Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-03-11 / 11. szám
HERBERT OTTO __a gólyák költöznek Hanem ezért szó nélkül lelépni igazán gyerekség. Lásd be. Még a címedet sem tudom, csak azt, hogy egv lakásban lakói vele. Valami Siebel vagy Stiebelnénál. De hiszen ez úgyis mindegy. Hirtelen felállt, és a sötétben végigtapogatta az asztalt. Valami üzenetet feltétlenül hagyott hátra. Felborított valamit, és lámpát gyújtott. A virág az asztalon hevert, a víz a térítőről a padlóra folyt. Szándékosan tette, vagy egyszerűen megfeledkezett a rózsákról, mert a kaland már a múlté, és ugyanúgy nem gondol rá többé, mint Christian a maga kalandjaira? Vajon mindig pontosan tudhatjuk, hogy a másik embernek is ugyanolyan keveset jelent-e a kaland, mint nekük magunknak? Kényelmes és felelőtlen dolog azt állítani, hogy tudjuk. Levelet nem talált. Mi keresnivalója volna itt még? A tárgyak az imént történteket már mint visszavonhatatlan múltat fogadták magukba, és különösképpen felkínálták szíves emlékezésül. Elnézte a régi levelezőlapokból összevarrt lámpaernyőt: fürdőzés a századforduló körül; a császár a három unokájával; elsárgult utcai jelenetek; aztán a tarka giccs, amit jól mulatva, de egyúttal ijedten vettek szemügyre: a császárné virágcsokorral fejezi ki a nép köszönetét a felkötött karú és bepólyált fejű német őrmesternek. Csendes áhítat. Fényképfelvétel Art. Fischer udvari festőművész festményéről. Az éjjeliszekrényen ott a tányérka a gyertyacsonkkal. Csupán a múlt. Sehol semmi utalás a jövőre. Befejezett múlt. Plusquamerfectum, ahogy apám mondaná jó kedvében. Christian elhagyta a házat. A kocsmában nagy hangon üvöltöttek, és kétértelmű megjegyzéseket tettek arról, ami rövid, de tartalmas. És hogy a kettőjük közül ki készült ki hamarabb. Szúnyog is átjött még néhány emberével a délutáni műszak végén. Szúnyog mondott valamit az intelligenciáról, és hogy az ágyban egész másvalami kívántatik. — Fogd be azt a ronda szád — szól oda neki Christian. Szúnyog felállt és átment hozzá. Régen gyűlt benne az irigység és gyűlölet Christian iránt; származása nem volt ínyére, az okossága ingerelte. Max lépten-nyomon példaként állította őt eléje, ugyanakkor véletlenül nála dolgoztak a legjobb munkások. Ennyi az egész. Ismerjük már az ilyen strébereket: hencegnek, buzgólkodnak, és így hízelgik be magukat. — Na, mi kell? — kérdezte Szúnyog fenyegetően. Odaállt Christian elé, és két ujjával megbökte a homlokát. — Vidd innen a mancsod. — Te pedig tanulj meg előbb dolgozni — sziszegte Szúnyog. — Majd aztán dirigálhatsz. — Megint megbökte a két ujjával: — Te díszproletár! — Ennél találóbb kifejezés sehogy sem jutott az eszébe. Christian villámgyorsan felpattant, és hatalmas ütést mért rá. Szúnyog hátratántorgott, de tüstént visszanyerte az egyensúlyát, és eltökélte, hogy most leszámol. — Te úrifiú. — Mert te proletár vagy, mi? Te döntőd el, ki a proli és ki nem? Te mocskos szájú, te! Szúnyog nekiment Christiannak, és Kari és Krümmel azon nyomban odalépett. Stefan szintúgy. Szúnyog emberei közül egy sem. Christian kapott egy horgot az áliára, de azután rögtön lefogták Szúnyogot, a vendéglős pedig szó nélkül odament, és galléron ragadta. Csak kisegítésképpen vendéglősködött, szakmájára nézve kovács volt, ennek megfelelő alkattal. Szúnyog kipenderült az ajtón, lebukfencezett a lépcsőn, ki az utcára. — Neked már fájront — jelentette ki a vendéglős kurtán. — Mit fizetsz? Szúnyog lassan feltápászkodott. — Három sört — mondta, és kiköpött. — Egy-ötvenhárom. A lakókocsiban Christian elbúcsúzott a többiektől. Aludni nem volt kedve. Csak el innen. A kis erdőn túl látta a torony fényeit, erről eszébe jutott az autó, amelyre nincs többé szüksége. Odaát parkolt a toronynál. Szólni kell róla Maxnak. A torony felé menet azt gondolta: „Inkább írok neki egy cédulát. Változott a helyzet. Copfos lelépett. Ezúttal nem őrmester. Ezúttal biológus. Valami faültető, akivel együtt él. Erősebb volt a múlt. A megszokás köti az embert, te pedig egyszer csak ott állsz az üres szobában. Az előadásnak vége, a művésznő eltávozott. Én voltam a bohóc. Köszönöm az ajánlatodat. Ebből is látszik, hogy igazi szaki vagy. És nem ragaszkodsz a holmidhoz a kelleténél jobban. Átmenetileg arra gondoltam: azért a tragacsot elviheted. Max neked ígérte, és nem tud semmiről. De ez az ötlet, belátom nem méltó hozzánk.“ Maxnál még égett a villany, ö maga az ágyban feküdt és olvasott. Christian rövidre akarta fogni a látogatást, és megpróbált úgy tenni, mintha teljesen hidegen hagyná a dolog. Defekt. Ilyesmi megesik. Ám Maxot nem lehetett egykönnyen félrevezetni. — Tőlem egy lány sem ment el, ha én nem akartam — ingerelte Max. — Szaladjak utána? Nem vagy te kakas. És akad más lány elég. — A szabad időt majd csak hasznosítom. Sose aggódj — nyugtatta meg Christian. — Az újratermelés végbemegy. — De gondolatban hozzáfűzte: Az egyszerű. Nem ám a bővített. Mennyi ideje él együtt azzal a másik férfival. — Fogalmam sincs. Először azt mondta, házasok. Aztán tagadta. Lehet, hogy mégis. — Eredj oda, és kérdezd meg. — Azt sem tudom, hol lakik. Nem is érdekel. Elég keveset tudsz róla. — Talán még annál is kevesebbet, mint amennyit tudok. Lehet, hogy csalás volt az egész.- Rám jó benyomást tett — mondta Max. A copfjáról nem is szólva. Föl akarsz cukkolni? Csak azt szeretném tudni — folytatta Max —, tulajdonképpen kit akarsz te átejteni. Hiszen egyetlen szavad sem igaz. Látnod kellene magadat. Valósággal belebetegedtél a búbánatba. — Nem a te betegséged — vágta oda Christian, és felcihelődött. — Nincs is hozzá semmi közöm. No ugye. — Christian még egyszer megköszönte Max szíves ajánlatát. Elmenet azon gondolkozott, helyesen tette-e, hogy Maxnak elmondta mindezt. Most a nyakadon lóg majd a gondoskodásával. Ne is álmodj róla. Legalábbis Maxnál nem. Ez addig szimatol körülötted a bozótban, míg rá nem bukkan arra a helyre ahonnan a gépezetet mozgásba lendítheti. Akkor aztán a kezedbe nyomja a lendítőkart. Mozgásba hozni már magadnak kell, Christian műszakvezető és ember. Hajnali egy óra volt, és Christian gyalogosan indult útnak a városba. Negyven kilométer. Az idejéből bőven futotta. Négy napra való idő, amivel egyszerre nem tudott “mit kezdeni. Elértéktelenedett idő. Az sem érdekelte, talál-e autót, amelyik fölveszi. Éjjel nem szívesen állnak meg. A nagy bőröndöt a lakókocsiban hagyta. Anyja szemrehányást tenne neki a szennyes miatt. De még arról sem határozott, hogy hazamegy-e egyáltalán. Semmi sem ellenkezett inkább a lelkiállapotával, mint a szülői ház tiszta, rendezett nyugalma, ahol az élet zokniban jár vagy papucsot húz. Áz előszobaszekrény alatt öt vagy tíz vagy tizenkét pár papucs van, attól függően, hogy várnak-e vendégeket és hányat. A fehér gyapjúszőnyegek miatt. Mind eredeti Fischland. Mérték után készült. Ügy lépnek be a házba, mint valami múzeumba, mint a Sanssouci-kastélyba, éppen csak nincs beléptidíj, sem idegenvezető, aki magyarázatokkal szolgálna. Mit is kellene megmagyarázni? Minden világos, halk és érdektelen. Idegeneknek tilos a belépés. A meglepetéseket nem szeretik. Kedve lett volna felriasztani őket: munkaruhában, mocskos gumicsizmával végigmenni a szőnyegen a zongoráig, egyenesen és fenyegetően a kínai vázának. Még egy „nőszemélyt“ is magával vihetne, hogy beteljen a mérték. Az anyja szokta így mondani: keresett egy „nőszemély“. Tegnap kétszer is felhívott. Mifelé egy „nőszemély“ az? (folytatjuk) DÖMÖTÖR TERÉZ A Garam partján bújik meg a kis Szódó falucska. Ki tudja mikor, hogyan ragadt abba a földdarabkába. Nagyon régen lehetett, talán amikor a zselízi grófok kastélyát építették, vagy a jobbágysorból szabadult urasági cselédiparosok ivadékai eresztettek gyökeret itt. Kőművesek, ácsok, bádogosok, cserepezők lakták. Parasztgazdaság alig akadt. Apró házak, kis kertek, kevés ól, istálló nem volt. Tehén, disznó, sok baromfi?! Ilyet nem láthatott az, aki Szódóra vetődött, mint .magam is, a zselízi járás instruktora, — fizetés nélküli kommunista pártmunkás — mint a régi korok regősei: Ahová este érsz, ott muzsikálsz. Megosztják veled a falatjukat, ágyat is vetnek — vagy a pádon vagy a tartalék szalmazsákon alszol. Reggel még megkapod a levesedet, kedvezőbb esetben a pohár tejecskét. Aztán fogod a lantodat és elpengeted a búcsúszavakat, és a földes szobácskákban a reménység fényét és biztató hangját hagyod ... Nem egy házzal, hanem öt faluval kell továbbmenned. A nagy különbség, hogy nem az urasági kastélyokba kérsz beboesájtást, mint a régi világ regősei tették, — hogy az urakat énekeljék meg — hanem a földhöz lapított házikók ajtaján kopogtatsz. A házikó asszonyának homlokán öröm — és gondráncok futnak fogadásodnál. Az örömredő a megtiszteltetésnek, a biztató jövőnek; a gondárkok a homlokon annak szólnak, hogy „Jaj, mit adok az elvtársnőnek enni, mikor magunk is szűkön vagyunk!“ De azért csak lesz valahogy! És te megpengeted a lantodat, pengetsz jót és szépet a „majd“-ról, káromló szavakat a földesurakról és & gyárosokról. Már érzed is, hogy a családanya szívébe zárt, mert muzsikád a gyerekek jövőjébe tör utat: a kilátástalanság vastag falába nyit ablakot. Mégis ott versz tanyát, ahol a „legesleg“ van: a szódói munkásfaluban. Ha nem volna világgazdasági válság, ha lenne építkezés, akkor ebben a falucskában tavasztól késő őszig, a hét hat napján nem látnál férfit. Vasárnap este elutaznának, nagyon messzire is, ahol az építkezés volna. De nincs. Nincs! Kereset sincs! A gazdasági pangást elsősorban az építkezések megszűnése jelzi. Nagy Sanyiéknál raktam le útibatyumat. Sovány, vérszegény volt ez a Sanyi-ifjúmunkás, a ház asszonyának, Bajkainénak, Idának a testvér - öccse. Acssegéd. A szoba-konyhás lakásban rozoga bútorok. Nézz bele a szekrénybe: csak a hátsó falát láthatod, mert szemed elől nem takarja el beakasztott vagy egymásra rakott ruhahalmaz. Csak az 4 A csallóközi vonat fújtatva döcögött a zöld mezők mentén. A vonat utasai szemükbe fogták a kerek síkságot, a hátra iramló fákat, a bokrokkal szegett füzeseket. Csendes zsongás töltötte be a fülkét. Az ernyesztő, pihentető csöndbe csak olyankor robbant lárma, amikor a kis állomásokon meghorkant a gőzös és új utasok kapaszkodtak fel a lépcsőkön. Az egyik megállóhelyen —, egy kreolosan barnabőrű öregasszony nyitott be a kupéba. Talpraesett gyerek markolászta a szoknyáját. Az öregasszony nyűtt szatyrot szorongatott a kezében. Alig helyezkedtek kényelembe, amikor a gyerek hirtelen mozdulattal belekotori a szatyorba. Az öregasszony a kezére legyintett: — Eriggy, te szalonna gyugó! Csak nem esző még itt is. A gyerek meghunyászkodott,
