Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-05-13 / 20. szám
lázálmai. Tizenkét esztendő emlékeit zúgják felém. Lám az öreg falak Sose hittem volna. És a padok ... Egyre arra az örömre gondolok amelyet hetek óta vártam. Szétnézek magamban, aztán magam körül s keresgélek. Sehol semmi. Csak zátonyok vannak bennem. Akaratlanul is rájuk futok és öszszetörök. Az a valami felsír a torkomban és nyelek. Nagyokat nyelek, hogy ne lássák a többiek. Valamennyi kikívánkozó könnyemet lenyelem. Nem is értem, hisz nem vagyok sírós ember. Illetve, csak úgy, befelé szoktam sírni néha. Például, amikor a szőke copfos belékarol abba a nagy fekete kamaszba. Undorító képe van, mondhatom. És egyáltalán... nem is tudom, mi jogon mer ránézni arra a kislányra, hisz 6 az én szerelmem. Igaz, nem tudja senki, de akkor is ... Olyankor befelé sírok, hoszszúkat ülve a kanapén, és egyre kifelé bámulok az ablakon, mert látni akarom, mikor térnek vissza a rétekről. De rendszerint már nem látom őket aznap, mert lehull az este, s én hiába magolom az angolt, nem fog az eszem. Utána nem tudok elaludni. Haragszom arra az esetlen nagy fekete pofára, aki diáknak meri vallani mpgát, de biztos, hogy a főiskola környékét sem látta. — Majd megmutatom én neki! — fenyegetőzöm az éjszakai csöndben. Én kínomban fölkelek, villanyt gyújtok, magolom tovább az angol, mert arra gondolok: — Majd én megmutatom! — De nem mutatok meg semmit, mert másnap tantermünk padjain újból és újból ott látom a szőke kislány arannyal áttüzdelt haját. Ügy ömlik szét a padokon, akárcsak a nap odakünn a szőlődombok felett, vagy akár a Tisza, amikor a legszőkébb. Még soha, egyetlen lány sem csókolt meg. Pedig írtam egynéhány szerelmes verset is. Úgy látszik, a lányok nem szeretik azokat a fiúkat, akik csak ábrándoznak, vagy verseket faragnak. Bezzeg a Péter... Annak minden ujjára tíz is jut. Végigmegyünk a korzón és úgy futnak utána, mintha mágnesből öntötték volna. Nem értem őket. Hiszen Péter üres fiúcska. Mutatós, az igaz. Szép fekete haja, csinos arca többet jelent, mint az én ábrándjaim. Ügy látszik, ez már nem divatos. Amíg én Bachot játszom otthon az ablak előtt, addig Péter három lányt szédít egyszerre. És még van képe eldicsekedni. Na, de megint más vágányra tértem. Különben is, indulok kifelé a tanteremből. Tizenkét esztendő lezárul. Nini, az elsősök és a másodikosok! Minden osztály a terme előtt sorakozik. Mi is ezt tettük éveken át. Kissé ijedten, kissé csodálkozva, kissé irigykedve néztük a „vén diákokat". Akkor is azt képzeltem, hogy repkedni fog bennem az öröm, ha egyszer én ballagok majd. S íme, most ehelyett ... mennyi értelmetlenség ... Sohasem tudtam, hogy ennyien vannak ezek a gyerekek, és sosem tudtam, hogy ennyire szeretem őket. S most arra kell ébrednem, hogy az iskolámnak karjai vannak. Átfognak és visszahúznak. Pedig milyen roggyant volt tizenkét éven át... Abban az' ódon könyvtárszobában is a Dunára gondolnék, tudom. Opálszínű vizére, amely az anyatejjel folyt belém. Meg a túloldali fákra, mert reggelenként hozzám simulnak. Az érkező és a távozó hajókra, amelyek magukban hordozzák a kéklő messzeséget. Az udvaron állunk sorban. Cifrára faragott botunk végén pirospöttyös kis tarisznya. A tarisznyában egy üveg pálinka, egy hamuban sült pogácsa és egy aranypénz. Elballagunk. Nekimegyünk a világnak. Ki-ki a maga útjára. Széjjelszóródunk, mint a Duna melletti hársfák levelei, ha rájuk ül az ősz. De ebben a pillanatban a kék ég még úgy csodálkozik ránk, mint a csecsemőszem. Szeretném valahol itthagyni a szétdobált kövek, téglák, malter között ezt az érthetetlen buta nagy bánatomat, de ahelyett aput látom. A szeme mintha kifakult volna... Ügy áll egy helyben, mintha halott mása lenne önmagának. Néha furcsa, megmagyarázhatatlan szomorúság ereszkedik belém, ha látom. Ilyenkor utána kell mennem. Bemegyek a munkahelyére és elbeszélgetünk, mint régi ismerősök. De azért haragszom is rá, ha eszembe jut, hogy... hogy sokszor ellopta az éjszakámat. Aztán anyut látom meg. Pedig 6 az udvar másik végén áll. Mosolyog és integet. Furcsa ez a mosoly, mintha kövek húznák lefelé. Visszaintegetek én is tétova mozdulattal, és félúton megáll a kezem. Anyu és apu olyan, mint egy kettétörött virágváza, s én valahol ott állok köztük, körülöttem szertefolyt az éltető víz, s nem tudom, melyikük felé dőljek, hogy élni tudjak. Vannak az embernek néha ilyen abszurd érzései. A rogyadozó lépcsőn Szonya lépked lefelé apró, formás lábacskáival. Vajon kinek viszi azt a három piros színű rózsát? Ügy tör felém, mint a vízesés. Elsodor maga élői mindenkit. Neki fekete copfja van. ö is tetszett nekem, de 6 még olyan kicsike. Csak elsős... Nini, itt is van előttem. Mi? Hogy nekem? Ez a három vérszínű ró... izé... Égek, a szám! De hisz Szonya megcsókolta a számat 1 Az enyémet! A sajátomat! Nyári ég, borulj a földre! Az utcák macskaköveit Járjuk. A tegnapi zápor lemosta róluk a port. „Ez út hazámba visszavisz ...“ Visszahoz. Biztos. És ez a három szál rózsa is a kezemben. Nem is rózsa, vércsepp. Ez az első virág, amit életemben kaptam. Még soha senkitől nem kaptam egy szálat sem. Születésnapomra sem. Igaz, senki sem sejtette, mennyire szeretem őket. Na, de ki gondolta volna, hogy éppen ez az apró, formás kis fruska... Mennyi bátorság szorult belé. Én sohasem tudtam volna megtenni. Eszeveszetten ugrál bennem valami. A nap korongja lefordult az égről és a szívembe esett... DÉNES GYÖRGY Májusfa Mendegélnek hét legények, hét legények zöld erdőbe, hét nyírfácska sír a szélben, futnának a hegytetőre. Futnának, ha volna lábuk, de csak sírnak, sírdogálnak, hét nyírfát a hét legények körülfogják, balta villog. Hét legények hét baltája kivágja a hét kis nyírfát, hét kis nyírfát sárgarigók, bús gerlicék búcsúztatják. Ballagdálnak hét legények hét fácskával hét ösvényen, hét leányok leskelődnek csillagbontó május éjen. Hét legények hét udvarban hét kis nyírfát cicomáznak, hét lány sikkant virradóra, soha még ily májusfákat! Gyenge szellő tapogatja hét nyírfácska cifra ágát, hét leányok, hét legények szerelmesen körülállják. Gyöngyvirág Májusi gyöngyvirág, májusi gyöngyvirág ringatja csöndesen hajnalég harmatát. Ringatja csöndesen zöld erdők mosolyát, tavaszi nap tüzet, bársony-éj csillagát, Picike csengettyű hófehér virága, mámoros pillangók táncolnak dalára. Illatos gyöngyvirág, tündérek virága, csodának, örömnek jöttél a világra. Ha három gyerek három pohár tejet tíz perc alatt iszik meg, harminc gyerek harminc pohár tejet hány perc alatt iszik meg? Jóska négy évvel idősebb Pistánál, ketten húszévesek. Hány évesek kfllőnkülön? Rakd ki gyufaszálból a közölt ábrát és végy el belőle négy szálat úgy, hogy csak négy négyzet ma-, radjon.
