Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-06-03 / 23. szám
HERBERT OTTO a gólyák költöznek Azok a nagy vasak ott fent — magyarázta — nem tehénkolompok, bár olyan Kangot adnak, ahogy nekiütődnek a fémnek. Krug kisasszony talán még emlékszik rá, mi a nevük. — Felvonókengyel — mondta Susanne. — És az öblítófejen van egy rész, amit úgy hívnak, hogy hattyúnyak, mert majdnem úgy néz ki, olyan szép a hajlása. — És vasból van? — Vasból. Vasból van, és hattyúnyak a neve. Mikor megkezdődött a rudazat kiemelése, Christiannak fel kellett mennie a toronyra. Max is odajött, üdvözölte a gyerekeket, az egyik ember pedig felkúszott csaknem a torony tetejéig, ott megállt a kis platón, ügyesen megfogta a hosszú vasrudakat, és leállította őket. A motorzúgás olyan erős volt, hogy az emberek egy jelzőberendezés útján vagy kézjelekkel és füttyel tudtak csak egymással érintkezni. Mindig több és több rúd került elő a fúrólyukból, leszerelték, a magasba emelték, és leállították őket. A kiemelés eltart majdnem két órát, a legvégén húzzák majd ki a csövet a kőzetmaggal. Max megmutatott a gyerekeknek egy másik, mintegy ötszáz méter mélyről való magot, amit előző alkalommal húztak ki: kereken, tisztán van kivágva. Ilyen belülről a föld: szépen erezett, mint a <Tennigkeit cukrász puncstortája. Egyszer mellékesen megkérdezte Max, hogyan reagált Christian. — Az a szándéka, hogy kijön az állomásra, mikor visszautazunk — felelte Susanne. Max bólintott. Ebédre mindenki kapott a vendéglőben forró sült kolbászt. Max fizetett nekik húsz üveg szénsavas limonádét. Susannének pedig malátasört. Az állomásépület előtt volt egy kis füves térség, ott vártak a vonatra. A gyerekek legnagyobb élményei közé tartozott az az ember ott fenn a torony tetején, aki kiemelte és leállította a rudakat, és hogy látták és megtapogattak egy darabot a föld belsejéből. Lehet ezer méter mélyre is lefúrni? Vagy tízezer méterre? Megkérdezzük Smolny úrtól, milyen mélyre fúrtak eddig. Aggódott, hogy Christian talán mégsem jön. Ez egyes-egyedül az 6 bűne lenne. Most már tudta, hogy nem lett volna szabad Wolfganggal elutaznia. De miért nem látta előre, hogy vérig sérti vele Christiant? Tíz perc múlva itt a vonat. Egyik-másik gyerek fáradt volt, de a többiek egyre újabb kérdésekkel hozakodtak elő. Karli egy botot farigcsált a bicskájával. Ha most nem jön, akkor örökre elveszítette. Vannak mulasztások, amelyeket egy adott pillanattól fogva nem lehet többé jóvá tenni. Christian jogot szerzett az 6 teljes bizalmára, 6 pedig még akkor is fenntartással élt. Egy szemernyi fenntatárssal. De Christian csak azt látta, ami hiányzott, és becsapva érezte magát, s megpróbálta szertefoszlatni a reményeit. Műszak végeztével Christian bement a fúrómesteri kocsiba, hogy bevezesse a napi eredményt a műszaknaplóba. — Igazi kaland a gyerekeknek — mondta Max. — Igen. — Christian írt tovább. — Azt hiszem, jó tanítónő. — Meglehet. — Türelmes, mindig meghallgatja őket. Minden gyerekhez másképpen szól, közvetlen, személyes kapcsolata van velük. Christian eltávozott a kocsiból, és közben arra gondolt: Max meg van róla győződve, hogy találkozom Susannéval. Kibabrálnék vele, ha nem megyek ki az állomásra. De az nagy marhaság volna. Susanne látta, hogy jön, majd futásnak ered, minthogy a távolból hallatszott már a vonat zakatolása. Annak idején, Schafstádtben, amely négy kilométerre volt a vasúttól, ha a tovarobogó vonatok zaja odahallatszott, Susanne anyja mindig azt mondta: eső lesz. Most már nincs időnk kérdezgetni. Köszönjük szépen a remek napot és az izgalmas élményeket. Christian felsegítette a gyerekeket a kocsiba. Monika kérte, hogy utazzon velük. Csakugyan fel is szállt. Kint a vonatkísérő végigment a vagonok előtt, és sorra becsapta a nyitott ajtókat. A füttyszó után a szerelvény azonnal kimozdult. Most aztán velük kell jönnie! Még le tudok szállni, mondta Christian, de a gyerekek szerint elkésett vele, leugrani nem szabad, és örültek, hogy elszalasztottá az alkalmat, és mégiscsak együtt marad velük. Azt persze nem tudhatták, hogy ez is volt a szándéka. Susanne sem tudta. Egymással szemben ültek a fülkében, mint az első napon. Miután a gyermekeket visszavitték a faluba, és az iskola előtt az utolsóktól is elbúcsúztak, kimentek az autóbusz-megállóhoz, ott megálltak, nem nézve sem órát, sem menetrendi táblát, és nem törődve a jövő-menő vagy az ablakokban nézelődő emberekkel. Susanne néha megfogta Christian kezét, az pedig hallgatta őt, vagy válaszolt a kérdésére. Látszott, hogy meghitten beszélgetnek valami fontos dologról. Azt is látták az emberek, hogy Christian egyszer csak fogja Susanne copfját, és a végével megcsiklandozza az állát, majd az orra hegyét. Bementek a városba, és az autóbusz-végállomáson leültek egy padra. Elfelejtették, hogy еЬезек, sétáltak a tó partján, a hídról lebámultak a vízbe, elolvasták a fehér gőzösök nevét, s közben azt sem tudták, mit olvasnak, hallgatták a villamosok csilingelését. Egy kislány etette a hattyúkat, ök egymásra figyeltek. Christian végül is ráállt, hogy átvegye a tor-* nyot. Hiszen azok közé tartozott, aki nem sokra becsülik a tartós kényelmet; jószántából el nem hagyná a tornyokat. Mi volna, ha mindenki megfutamodna? Mit mentegetőzöl, válaszolta Max. Éppen ez a célunk: hogy a közérdek egybeessen a személyes érdekkel. Ebben az értelemben szinte modell vagy. Hát te mi vagy akkor? — gondolta Christian. Max, a modellkészítő, a törpe óriás, a lába kicsit görbe, 6 a párt megtestesülése, a bizalom nehézsúlyú bajnoka, lelkipásztor, néha olyan puha és jóhiszemű, hogy siralom nézni. Ügy látszik, az összeboronáláshoz is értesz. Mindent egybevetve, így írnának rólad az újságban: kiváló szakértője annak, hogyan kell rendkívül súlyos körülmények között emberekkel bánni, öt éve ismerjük egymást, még soha úgy istenigazában el nem üldögéltünk eddig. Hát most szombaton meglesz, ha sikerül addig áthelyezni a tornyot. Azzal pedig meg kell lennünk. Christian az új beosztása első hetében hatvannyolc órát teljesített. Egyszer beszélt telefonon Susannéval. Susanne hívta fel a vendéglőben, este tízkor. Hét végén biztosítson magának sok szabad időt, mondta Christian. Ennél többet nem árulhat el. Szombaton délelőtt befejeződött az áthelyezés. Késő délután Christian felutazott a városba, Susannéért. Susanne nem gondolta volna, hogy ilyen elegáns a lakásuk berendezése. Papucsban járkált a fehér szőnyegen. Majd letelepedett a kandalló elé. Várták Maxot, de nem jött. Susanne a hanglemezeket nézegette. Szereted Rahmanyinovot? Második zongoraverseny, a betegsége után írta. Mikor beszálltak a taxiba, megint esett; a sofőr megkérdezte, hova menjen. A belvárosba. És ott hova? A belváros nagy. Előbb még meg kell gondolnunk, hogy hová. Vagy menjünk Krempenbe? A padlásszobába? — Tudjuk, hogy szükségünk van egymásra, és új életet kezdünk. Felborítunk sok minden megszokottat, mert kiderült, hogy nem ér semmit. Ezért volnánk szenzáció? Fokozatosan eljutottunk odáig — részint együttes erővel, részint tévedések és csalódások révén —, hogy képesek vagyunk egymást megismerni. Előbb meg kell tanulni az egymás megismerését. Nem ittunk még soha együtt kávét, nem néztünk együtt képeket, nem etettünk hattyút, nem álltunk torony tetején, nem sakkoztunk, nem beszélgettünk könyvről, háborúról és békéről, apákról és anyákról, akiket keresünk. Hajóznunk kell az Elbán, egymást újra meg újra meghallgatnunk és fölfedeznünk, és levetnünk a régi bőrünket, kell egy szobát keresni neked vagy kettőnknek, és erdőben járni, hegynek fel. Mi mindent kell még együtt tennünk! Tizennegyedikén költöznek a gólyák, ha már eddig el nem röpültek volna. Lüzen mögött a nagy réten gyülekeznek, mindig ugyanazon a napon, ha igazat beszélnek a parasztok. Végig akartuk nézni, hogyan repülnek el, hallani akartuk' izgatott lármájukat, és aztán hatalmas, kitérpesztett szárnyaik suhogását, mikor a magasba emelkedve útra kelnek. De hát ezért nem jöhetsz Lüzenbe, nem mulaszthatod el a tanítást. Világos. De én fölkelhetek két órával korábban, hogy megnézzem. Helyetted is. Ha tartják a szokásukat, csütörtökön indulnak útnak. VÉGE Megint elkésett. A lépcsőházban hármasával vette a lépcsőket, úgy rohant, s közben pontosan tudta: hiába. Mire beesik az ajtón, mindenki ott ül már az asztalnál; anya nem szól, a tányérba néz, apa megtapogatja a bajuszát az asztalkendővel, csak nagymama rázza meg a fejét, kezdi rá: „Jaj, Kata, Kata, hát hetenként egyszer egyetlenegyszer sem ülhet együtt ebédhez a család?“ Az előszobában rádobta a fogasra a kabátját, kezet mosni nem volt ideje. Benyitott a konyhába, motyogott valamit. Apa azt mondta: „szervusz!“, anya csak felpillantott, nyúlt a kanál után, telemerte a tányérját aranyló húslevessel. Nagymama az orrát fújta: „Jaj, Kata, Kata...“ Milyen jó lehet az a leves, a tetején szinte táncolnak az arany zsírkarikák — mégsem ízlik. Ilyen néma szemrehányás levegőjében nem ízlik. Még benne volt a délelőtti kószálás emléke, a nagy beszélgetés Marival a hegyen; az ember úgy teli van mondanivalóval, és olyan gyönyörű a város odafentről. „Ha férjhezmegyek, és nekem is lesznek gyermekeim — gondolta a SZABÓ MAGDA ASÄRNAP kislány —, azok akkor ülnek majd asztalhoz, amikor akarnak.“ Piskótatekercs volt csokoládékrémmel, a nagymama neki adta a legkövérebb darabot. Az sem ízlett, szétkente a krémet a tányér peremén. Apa elővette az újságot, együtt böngészték anyával, nagymama a sütővel babrált, tököt sütött. Kata nekiállt a mosogatásnak. Némán rendbehozta a konyhát, aztán bement a szobába, megállt az ablaknál. Nézett le a térre, lenn a gyerekek játszottak, szép napsütéses nap volt. Most külön örült annak, hogy jó tanuló, hogy fel fogják venni a technikumba, s ahogy végzett, állást kap. Állást kap, férjhez megy, gyerekei lesznek, aztán majd megmutatja mindenkinek, 6 milyen gyereket nevel. Ezzel a gondolattal jó volt játszani. Remélhetőleg lesz lánya is, fia is. Megértő anya lesz, jókedvű anya. Ha a gyerekei el akarnak majd menni, felőle akár egész vasárnap odamaradhatnak, elég, ha este jönnek haza. És arról szó sincs, hogy valamit dolgozzanak helyette vagy neki. Minek? Azt a háztartási munkát, ami adódik, majd elvégzi a ... Ki is? * r A bejárónő. Nem. Nem lesz bejárónője. Az olyan buta dolog, hogy az ember után más is takarítson, egy idegen vesse be az ágyát. Azt azért nem szeretné. Majd inkább el-
