Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-03-04 / 10. szám

1. Perceg az üveg a csiszolókő alatt.

2. Fiatal technológus, fiatal munkásnő.

3. Éva Ricvajová már betanult munkás.

4. Készül a kristály-hamutartó.

5. Hrudka Erzsiké harmadmagával lakik az üzem egyik egyszobás összkomfortos lakásában.

6. Ennél a munkánál nincs idő beszélgetésre, egy milliméter tévedés már selejt.

7. Külföldre indul sok ezer pezsgőspohár.

8. Izzanak az olvasztókemencék.

9. Az üvegfúvás férfimunka.

Mi az On véleménye

«ft

őszintén örülünk annak, hogy olvasóink közül nagyon sokan írták meg véleményüket és annak, hogy bíráló megjegyzések ugyan akadnak, de több azoknak a hozzászólásoknak a száma, melyekben a levélírók elismerésüket fejezik ki egészségügyi dolgozóinknak.

IVÄN SÁNDOR KOSICE! (Kassa) olvasónk többek között ezeket írja: — Az idősebb korosztályhoz tartozom, ezért úgy érzem, józanul tudom megítélni a dolgokat. Tudnunk kell, hogy egészségügyünk — szocialista társadalmi rendszerünknek köszönhető — világviszonylatban is a legjobbak közé sorolható és ez nem kis mértékben egészségügyi dolgozóink érdeme. Ebből a tényből kell tehát kiindulnunk. Orvosaink túlnyomó többsége valóban hivatásának tekinti az orvosi pályát — ezt saját tapasztalataimmal támaszthatom alá. Nem vonom kétségbe azonban azt sem, hogy konkoly is akad a tiszta szem között, őszintén tisztelem orvosainkat, becsülöm fáradságos munkájukat. Nemcsak azokét, akik engem vagy családom tagjait kezelték, de azokét is, akik mindig hivatásukhoz méltóan, lelkiismeretesen végzik munkájukat. És bízom abban, hogy az ilyen egészségügyi dolgozók nagy többsége fokozatosan kiszorítja a „foglalkozásos“ orvosokat.

FÁBRI LÁSZLÓNÉ, SALAI (Vágsellye) olvasónk írja: — A fővárosi katonakórházban operálták a lábamat néhány évvel ezelőtt. Olyan odaadóan gondoskodtak rólam, hogy rövid idő alatt meggyógyultam. A kórházból hazafelé azonban a betegszállító kocsi karambolozott és én súlyos törésekkel kerültem a Salai kórházba. Nem részletezem, mit csináltak ott velem, mennyi fáradságukba, igyekezetükbe került az orvosoknak, hogy én alig két hónap után — igaz mankóval, de a saját lábamon mehettem haza. Az orvosok és nővérek lelkiismeretesen végezték munkájukat, pedig semmilyen honoráriummal nem kedveskedtem nekik.

„EGY BETEG HÁZASPÁR“ jeligés levélből idézzük a következő sorokat: — Mindketten évek óta állandó orvosi kezelésre szorulunk. Volt időszak, mikor egyikünk ágybanfekvő, magatehetetlen beteg volt és az orvos hosszú ideig mindennap eljárt injekciót adni. Nagyon szerettük volna fáradozását meghálálni, de ő a honoráriumot feltette a szekrény tetejére és azt mondta, maguknak erre nagyobb szükségük van, mint nekem. A kórházban, ahová körzeti orvosunk kivizsgálásra küldött, szintén szégyent vallottam a borítékkal. A lelkiismeretes orvos azt mondta: — „Tegye el asszonyom, magának jól kell táplálkoznia, fordítsa azt a pénzt is arra. Nekem van fizetésem.“ Tudom, hogy van az éremnek egy másik oldala is, mert az ujjunk' sem egyforma. Ott, ahol a járás nyugdíjasainak gyógyfürdőbe utalását intézik, a bizottság orvosai biztosan elvárják a honoráriumot. Hogy miből gondolom? Olyan rokkant vagyok, akinek a kezelőorvosa ajánlására már évek óta ott fekszik a kérvénye a szükséges gyógykezelésre, de sajnos hiába vár elintézésre!