Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-05-13 / 20. szám
HERBERT OTTO a gólyák költöznek Én mindenesetre azt mondom: megérkezett. Csak ez számít. Ti ismeritek a papirosokat, én ismerem őt és sokkal különb dolgokban is kezességet vállalnék érte. Követelem, hogy állítsátok be. Az üzem szempontjából is. És a pillanatnyi kis személyes problémájában is friss levegőhöz jut. Én meg ezzel a javaslattal magam ellen dolgozom. Ha egyszer beválik mint művezetőhelyettes — és be fogja bizonyítani, hogy alkalmas rá —, kár lesz újra mint műszakvezetőt foglalkoztatnunk. Szóval harcolok érte, és közben elveszítem a legjobb műszakvezetőmet. De hót mi vagyok én, magánvállalkozó? Max Scholsser és Tsa, mélyfúróvállalat? Nem az vagyok. Végül is aláírták a jóváhagyást. Itt feküdt. Egy hibát Max mindenesetre elkövetett: nem beszélte meg előre Christiannal, hogy vóllalja-e. Csak egyszer tett rá burkolt célzást. Egyébként el tudom képzelni, hogy te... Christian azt felelte ró, hogy ő egyáltalán nem tudja elképzelni, sem képessége, sem hajlama nincs erre a beosztásra. Max ki akart várni egy alkalmas Időpontot a beszélgetésre, mert annak semmi teteje nem lett volna, hogy az írást egyszerűen letegye az orra elé. Christian mogorván és ingerülten Járt-kelt. A legcsekélyebb dolog is kihozta a sodrából. Került minden olyan munkát és kötelezettséget, mely meghaladta a maga hétköznapi feladatait, mert olyasvalamire volt szüksége, ami máskor nem kellett neki: sok időre, önmaga és belső problémái számára. Olyan ügyekkel kapcsolatban, amik azelőtt tűzbe hozták volna, most hallgatott. A vállalat rendelkezésére bocsátott bizonyos összeget hűtőszekrények beszerzésére. Háromra lett volna szükség a munkahelyen, mindegyik konyhakocsiba, minden részleg számára egyre. De csak kettő érkezett, azzal az utasítással, hogy az U 3-as nem kap. Akár tehetnek róla, akár nem, az ő teljesítményük a legrosszabb. Ez felkorbácsolta a kedélyeket, és nemcsak a közvetlenül érintett emberek között okozott izgalmat. Azért büntetik őket, mert pechük volt a rudazattöréssel ? Ilyesmi bármelyik tornyon bármely pillanatban megtörténhet. Csakis emiatt kullognak leghátul a tervteljesítésben. De hogy ezért nem kaphat hűtőszekrényt az U 3-as? Az egész építkezésen egyetlen lélek sem helyeselte ezt. Inkább vártak volna a központban a nyomorult szekrényeikkel. Amíg nem jut mindegyik konyhakocsinak. Hol járt az eszük, hogy nem gondolták meg idejében, micsoda zűrt kavarnak vele? Christian csak hallgatott, vagy kerülte a vitát. Mit érdekelnek engem a hűtőszekrények? A puszta szótól is forog a gyomrom. Mindentől elzárkózott. Csomót érzett valahol belül, mindkét végét ő markolta és húzta. Csak a lány miatt volt ez? Vagy más egyébért is? De hiszen hallgatott. Az öblitéstechnikáról megtartotta ugyan az esti előadást a betanított munkásoknak, de röviden és kedvetlenül. Aztán megint visszahúzódott. Nem kockázott, a kocsmában is alig látták. A lányról Max nem akart ítéletet alkotni, bár elképzelhetőnek tartotta, hogy esetleg játszott vagy hazudott, vagy talán könnyelműen járt el. Ha Christian csakugyan elveszítette, gondolta Max, és ha valami fel tudja rázni és talpra állítani, az csakis a toronyért való teljes felelősség lehet, olyan erőfeszítés, amely a teljes embert igényeli, a tartalékait is, amelyekről talán nem is tud. Vannak, akik összeroppannak a túlterhelés alatt — mások megfeszítik az erejüket, helyrebillentik a vállukon a terhet, és viszik, és meglátják, mire képesek. Meggyőzni valakit az ügy helyességéről; rendben van. De még fontosabb: meggyőzni önmagunkról, arról a képességéről, hogy tud részt vállalni, és többet átgondolni és felelősséggel irányítani, mint a tulajdon Énjét. A keddi postával megjött Susanne levele. A feladó neve rajta volt a borítékon. Max látta, hogy Christian a geológussal a kifolyónál áll. A fúrólisztet vizsgálták, amely a fúrólyukból a felszínre került az öblítővízzel, és lefolyt az árokba. Itt egy üzenet, amelyre vársz. Vagy nem vársz már rá? Akárhogy is van, a magánügyeid gyorsan túlnőttek a maguk szűk körén. És én remélek valamit ettől a levéltől. Max füttyentett, majd intett neki. Christian odajött hozzá, leült az asztalhoz, átvette a levelet, és egy arcizma se rezdült, miközben végigolvasta. Azután figyelmetlenül zsebébe gyűrte a papírt. A feltépett borítékot otthagyta. Felállt, menni készült. — Mit írt? Ügy tett, mintha már nem is emlékezne rá, mi van a levelében. Űjra elővette, és egyszerűen az asztalra tette. Susanne megköszönte a virágot és a levelet. Sok mindent meg kell magyaráznia Christlannak. A lengyelországi utazást is. Nagyon kérlek, ne ítélj, amíg nem tudsz eleget. Szerdán este tíz óra tájt felhívja a vendéglőben. Légy ott, vagy hagyj üzenetet, hogy mikor találkozhatunk. Ezen a héten minden délután és este otthon vagyok. Szeretném veled együtt nézni a gólyákat a padlásszoba ablakából. És szeretném hallgatni a beszédedet, irta Susanne. És megfogni a kezedet. — Akkor holnap beszélsz vele — jelentette ki Max. — Minek? Mit kell itt még megbeszélni? — Már elkészültél a jellemzésével? — El. — Azelőtt nem szeretted az ilyesmit. Másoknak a rólad készített elhamarkodott jellemzéseire gondolok. És igazat kell adnom neked. Rosszul megalapozott és rosszul felülbírált Jellemzések voltak. Emlékszel? Belevörösödtél a méregbe, ha csak rágondoltól. Megértettem. Vérig sérti az embert az igaztalan ítélet. Sérti a méltóságot. — Hagyd mór abba — vetette közbe Christian. — Jó-jó. Csak meg akartam mondani, menynyire igazad volt, mikor fel voltál háborodva az elhamarkodott jellemzések miatt. — Jól van, köszönöm. — Magatartása izgága, makacs és pimasz. Megbízhatatlan, nincs érzéke a társadalmi érdekek iránt. Csak a múlt héten is olvashattam. Olyan jellemzés, ami nem állja meg a helyét. — Mit turkálsz az aktáimban? — Arról beszéltek, átvegyed-e a művezetőhelyettességet. — Beszéltek! — gúnyolódott Christian. — Te beszéltél róla. De mondtam mór neked, hogy én nem akarom. — És egyáltalán el akarok menni erről a helyről. Miért? Különféle okokból. A feltételek miatt. Kötelező az erdőben élni? Örökké talán mégsem, öt évig untig elég. Éb ki tudja, a következő tárolót nem valahol egy puszta kellős közepén kell-e építeni, ahol már kocsma sincs? Azután: megagitólnak a továbbtanulásra, és mikor bedugták a bolhát a füledbe, akkor visszautasítanak, és senki sem mozgatja érted a kisujját sem. Tegyük fel, meg akarom Ismételni a tizenkettedik osztályt. Hol lehet azt itt? A falusi iskolában, mi? Vagy magánórákat vegyek Löfflertől? Van elég munkahely, ahol emberhez méltón lehet élni. Nem mint valami csavargó. — Ismételni a tizenkettediket? — kérdezte Max. — De hiszen azt állítod: az 6 dolguk, ha nem tetszik nekik az érettségid. — Csupán annyit mondtam: tegyük fel. — És tegyük fel azt is, hogy jóváhagyják a kinevezésedet művezetőhelyettesnek. Mit csinálunk akkor? — Akkor semmit sem csinálunk. Különben is óvakodni fognak. Majd épp egy ilyen ingadozó kádert, mint én. Ámbár képes vagy és meggyőzöd őket. Ingatag és kérdéses lett minden; semmi sem állandó a bánaton, a sérelem és az általános szakítás kényszerítő vágyón kívül. Szerdán este Max elment a „Söröskancsó“ba. Már az utcáról látta, hogy Christian és Kari együtt ül egy asztalnál. Letelepedett melléjük. Kilenc óra múlt néhány perccel. Azok ketten régi dolgokról beszélgettek. Hogy Kari egyszer lánnyal el akart menni a bárba, de nem volt sem zakója, sem nyakkendője. És éjnek idején az utcán cseréltek ruhát. Aztán Christian Kari pulóverében ücsörgött reggel ötig a pályaudvari váróteremben. Gulyásleves meg kávé mellett, aminek húslevesíze volt. Christian gyakran nézett az órájára. Fél tízkor hívta a vendéglősnél és fizetett. — Már elmégy? — kérdezte Max. — Megyek. Ki tudja, talán Kari jelenléte gátolta, hogy többet mondjon. Max bólintott, Christian pedig megértette a pillantást, és azt gondolta: beszélj csak vele, ha jólesik. És ha muszáj, úgysem tudod másképp. Mindenbe bele kell ütnöd az orrod, te lelki klinika. Jó mulatóst. (folytatjuk) MOYZES ILONA 3 I a 5 о N О s* Ki KI 'SS >* о KI Az ujjalmon számolgattam a hónapokat, a heteket, majd a napokat. S lám, már a tengernyi — az utolsó nap is — olyan furcsa volt... Vaskapocsként nyúltak utánam a falak. Tizenkét évet töltöttem közöttük. Nem volt minden nap ragyogó. Nem is lehetett, hisz ez a természet törvényei ellen való lett volna. Borús napok is voltak. Ilyenkor földig értek bennem a fellegek, és lassú, monoton kopogással esni kezdett bennem az eső. Apró embernek is lehetnek nagy bánatai. Én emlékszem, hogy az enyémek nagyok voltak. Mert ha anyu vagy apu engem páholt el Zsuzsi helyett, akkor nagyon elhagyatottnak éreztem magam. Nem jó érzés, mert amúgy is magányos ember vagyok. Az is leszek mindig, tudom. Ilyenkor nem tudtam jól figyelni az iskolában, és amikor a tanító néni kihívott felelni, rendszerint nem tudtam mit kérdezett. Arra a nagy „igazságtalanságra" gondoltam, ami otthon ért, és Ilyenkor nagyon fájt a szívem. És a tanító néni összeszidott. Még ha csak összeszidott volna! De a diókkönyvem lapjain hirtelen ott éktelenkedett az ötös. Csak a templomi öreg páternek volt olyan ijesztően fekete csuhája, olyan pöffeszkedő, jól táplált hasa, olyan gúnyos és fekete kalapja, mint az ötöseimnek. De nemcsak az ötöseim fájtak. Mondom, jobban inkább a tanítók hangja. Sokszor elmérgesedett a szívemben ilyenfajta hanggyökér. Nem volt hasznos, mert gyűlöletemet jelentette a tanítók iránt. Amikor gyűlölnöm kellett valakit, mindig szerencsétlen voltam. Azért voltam szerencsétlen, mert a tanítókat bölcs és nagy embereknek képzeltem, akik az okozat utón kutatnak, hogy az okok kulcsaira rátalálhassanak. Ahogy nőttem, sokan úgy zsugorodtak össze bennem. Bántott ez az érzés. Jobban szerettem volna magam összezsugorodni, mert életem minden vágya az volt, hogy valakit nagyon, de nagyon tudjak tisztelni. Valahogy úgy, ahogy jó néném tisztelte az Istent. Annak a páternek sem hittem. Nem volt a szemében jóság, bár állandóan mosolygott. Nem hittem, hogy hiszi az Istent, de a néném, az hitte. Bámultam a hitéért, ami után sóvárogtam, mert őt meg éppen a hite vezette sokszor tévútra a dolgok megítélésében, és ez engem mindig bosszantott. No, de azt hiszem, eltértem a tárgytól. Az öreg falaknál hagytam abba. Ott, ahol tegnap vaskapocsként nyúltak utánam... Ma a tanterem egyik sarkában nagy fecskefészket raktak a másodikosok. Harminc fecske repült ki belőle. A fecskék is láthatók, sőt mindegyiknek neve is van. Az egyik fecske szárnyán saját nevemet fedeztem fel. Sorra veszem a betűket, aztán visszafelé olvasom őket, majd lentről felfelé rajzolgatom a szememmel. Találgatom: — én vagyok, nem vagyok? Bizonyára álmodom... Annyiszor megálmodtam már ezt a pillanatot. S az ember csak arról szokott álmodni, amit nagyon, de nagyon kíván. Bevallom, én nagyon kívántam ezt a percet, amikor végre kirepülök a fészekből. S most ezek az öreg falak... Furcsa... a torkom állandóan öszszeszorul, és mind gyakrabban nyúlok a zsebkendőm utón. Először csak halkan szóltak, mintha ólomból ébresztenének. S most egyre hangosabban beszélnek. Túlkiabólják az osztálytársaimat. Zúgnak. Mintha a Nílus akarna elnyelni. De időnként észrevétlenül visszahúzódnak, mint gyermekkorom
