Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-05-13 / 20. szám

lázálmai. Tizenkét esztendő emlé­keit zúgják felém. Lám az öreg falak Sose hittem volna. És a padok ... Egyre arra az örömre gondolok amelyet hetek óta vártam. Szét­nézek magamban, aztán magam körül s keresgélek. Sehol semmi. Csak zátonyok vannak bennem. Akaratlanul is rájuk futok és ösz­­szetörök. Az a valami felsír a tor­komban és nyelek. Nagyokat nye­lek, hogy ne lássák a többiek. Va­lamennyi kikívánkozó könnyemet lenyelem. Nem is értem, hisz nem vagyok sírós ember. Illetve, csak úgy, befelé szoktam sírni néha. Például, amikor a szőke copfos be­­lékarol abba a nagy fekete ka­maszba. Undorító képe van, mond­hatom. És egyáltalán... nem is tu­dom, mi jogon mer ránézni arra a kislányra, hisz 6 az én szerelmem. Igaz, nem tudja senki, de akkor is ... Olyankor befelé sírok, hosz­­szúkat ülve a kanapén, és egyre kifelé bámulok az ablakon, mert látni akarom, mikor térnek vissza a rétekről. De rendszerint már nem látom őket aznap, mert lehull az este, s én hiába magolom az an­golt, nem fog az eszem. Utána nem tudok elaludni. Haragszom arra az esetlen nagy fekete pofára, aki diáknak meri vallani mpgát, de biztos, hogy a főiskola környékét sem látta. — Majd megmutatom én neki! — fenyegetőzöm az éjszakai csönd­ben. Én kínomban fölkelek, vil­lanyt gyújtok, magolom tovább az angol, mert arra gondolok: — Majd én megmutatom! — De nem mutatok meg semmit, mert másnap tantermünk padjain újból és újból ott látom a szőke kislány arannyal áttüzdelt haját. Ügy öm­lik szét a padokon, akárcsak a nap odakünn a szőlődombok felett, vagy akár a Tisza, amikor a leg­szőkébb. Még soha, egyetlen lány sem csókolt meg. Pedig írtam egy­néhány szerelmes verset is. Úgy látszik, a lányok nem szeretik azo­kat a fiúkat, akik csak ábrándoz­nak, vagy verseket faragnak. Bez­zeg a Péter... Annak minden ujjára tíz is jut. Végigmegyünk a korzón és úgy futnak utána, mint­ha mágnesből öntötték volna. Nem értem őket. Hiszen Péter üres fiúcska. Mutatós, az igaz. Szép fe­kete haja, csinos arca többet je­lent, mint az én ábrándjaim. Ügy látszik, ez már nem divatos. Amíg én Bachot játszom otthon az ablak előtt, addig Péter három lányt szé­dít egyszerre. És még van képe el­dicsekedni. Na, de megint más vá­gányra tértem. Különben is, indu­lok kifelé a tanteremből. Tizenkét esztendő lezárul. Nini, az elsősök és a másodiko­sok! Minden osztály a terme előtt sorakozik. Mi is ezt tettük éve­ken át. Kissé ijedten, kissé cso­dálkozva, kissé irigykedve néztük a „vén diákokat". Akkor is azt képzeltem, hogy repkedni fog bennem az öröm, ha egyszer én ballagok majd. S íme, most ehe­lyett ... mennyi értelmetlenség ... Sohasem tudtam, hogy ennyien vannak ezek a gyerekek, és so­sem tudtam, hogy ennyire szere­tem őket. S most arra kell ébred­nem, hogy az iskolámnak karjai vannak. Átfognak és visszahúz­nak. Pedig milyen roggyant volt tizenkét éven át... Abban az' ódon könyvtárszobában is a Du­nára gondolnék, tudom. Opál­színű vizére, amely az anyatejjel folyt belém. Meg a túloldali fák­ra, mert reggelenként hozzám si­mulnak. Az érkező és a távozó hajókra, amelyek magukban hor­dozzák a kéklő messzeséget. Az udvaron állunk sorban. Cif­rára faragott botunk végén piros­pöttyös kis tarisznya. A tarisz­nyában egy üveg pálinka, egy hamuban sült pogácsa és egy aranypénz. Elballagunk. Nekime­gyünk a világnak. Ki-ki a maga útjára. Széjjelszóródunk, mint a Duna melletti hársfák levelei, ha rájuk ül az ősz. De ebben a pil­lanatban a kék ég még úgy cso­dálkozik ránk, mint a csecsemő­szem. Szeretném valahol itthagy­ni a szétdobált kövek, téglák, malter között ezt az érthetetlen buta nagy bánatomat, de ahelyett aput látom. A szeme mintha ki­fakult volna... Ügy áll egy hely­ben, mintha halott mása lenne önmagának. Néha furcsa, meg­magyarázhatatlan szomorúság ereszkedik belém, ha látom. Ilyenkor utána kell mennem. Be­megyek a munkahelyére és elbe­szélgetünk, mint régi ismerősök. De azért haragszom is rá, ha eszembe jut, hogy... hogy sok­szor ellopta az éjszakámat. Aztán anyut látom meg. Pedig 6 az udvar másik végén áll. Mosolyog és integet. Furcsa ez a mosoly, mintha kövek húznák lefelé. Visszaintegetek én is tétova moz­dulattal, és félúton megáll a ke­zem. Anyu és apu olyan, mint egy kettétörött virágváza, s én valahol ott állok köztük, körülöt­tem szertefolyt az éltető víz, s nem tudom, melyikük felé dől­jek, hogy élni tudjak. Vannak az embernek néha ilyen abszurd ér­zései. A rogyadozó lépcsőn Szonya lépked lefelé apró, formás lábacs­káival. Vajon kinek viszi azt a három piros színű rózsát? Ügy tör felém, mint a vízesés. Elsodor maga élői mindenkit. Neki fekete copfja van. ö is tetszett nekem, de 6 még olyan kicsike. Csak el­sős... Nini, itt is van előttem. Mi? Hogy nekem? Ez a három vérszínű ró... izé... Égek, a szám! De hisz Szonya megcsókol­ta a számat 1 Az enyémet! A sajá­tomat! Nyári ég, borulj a földre! Az utcák macskaköveit Járjuk. A tegnapi zápor lemosta róluk a port. „Ez út hazámba vissza­visz ...“ Visszahoz. Biztos. És ez a há­rom szál rózsa is a kezemben. Nem is rózsa, vércsepp. Ez az első virág, amit életemben kap­tam. Még soha senkitől nem kap­tam egy szálat sem. Születés­napomra sem. Igaz, senki sem sejtette, mennyire szeretem őket. Na, de ki gondolta volna, hogy éppen ez az apró, formás kis fruska... Mennyi bátorság szo­rult belé. Én sohasem tudtam volna megtenni. Eszeveszetten ugrál bennem valami. A nap korongja lefordult az ég­ről és a szívembe esett... DÉNES GYÖRGY Májusfa Mendegélnek hét legények, hét legények zöld erdőbe, hét nyírfácska sír a szélben, futnának a hegytetőre. Futnának, ha volna lábuk, de csak sírnak, sírdogálnak, hét nyírfát a hét legények körülfogják, balta villog. Hét legények hét baltája kivágja a hét kis nyírfát, hét kis nyírfát sárgarigók, bús gerlicék búcsúztatják. Ballagdálnak hét legények hét fácskával hét ösvényen, hét leányok leskelődnek csillagbontó május éjen. Hét legények hét udvarban hét kis nyírfát cicomáznak, hét lány sikkant virradóra, soha még ily májusfákat! Gyenge szellő tapogatja hét nyírfácska cifra ágát, hét leányok, hét legények szerelmesen körülállják. Gyöngyvirág Májusi gyöngyvirág, májusi gyöngyvirág ringatja csöndesen hajnalég harmatát. Ringatja csöndesen zöld erdők mosolyát, tavaszi nap tüzet, bársony-éj csillagát, Picike csengettyű hófehér virága, mámoros pillangók táncolnak dalára. Illatos gyöngyvirág, tündérek virága, csodának, örömnek jöttél a világra. Ha három gyerek három pohár tejet tíz perc alatt iszik meg, harminc gye­rek harminc pohár tejet hány perc alatt iszik meg? Jóska négy évvel idősebb Pistánál, ketten húszévesek. Hány évesek kfllőn­­külön? Rakd ki gyufa­szálból a közölt ábrát és végy el belőle négy szálat úgy, hogy csak négy négyzet ma-, radjon.

Next

/
Oldalképek
Tartalom