Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-04 / 1. szám
MOLNÁR ZOLTÁN ZSUZSKA*^ Zsuzska hazajött a nyaralásból, és felvette a terhesruhát. A legelső terhesruhát. Megnézte magát a tükörben, nem állt rosszul. Mogyorószín karton, könynyed, dióbarna meg eper cirmokkal, igazán nem is kartonnak látszik, fényes, mint a selyem. A világos ruha mellett szembetűnő, de nem túl éles kontrasztként lebegett két hosszú, napbarnított karja. Lépett egyet erre, egyet arra, fordult is; azt gondolná az ember, hogy ez a bő ruha takarja, leplezi, de nem; szépen kiadta, megmutatta a gömbölyödő kis hasát... Hogy kerekedik! — mosolygott, s megsimogatta. Kiment, visszajött, s megint a tükör előtt találta magát. Odavan az alakom. Elég jól emlékezett, miket mondtak már az alakjáról. „Zsuzsika, magáról szobrot kellene faragni!,.. Zsu, te így, bikiniben! Egy A . . . sőt, osztályon felüli kivitel..." Alakom, alakom, odavan az alakom. Ha perdül benne az ember, repül, mint a harangszoknya. Ihajja. Csuhajja! Isti még nem látta; mit szól ehhez a ruhához Isti! Nézd, milyen táncosán, reppenősen, libegősen viseli a terhet a párod. A feleséged. Nejed őnagysága. Elegáns, nem? Uszályosra is lehetne. Elöl a kis gömbölyű has, s hosszan úszna utána egy mogyorószín felhő. Ki az előszobába, a lépcsőházba, le a lépcsőkön. Az ám, kint találkozna Mária nénivel. „De Zsuzsika, az Istenért, maga csak úgy terhes lesz, az én hozzájárulásom nélkül, nem gondolja, hogy a főbérlőnek tudnia kell az albérlő terhességéről, maguk nem kérték az én beleegyezésemet, gyermektelen fiatal pórnak adtam ki a szobát..." Pereg, pereg *a sírós-nyikorgós, olajozatlan hangján, megállíthatatlanul. Azaz. Meglátja a mogyorószín uszályt! Nem is uszály, hömpölyög utána, mint valami felhő ... „Mogyoróhab, Mária néni, kérem. Erre az alkalomra varrattam a Váci utcában ..." S meg sem meri kérdezni, hogy varrathat egy albérlő a főbérlője tudta nélkül mogyoróhabot. „Most nem érek ró, kérem. Isti elé megyek, vásárolni akarunk. Mindenféle gyerekholmit, igen. Hogy korán van? Legjobb az ilyesmit jó előre beszerezni." Igazán lemegyek — gondolta Zsuzska. — Járok egyet az új ruhámban. Az új hasammal. Szandálba dugta a lábát, de aztán meggondolta; ez nesztelen, ha végigmegy az előszobán. Kopogós sarkú cipőt húzott, hadd hallja meg Mária néni; mire elér a külső ajtóhoz, s megcsikordítja a kulcsot, okvetlen megjelenik. De ahogy kilépett, belebotlott. A főbérlőnő a gardróbszekrény előtt guggolt, s az alsó rekeszben ócska cipők közt matatott. Csókolom, Mária néni! Jó reggelt, Zsuzsika! Hallottam, hogy megjöttek az éj... Elakadt a szava. Ahogy felnézett ott kuporogtóban. No hiszen, valóban, két hete, mikor elmentek, még semmi se látszott rajta. Most meg itt egyszerre milyen hasa lett. Zsuzska ugyan dűtött is rajta egy kicsit, hogy jobban látsszék, biztosan észrevegye. Végigtolta a kicsi hasát az előszobán. Mária néni tekerte utána a nyakát, de nem szólt, nem tudott többet megszólalni. Pedig Zsuzska még az ajtót is lassan nyitotta ki, kényelmesen kitárta, mintha kétszer akkora nyílás kellene neki, mint eddig, hogy kiférjen. Na, most pukkadj — gondolta, míg kilibbent. Aztán így ment le a lépcsőn is, lellbegett. Mielőtt kilépett a kapun, úgy érezte, megmozdult. Nem tudta, milyen sűrűn kell mozognia, ha már egyszer elkezdte. Ma éjjel mozdult először, ez kellett legyen a második. Na, jól van, jól, látod, elviszlek sétálni. Persze, az is lehet, hogy csak a gyomrom korgott. Éppen már éhes is lehetek. Megállt egy kicsit a kapuban, mintha tétovázna, merre induljon. De úgyis tudta, hogy a Körút felé megy. Egyelőre senki sem akadt, aki csudálkozzék rajta. „Ó, hiszen csak egypár hete találkoztunk, akkor még nem látszott semmi, és most egyszerre! De milyen jól áll magának, Zsuzsika, különösen ebben a ruhában! Ugye csináltatta?" De nem, senki. Elmentek mellette. A fene ezt a Pestet, hogy itt senki sem ismeri a másikat; úgy rohannak el egymás mellett. Talán ha fejjel lefelé járkálnék, még azon sem csudálkoznának. „Régen jár már kézen, Zsuzsika? És ilyen ügyesen! Érdekes, eddig észre se vettem." Óvatos léptekkel ment a Körút felé. Ebben a ruhában már nem futkoshat az ember, mint egy csitri. „Méltóság van a tartásában, asszonyom. Na, meg ugye, vigyázni is kell." Lehet, hogy jobb lett volna mégis szandálban jönni; kényelmesebb. A sarkon, ahol a keresztutcáról besütött a nap, megállt, megfürdette magát benne. Szűkek ezek az utcák, kérem; vagy magasak a házak. Széjjelebb kellene tolni az egészet, hogy járhassa a nap meg a levegő. Hogy sétáltassa így az ember a gyerekét? Na, gyere, kisfiam, kimegyünk a Körútra! Egy férfi végül megcsodálta. Igazán, meg is állt, úgy nézett utána. Ez itt lakhat valahol a környéken, nemegyszer találkozott már vele, s ha Isti nélkül van, néha néha megpróbál szemezni. Eddig rá se hederített, különben is van vagy negyvenéves, de ez most mulatságos volt, hogy megdöbben és utánabámul. Mi ez a meghökkenés uram? ön is azt hiszi, hogy egyik pillanatról a másikra nőttem így meg? Egyébként nagyon kíváncsi vagyok a véleményére, vajon mi volt ez a tekintetében, csodálat vagy kiábrándulás? Csalódás, nyilván; most már le fog mondani arról, hogy egyszer mégis összeszedi a bátorságát és megszólít. Hanem odabent. A gyárban is lesz néhány meglepődés. Lepődjenek. Jobb lett volna senkinek sem elmondani, nem beszélték volna Mariék sem tele a fejét. „Fiam, te nem vagy normális, miből akarod eltartani!?" Megtartja? — Ez volt a legjobb, az a nő a kórházbon. Hogy megtartom-e? Hogy megtartom-e? Jó! A Körút sarkán krémfagylaltot árultak. Zsuzska beállt a sorba; csak negyedik volt, de alig tudta kivárni, előrehajolt, rögtön az előtte álló után bedobta a kétforintosát; látta, hogy a kislány csodálkozik, rápillant, s jól megnyomja neki a tölcsért; önkéntelenül egymásra mosolyogtak. Milyen helyes kislány, meg sem kérdezte, hogy miből akarom eltartani. Nyalogatta a fagylaltját, s hosszan bámészkodott a kirakatok előtt. „És hol fogtok lakni? Ott szülsz, az albérletben?" T\ * a kertben A fürdőszoba csillogó csempéinek hűvösében zümmög a villanyborotva: zimi-zümi-zümzümüü... A férfi dudorászik: pa-pa-pa-pampam, pa-pa-pa-pa-pam-pam ... Kész. Megszokott mozdulattal végigsimítja az arcát. Mint a bársony, hm, mint a bársony! Az emeletről lefelé vezető lépcsőn surrogás. Csoszog már a párom... a negyvenéves párom. Szia, Júlia! Szia!... — mondja az asszony. Bozontos a haja, álmos a szeme, fáradt a mozgása. Ásítást takar el a tenyerével. — Kilóg a lába, Júlia! — Minek? — Az ásításodnak ... — Te már fenn vagy!? — Nem, kedvesem, még a hálószobában horkolok! De jó kedved van! — Lehet is, miért ne lenne!? Olyan az arcom bőre, mint a bársony, istenugyse, mint a bársony! Irigylem magam érte... csak a szemem alatt ezek a táskák vagy zacskók. Júlia, plasztikai műtéttel nem lehet eltávolítani? Felnevet az asszony, távolodik az álmossága. — De bolond vagy, Gábor, istenem, mikor jön meg az eszed, mikor jön már meg? ... Cigid van? — Az előbb még volt... Es a halántékom! — fordítja a fejét a tükör előtt. — Te ezt úgy írnád: ezüstösen csillogó, én meg azt mondom: deresedik... Befestetem. Borbélyhoz vagy fodrászhoz kell vele menni? ... Különben nem megyek sehová. „Egy tisztes, őszes halánték ...“ Erre buknak a fiatal csibikék, igaz? Mi a véleményed, Júlia? Bolond vagy! Ahogy így elnézem magam.., tudod mit mondok én neked? Ha egyszer elpatkolok, vagy teszem: elhagylak, soha a büdös életben lem lesz ilyen jóképű férjed, isten bizony nem lesz... Kuncog az asszony, újabb ásítást nyom el a tenyerével, s füstöl veszettül. Konyak után kutat a konyhaszekrényben. Zuhog a csapból a víz, szappan és kölni illatával telik meg a levegő. Az asszony konyakot iszik és csoszog, tesz-vesz a konyhában, ki-kisimítja az arcába hullott hajtincset. — Készítsek reggelit? — Előbb beugróm a városba benzinért. — Könnyű borzongás fut végig a hátán. — Télre okvetlenül megvesszük a hösugárpét-—s legyint: úgysem lesz abból semmi. — Mondtad már vagy százszor, miért nem veszed meg? — Majd megveszed te, ha nem akarod, hogy befagyjon a feneked! — Gábor, Gábor, hányszor mondjam még, hogy...!? — Tudom, tudom, faragatlan vadember vagyok. Hidd el, édes, ma reggel, hogy felébredtem, az volt az első gondolatom, mától kezdve aztán tényleg a javulás útjára lépek. Mégiscsak illetlen dolog, hogy egy ilyen híres asszonynak a férje ... — Elhiszem... Tudod, hogy én neked mindent elhiszek. — Köszönöm a bizalmadat! — a férfi nevetve lép be a konyhába. — Képzeld... no, most begyúrjem az ingem a nadrágba vagy ne gyűrjem? ... Felesleges, ma is meleg lesz. Képzeld, Júlia, álmomban vőlegény voltam! ... Nem is vagy rá kíváncsi, hogy ki volt a menyasszonyom? — Űgyis tudom, hogy nem én — mondja az asszony az ablak előtt állva. Nagyot nyújtózik, roppan a csontja, ásít, ideges mozdulattal túr a hajába, vakarja a feje bőrét. — Nyúzott vagy, Júlia... — méri végig a férfi. A nyaralással eltöltött időt akarod behozni? Miért kell neked hajnalokig dolgoznod? Mintha nappal nem érnél rá. Csitt, pofi be, úgysem tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről.... Annak is én iszom meg a levét, a hajnalokig világító ablakoknak. — Miért innád? — Mert hecceinek. — Már megint valami marhaságot fogsz mondani, örökké marhaságon töröd a fejed — mondja az asszony és várakozón nézi a férjét, akinek valóban hamiskás mosoly ül az arcán. — Azt mondják, te, Gábor, éjjelről éjjelre az emeleten dolgozik a feleséged, te meg a földszinten alszol, mikor játszódtok? Vagy már te is ártány lettél, mint az egyszeri ember!? Csengőn nevet az asszony, csordul a könnye, köhögés fojtogatja, s hátba döngeti a férjét. — Menj te szégyentelen! — Szóval... álmomban te voltál a menyasszonyom, Júlia, s remegtél a nászéjszakán, mint a nyárfalevél, pedig a templomban az ötéves kislányunk vitte utánad a fátyladat. Az asszony elkomolyodik. — No, mi lelt? Csak nem sértődtél meg? ... Tessék, az ember elmeséli az álmát, és ő megsértődik ... — Menj dolgodra, igyekszem, mire visszajössz, elkészítem a reggelit — mondja az asszony komolyan, s fordítja el a fejét. Nézi a férje, látja szemében a rejtett bánatot. Még mindig szép, kívánatos asszony. Haja fekete, mint a bogár, egyetlen ősz szál sem vegyült még bele, alakja lányosán karcsú, melle telt és kemény. Hozzálép, megfogja a vállát, maga felé fordítja. — Haragszol? — Nem haragszom, Gábor — néz fel a férjére —, de olyan bolondos vagy. A komoly dolgokból is viccet csinálsz. — Rendben van — mondja a férfi, komolyságot erőltetve magára, ám a szeme és a szája sarkában huncut mosoly ül. — Puszit a bácsmak, hátha nem adhatsz többet, útközben könnyeit nekem rohanhat egy telefonpózna! — Jaj, istenem, most figyelmeztetem, hogy ne marháskodjon!... Ne fesd az ördögöt a falra! — mondja redős homlokkal. Átöleli és megcsókolgatja. — A szabóhoz is benézhetnél, hátha elkészült a ruhád.
