Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-03-11 / 11. szám
ághel.vek néznek veled farkasszemet a szekrény hátsó deszkáiról. És jaj, azt is megtudod, hogy Ida asszonyon nincs ing. Csak ócska blúzt látsz a kis Ernó szoptatásakor. — Mit csinálsz te lantos, te regős?! Az egyik ingedet rámuzsikálod a nagyhajó, koszorúfonatos, szép, fiatal anyára. Nem. nem köszöni meg, de úgy néz rád, hogy megbógeted lantod húrjait... És nem fintorogsz a mindennapi főtt cukorrépa szagától, mert megszokhattad már, hogy majdnem minden házból ez a szag fogad és betölti a falut. Kenyér?! — az ritkán illatozott ebben az időben itt Szódón. A szobákban, az ágyak alatt — hogy kint meg ne fagyjon — még akadt az őszszel, az urasági kocsikról lepotyogott vagy lelopkodott cukorrépából. Mert ősszel a facér munkások végigállták az út mentét és szedték a répát. Az urasági igáskocsisok meg úgy tettek, mintha szundikálnának, mert nem akarták észrevenni, ha valaki felugrott a szekér hátuljára és szórta le a téli, a megmentő „kenyeret“. Mert veled együtt tudták, pártmunkás, hogy Szódó falu munkásai a téli nyomorúságukat fogják „megédesíteni“ az émelygős répával. Bajkai Giziké is, az első osztályos, jóformán répán élt... És te, vándor pártmunkás látod, hogy Sanyinak, az ifjúmunkásnak szívét jobban fájdítja az elvtársnő koplalása, mint a maguké. Ugye, elzokogtatod lantodon azt a kenyérhimnuszt is, amikor egy reggel egész kenyeret és frissen főtt füstölthúst találsz az asztalon és látod Sanyi lesütött szemét, behúzott nyakát, de amellett elégedettséget is: egyszer mégiscsak sikerült megvendégelni az elvtársnőt! Harsog, vagy suttog a himnuszod, amikor megtudod, — amikor Ida mama a szégyenkezéstől és félelemtől sárgán megsúgja (mert nagy ám a bizalom!) — hogy az éjjel az öreg Pompos elvtárssal hogyan szerezték a kenyeret és hozzá a húst. Sanyi szeméből kérdőjelek kunkorodnak feléd: jól tettem-e, vagy elítél a rragyrabecsült vendég. A lantos csak a szemével dorgál: ilyen nagy árat nem szabad fizetni, te szigorú erkölcsű Sanyi gyerek. A becsületre vigyázni kell! Aztán vigasztal is a szemed: Ne búsulj, lesz még nekünk is majd egyszer megterített asztalunk! Csak idő és kemény harc kell hozzá! Rámosolyogsz — mert mi mást tehetnél — és beleharapsz a villádon remegő, forró húsba. Sanyi megkönnyebbülten sóhajt. Hát, ennek a kenyérnek az utolsó karéjáról kell szólni! ... Reggel van, ébred a család. Ernőcske már megkapta az áldott anyatejet. Csak tudnám, miből lesz ez a tejecske, hisz az anyát alig látom enni. Az anyát, aki most Giziké gyönyörű haját fonja gyöngéden, közben suttog a kislány fülébe. Giziké haragos-durcásan megmegrázza magát. Ezt mind félig nyitott szemmel látod, majd hallod is a félhangosan, ingerülten mondottakat: „Az elvtársnő Oroszkára megy. Gyalog. Igen messze van! Neki kell a kenyér, nem vághat neki a nagy útnak éhesen. Majd főzök répát, jóllakhatsz — no, ne legyél már ilyen, értsd meg, Giziké!“ „Nam akarom! Éhes vagyok! Nekem adja a kenyeret!“ A szelíd Ida mamát elfutja a méreg, arcul legyinti kislányát. — Giziké nem sír, de haj, lantos, hogyan tudnád lekottázni azt a haragos gyűlöletet, ami a kislány szemében szaladt össze és döfött feléd az ajtóból. Érezted még a bőrödön is, de főképpen a lelked, szíved közepében. És érzékeltetni tudod-e lantodon a drámát, ami előtted játszódott le. Az éhség drámáját, aminek része az is, hogy Ida mama a kenyér utolsó darabját nem a gyerekének, hanem a nagy gyalogúira induló elvtársnőnek adja. Az útra amin Giziké már nem gyalog fog járni és nem lesz éhes... Te pedig készülődsz. Az oroszkai cukorgyár munkásai is szeretnének több koronát kapni a kampány idejére, mert a hajsza egyre nagyobb. Velük kell összeülni este, megbeszélni a legügyesebb, legokosabb „hogyan“-t. Izgatottan várod a „kenyér“ felajánlási pillanatát. Ida jött is az asztal felé kedves mosolyával, kezében a darabka kenyér: „Ezt meg tedd el az útra!“ Szegénykém, nem tudja, hogy tanúja voltál öntudatlan, vagy nagyon is tudatos nagyságának. Elfogadod, búcsúzol, de már eldöntötted magadban a kenyérke sorsát: Giziké szemében fel kell olvasztani azt a borzasztó, fagyos jeget. Utad az iskola mellett vezet. Megvárod a kilenc órát, amikor kiengedik a gyerekeket. „Giziké!“ — Szólsz be a kapun, de a kislány nem mozdul. Kedves szemében megjelenik újra a fagyos jég. „Gyere hát ide!“ „Adok valamit!“ — Tétova, dacos mozdulatokkal közeledik. Kezébe adod a kenyeret. Szembenéztek. Még egy pillanat és Giziké szembogarán a fénypont máshol jelenik meg — mint az olvadó tó jegének első vízcsepjén a napsugár. A kenyérbe-harapást már nem láthatod, mert Giziké hátat fordít és elszalad. Aztán kiérsz az országútra és te is a gyomrodra gondolsz: majd Oroszkán te is kapsz! A regősnek kijáró porció már vár valahol — valamelyik cukorgyári munkás asztalán ... Utad a zselízi kastély kétember-magasságnyi kerítése mellett visz el. Az ilyen faltól nem is lehet látni a karéj kenyérkék sorsát... öt méter széles a kovácsolt vaskapu. Próbálod megrázni, de rettentő erős. „Rohadtak!“ — Csak ennyit morogsz, és tovább indulsz. .. A nap, amely reggel szinte a hátadat tolta, — mintha segíteni akarna — most az oroszkai cukorgyár mögött vár, színe vörös... és közel van... míg nagyanyja csendesen dohogott: — Mindég csak a szalonnát gyugná magába. Pedig olyan hasábokat evett früstökre, mint a tenyerem. Amíg a nagymama azon a csodálatos nyelven szidta unokáját, amely inkább simogatott, mint bántott, szemügyre vettem a kis „szalonna gyugó“-t. Olyan gömbölyű volt ez a kis emberke, mint a homoki dinnye. Barnapiros arcából élénken villogott zöldesszürke szeme, élesen és pajkosan, akár a kölyökkutyáé. Tele volt energiával minden mozdulata. Hirtelen, kiszámíthatatlan mozgású gyereknek látszott. Kezefeje vörös, széltől cserzett, cipője bokáig sáros. Mindez arra vallott, hogy reggeltől estig a szabadban tartózkodik. A nagymama abbahagyta a dohogást és ki-kipíllogott az ablakon. A kisfiúnak csak ez kellett. Nyomban lecsapott a szatyorra és halászta volna ki a szalonnát. — Tibi! Tibi! — ijedt meg a nagyanyó és megint rácsapott unokája kezefejére. De a „szalonna gyugó" nem akarta elengedni zsákmányát. Huzakodtak néhány pillanatig. Végül mégiscsak a nagymama győzött és az unokája kezét kilódította a szatyorból. Már minden utas őket figyelte. Nagyobbrészt Tibinek drukkoltak és sajnálták, hogy a szalonnáért folyó párviadalban alulmaradt. Az egyik fiatalasszony, — talán azért, hogy a vesztes fiúcska keservét enyhítse —, havaspiros almát halászott elő táskájából és Tibinek nyújtotta. — Edd meg!' A gyerek megragadta az almát és nyomban belemélyesztette aprócska egérfogait. Nagyanyó rámordult: — Hallod-é? Hát nem tudod megköszönni?! Tibi csak hallgat és majszolja az almát. Sandán, laposan néz a nagyanyjára. De nagyanyó nem tágít és már emeli csontos, inas kezét. A kisfiú látja, hogy ennek a fele sem tréfa. Nehezen préseli ki a foga között: — Köszönöm szépen. A nagymama diadalmasan pillant körül és szinte kiabálja a tekintete: „Látjátok, az unokám“ ! A mozdony lassítani kezd. ök is szedelőzködnek. A nagymama kifelé indul, nyomában a kisfiú. De lám, a gyerek keze megint a szatyorban kotor. A szalonna úgy vonzza, mint a vasat a mágnes. Már az ajtón is túl vannak, amikor ismét felcsattan a nagymama hangja: — Hagyod azt a szatyrot, te szalonna gyugó! DÉNES GYÖRGY A 7-es számban közölt rajz helyes megfejtése: Gyuri vitorlást tervez. Meséskönyvet nyertek: Hlavicska Károly, Nővé Zámky (Érsekújvár), Polná 39. Kocska Zoltán, Biel (Bély) 159. <ir & Pa ZELK ZOLTÁN Kinek van a legnagyobb asztalkendője? Mi az? Tavaszi dal Egy, kettő, három, négy kis őzike, hová mégy? — Elég hogyha tudom én: tavasz elé futok én! Egy, kettő, három, négy, te kis nyuszi hová mégy? — Se erdőbe, se rétre: a szép tavasz elébe! Egy, kettő, három, négy, te kis madár, vígan légy: olyan szép dalt daloljál, szebb legyen a tavasznál I Ferkó és Kati nagyon szeretik az állatokat, s legszívesebben egy kis állatkertet rendeznének be. Dehát ezt, ugye, anyuka nem engedheti meg. Így aztán sokszor szívesen szórakoznak azzal, hogy kedves állatkáikat a faira vetítik. Próbáljátok meg ti is!
