajtót. A mindentudó kalap a kis asztalon feketéllett, s egy széken ott voltak nagyapó felsőruhái is. Pistának szikrázott a szeme örömében. Lábujjhegyen osont a kis asztalhoz, és a fejére nyomta a mindentudó kalapot. A kalap nagy volt. Az egész fele beleszaladt. Legelőször is azt tapasztalta, hogy sötétség van a kalapban, és hogyha a kalap mindent Is tud, azt az egyet nem tudja, hogyan kell Pista fülén megállni. Végre a tarkójára támasztotta a kalapot, és így az arca szabad lett. — No, lássuk hát, mit tudok? — kérdezte Pista. Fölvett egy újságot és olvasni próbált, de nem tudott arról egyebet olvasni, mint amit maga kigondolt. — Bizonyosan rossz az újság — szólt a gyerek nem jól van szerkesztve. Megpróbálta a kártyákat: tud-e belőlük magas tornyot építeni? Az sem sikerült. — Rossz kártyák — szólt bosszankodva —, nagyapó sokszor mondta úgy kártyázás után, hogy rossz kártyák is vannak a világon. Próbáljunk hát repülni. Megfogta kezével a kalap szélét, s a két lábát emelgette. Persze nem tudott repülni egy arasznyit sem. Pista ekkor gondolkodóba esett: hol lehet a hiba? — Most már látom — úgymond —, hogy a kalap egymagában nem elég, bizonyosan a többi ruha is kell, hogy mindent tudjon az ember. Lassan, óvatosan magára vette a nagyapó kabátját, azután felhúzta a cipőjét, és hogy a siker teljes legyen, a görbe végű botot is a kezébe vette. — No, hát most legelőször is repüljünk, mint a ludak. Hogy bámul majd a nagyapó, ha fölötte fogok röpködni I Nekiszaladt a repülésnek, mint a ludak szoktak, de ekkor jött csak a váratlan helyzet. Ahogy felrepülhetett volna, megbotlott a nagy cipőkben, és úgy elvágódott, hogy még a tenyerét is odacsapta a padlóhoz. A kalap ropogva gurult el a szobában. A bot nagyot csattant a padlás és a cipők is leestek a lábáról. Nagyapó fölébredt. — Mit csinálsz, Pistike? — kérdezte a hason fekvő kis polgártól. — Mindent akarok tudni — felelte síró hangon, — Hogy akarsz te mindent tudni? — Hát a mindentudó kalappal. — Jaj, kis borátom — szólt nevetve a nagyapó —, a kalap csak akkor mindentudj^jnikor az én fejemen van. L. TOLSZTOJ A mókus és a farkas A mókus leugrott al s egyenesen az alvó fark*) Felszökött a farkas, fel ak; ni. A mókus kérlelte: — JEj te farkas. A farkas így felelt: E — Jól van, elengedlekyftfe-elcá azt mondd meg nekem, aíi**aagL| tok ti, mókusok, olyan ) tfütjSin-le* remtések. Nekem mindig rossz Kedvem van, ha meg titeket figyel valaki, azt látja, hogy ott fenn mindig ugráltok és játszadoztok. Felelte a mókus: — Előbb engedj fel a fára, onnan majd megmondom neked, mert idelenn félek tőled. A farkas elengedte, a mókus {elszaladt a fára, s onnan adott feleletet: Azért van rossz kedved, mert gonosz állat vagy. A gonoszság szorongatja a szívedet. Mi pedig azért vagyunk vidámak, mert jók vagyunk, s nem bántunk meg soha senkit. PRISVIN Az aranyiét Amikor a pitypang nyílik, nagyszerűen mulatunk mindig abátyámmal. Akárhová indulunk — ő elöl, én meg a sarkában —, fontoskodva utána szóltam: *5 — Szerjozsol a Bátyám megállt, hátranézett, én meg egyenest az areaba fújtam a pitypang pelyhes magját. Aztán mór ő is résen volt, s amint nem ügyeltem, pfüh — az arcomba fújta ő is a fújókát. így ezt az érdekes virágot csupán szórakozásunkul szaggattuk. Egyszer azonban nagy felfedezést tettem, Falun laktunk, ablakunk előtt rét terült el, s az a rét tiszta arany volt a sok virágzó pitypangtól. Nagyon szép voltl Mindenki azt mondta: „Jaj, de szép ez a réti Tiszta szlnaranyl" Egyik nap korán keltem, hogy horgászni menjek, s hát látom, hogy a rét nem arany ám, hanem zöld. De amikor déltájban hazamentem, már megint csupa arany volt a mező. Most már elhatároztam, megfigyelem ezt a furcsaságot. Estére a rét megint megzöldült. Akkor kimentem, kerestem egy pitypangot, és észrevettem, hogy összecsukta a szirmait: mintha a mi ujjaink a tenyér felőli oldalunkon sárgák lennének, s ha ökölbe szorítjuk a kezünket, eltakarnák a sárgát. Reggel, amikor fölkelt a nap, láttam, amint a pitypang kitárja ujjait — vagyl? szirmait —, és a rét,megint aranyszínbe borul. Attól fogva a pitypang legkedvesebb virágunk volt: hiszen velünk, gyerekekkel együtt tért aludni minden este, s velünk együtt ébredt reggelente.
