Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-01-04 / 1. szám

Jozef Kostka rajza „Nem tudom még, gyerekek." „Nem tudod? Jó pofa vagy! Nem gondolod, hogy ez meggondolatlan­ság ?" „De, biztosan. Akkor sem tudom. Fo­galmam sincs róla." „Mindig komolytalan voltál, kislányom — mondta az anyja is —, de most már igazán gondolkozhatnál, ez nem olyan dolog, Es mit szól a férjed?" „Isti? Ide figyelj, Isti! Gyereked lesz, De komolyan, szülni fogok neked egyet, már itt is van a hasamban." „Jó" — mondta Isti, s csak vonógatta a vállát. „Mi az, hogy jó? Nem kérdeztem én, hogy jó-e vagy se, csak megmondtam, hogy te is tudj róla. Végre is a te gye­reked,1' Nem tudom, az apjára üt-e? Isti nem nagyon szereti a fagylaltot. Ennek meg, itt van ni, hogy ízlik. Mindjárt veszek neki egy másikat. Visszanézett, még csak az ötödik ki­rakatnál tartott, mióta a fagylaltot nya­logatta. Menjen vissza ahhoz a kedves kislányhoz, hogy adjon még egyet? Már el is indult, de még visszalépett, mert egy olyan jópofa kis kardigánt pillantott meg, azt még megnézte. Per­sze, nem ilyen alakra való; karcsú de­rékra. Még kezében volt az ostya, szétnézett egy szeméttartó után. Jött közben egy lórvaarcú nő, azt meg kellett bámulni. Mindene festve volt, szemöldöke, szeme, szája, szempillája, s fehér az arca, mintha meszelné. Ujjatlan, meztelen hátú ruhában, de bíborszínben, s mind­ennek a tetején egy akkora nagy fehé­rített hajzat, mint a Bábel tornya. Bá­mult utána, kuncogott; bement a nő a cukrászdába. Gyere, Zsuzska, menjünk utána, felnőtt nő vagy, nem egy ko­molytalan csitri, ne az utcán nyalogasd a fagylaltot! Bement, követte a hajtornyos nőt, ki­csit próbálta ugyanúgy billegetni a fa­rát az asztalok közt. Nem, tisztelt kö­zönség, ez most nem áll jól nekem, nem illik az egyéniségemhez. Roppant elegáns úr emelkedett fel, emelkedett, csak emelkedett, majdnem kétméteres volt már, mire megállapo­dott, s lehajolt, hogy kezet csókoljon a bíbor ruhás nőnek. Zsuzska majdnem nekiment, későn fékezett, s kissé zavartan tekintett körül, hogy helyet keressen, A szomszéd asztalnál éppen fizetett két kövér asszony, odalépett, s kedve­sen megkérdezte, szabad lesz-e ez a hely. Látták, hogy terhes, nem mertek nemet mondani. Fagylaltot kért, nagyot, tejszínhabbal. Megünnepeljük az első rúgásodat, kisfiam. Nem tudom, aztán megérdem­­led-e? Az elegáns kétméteres két konyakot rendelt, s közben megakadt a szeme Zsuzska térdkalácsán. Mit nézel, mamlasz, erről nem volt szó. Nézd a bíbor nődet, annak talán még a térdkalácsa is festve van. Sajnos ő maga nem tudta össze­hasonlítani a saját térdét a nőével, mert az úgy ült, félig háttal. A kezét, azt szé­pen tudta tartani, két ujja közt a ciga­rettával, ilyen mozdulatot igazán csak filmeken látni, meg pesti eszpresszók­ban. Nem nézett rájuk egy darabig, mert nagyon lekötötte, hogy a habot egyen­letesen ossza el a fagylalton, minden kiskanálon legyen egy csepp hab is. Észrevette, hogy a férfi őt nézegeti. Létrácskám, bejártam a fél várost, hogy megcsodáltassam magam a szép új hasammal, oda se figyelt senki. Ha tudtam volna, hogy neked ilyen fejlett szépérzéked van, ide jöttem volna egye­nesen, ebbe a cukrászdába. Már a nő is felfigyelt, mintegy szó­rakozottan hátrapillantott, megnézte Zsuzskát. Elfintorodva fordult el, határozottan elfintorodva. Hogy undorodik a bájos, hogy undo­rodik. Talán mindjárt hányingere is támad? Olyan dühös lett, érezte, hogy feltolul a vér az arcába, ilyenkor megforróso­dott a fülcimpája. Beee ... Legszíveseb­ben ráöltötte volna a nyelvét. A fickó felhajtotta a maradék ko­nyakját, s közben egyikről a másikra pillogott. Ne pillogj, létrácska, ne pillogj, össz­pontosítsd figyelmedet a nőre, mert baj van, mindjárt rókázni fog. Hogy utálnak az ilyenek engem, istenem! Rájött, hogy csak azért indult a nő utón, hogy egy kicsit kidühönghesse magót. Meg volt győződve, hogy őt minden ilyen papagájszínekre pingált nő utálja. Meghúzogaíta a térdén a mogyoró­szín ruhácskát. Nyalt egy kanálkával, aztán felmélózott a csillárra, még bajo­sabb és hamvasabb igyekezett lenni; na igen, gömbölyűségével együtt. Hadd egye a penész a lárvaarcú nőt. Mázoljátok magatokat, pipiskedjetek, csücsörítsetek, tartsátok finoman a ci­garettát, dugjátok konyakba a nyelvecs­­kéteket, éljetek, ahogy akartok! — de mért gyűlöltök, mért haragusztok rám?... Csak nem irigyelsz, pipiske? Na jó, most egy kicsit ólnok vagyok; ezért hab nélkül eszem meg három kanállal. A fickó zavarban volt; egyszerűen nem sikerült neki nem odanézni. Mikor fizettek és felálltak, Zsuzska még mindig a fagylaltját nyalogatta. A nő sem állta meg, hogy elmentében rá ne pillantson. Éppen nyalt egy na­gyot; a nő szinte megrázkódott, inge­rülten meg is rántotta a vállát, talán azt hitte, hogy a nyelvét ölti rá. Zsuzska, Zsuzska, komolytalan vagy, nyalj illedelmesebben I Mikor felállt, nyújtózott; no, csak úgy feltűnés nélkül. Gondosan megkereste a megfelelő testtartást, ahogy hasacs­­kóját méltósággal tolhatja maga előtt. Gyere, kisfiam, van még egy kis időnk, sétálunk egyet. Honem valóban, hol foglak én téged megszülni, hol foglak felnevelni? és mi­ből? Komolytalan anyád van, felelőtlen, sose nő be a feje lágya. A nap sütött, elsétált a parkig, leült egy padra, s odakínálta a mogyorószín hasát a napnak. Süsd egy kicsit, na­pocska, ma rúgott először. Mi van ezen nevetnivaló? Te kis komolytalan vagy napocska, abszolút komolytalan. — Nem sürgős — mondja a férfi. — Csak nem gondolod, hogy új ruhában megyek szeptember elsején az iskolába, hogyisne! Aztán megint azt beszélnék, nézzétek csak, Szabó Gabit mennyire öltözteti a felesége! Majd megjárja az, egyszer beleesik valami csitri és úgy elhagyja, mint a huzat!... Különben is sietek, kilencre az iskolá­ban kell lennem. Ismerheted Varró Kálmán igazgató urunkat: áll a bejárati ajtóban, nagy pocakját sütteti a nappal és közben az óráját figyeli. „Elvtársam, hol a csudában császkáltál, két percet késtél!? Ha még egyszer megtörté­nik “ Jól van, no, siess, de azért vigyázz! — Ki­­kiséri a férjét, megáll a lépcsőkön, hunyorog a tűző napon. A macska a lábához dörgölőzik, nyá­vog. Odébb billenti: nem szereti a macskákat. Nyikorog a garázsajtó. Hjnye, a gerincem, meg a fogam, meg a... ha délután nem kenem meg a sarokvasakat, baltával vágom le a kezem!,.. A félhomályban hófehéren csillog a nyolcszáz­­ötvenes Fiat. Szabó Gábor csücsöríti a száját: óh, az én nagy szerelmem, az egyetlen, soha el nem hagylak!... — Júlia, Júlia, nyisd ki a kaput! Légy szí­ves!.., Te, én mindig jobban szeretem ezt a kocsit. Mit beszélek én itt neked kocsiról, te csak az írógéphez értesz... Ha a volán mögé ülök, szinte azonosulok vele: szárnyam nő, madár le­szek és szállók, szállók, mint a fellegek ... Szépen mondtam? Ugye szépen? Ilyet még te sem tudsz Írni. Tanulhatsz tőlem, kisanyám... — Ne papolj már annyit, tízre sem érsz az iskolába — nevet az asszony, s fogja a kapu szár­nyát. Integet elrobogó férjének, s újra félre­billenti a lábához dörgölőző macskát. Érdekes, alig éri lábam a gázpedált, s mégis száguld, mint az eszeveszett. Bekapcsoljuk a rá­diót, így ni. „Bizony, bizony, egy szép napon, kopog az ősz az ablakon ...“ Hogy oda ne rohan­jak! Megsimítja őszülő halántékát, s közben a feleségére gondol. Szomorú volt, határozottan szo­morú, és agyondolgozott. Kire, mire hajt a sze­rencsétlen, gyerek nincs ... gyerek nincs... Régi tragacs pöfög előtte, majd hirtelen balra kanyarodik, éppen előzni akarja. Ejnye, te pu­pák! Lefordul balra, se fényjelzés, semmi. Kapa­nyél való a kezedbe, nem kormánykerék! Úgy bizony, kisapám, jobban is ügyelhetnél, könnyen összecsókolózhatunk — méltatlankodik, s fenye­geti az autóst. Lámcsak, a fecskék is készülődnek már, milyen szép sorjában ülnek a villanydrótokon. Jó volna velük szállni... Jó volna vagy nem volna? Megvonja a vállát, cigarettára gyújt. Tényleg be kellene ugrani a szabóhoz, vagy nézni hösugárzót. Pénz sincs nálam annyi. Majd legközelebb, hol van még a tél, hajaj, addig ezer­szer is megvehetem. A benzinkútnál hosszú kocsisor várakozik. Végre rákerül a sor. Ugrik a volán mögül. — Szevasz, Gabi, hány litert kérsz? — Itasd meg jól. Amennyi belefér... — Jó a színed, tanító bácsi, egyre fiatalodsz. — Jókedv bújkál a benzines hangjában. — Te se öregszel, benzines kartárs. Hátulról úgy nézel ki, mint egy tacskó. Mondom: hátulról! — Értem, tanító bácsi, értem... — s szélesre húzódik a szája. — Azt hallottam, hogy a taní­tóknak seprűt kell kötniök iskolánkívüli munká­ban. Egy húszat fizetnek darabjáért... — Jól van, pajtás, az első keresetemből jó áldomást fizetek, te meg majd ingyen méred ne­kem a benzint. Megvan? Köszönöm! Nem baj, ha nincs apród, adhatsz vissza nagyot is! — Ne szórakozzunk ott elöl, szaktársakl — tü­relmetlenkedik a sor végén egy maszatos képű sofőr. — Ejnye apuskám, még nem is reggelizett, s annyira ordibál!? ... Nem fél, hogy legyengül? — mondja a benzines és közelebb lép a tanító­hoz. Hunyorít a szemével. — Egy kreol bőrű csi­­biske lekéste a buszt. Ott ácsorog a pumpánál, elvihetnéd. Hová akar menni? — Halmosra... de van útközben több letérő, bozót, kiserdő, folyópart, miegymás, hiszen érted? — Na, na, egy szocialista tanító nem lehet erkölcstelen, különben is szeretem a feleségem, hiszen örök hűséget esküdtem neki! Szevasz, öreg medve! Azért elviszem, ha beül a kocsimba. Megáll a kocsi a lány mellett, kinyílik az ajtaja. Rám vár, kislány? — Igen — találja fel magát nyomban a kis­lány. — Valaki azt mondta, hogy nyugodtan vá­rakozzam, nemsokára jön és elvisz Halmosra. Jól felvágták a nyelvét ennek a kis fruskának — állapítja meg Szabó Gábor és végigméri. — Nem csúnya ... Nem az a kimondott babaarc, de az nem is szép. Ami túl szép, az már nem is szép. A túl szép inkább ellenszenves, mint vonzó... Nem csúnya teremtés, az tény, ráadásul találé­kony, magabiztos a fellépése, talán kissé öntelt, beképzelt, elkényeztetett kis csirke ... Egye fene! — Hát akkor szálljon be! — Jaj, de aranyos! — mondja megelevenedve a lány, s hirtelen nem tudja, csomagjait dobálja be előbb, vagy maga szálljon be. Végül eligazo­dik minden: a csomagok a hátsó ülésre, a lány meg az elsőre kerül. — Mehetünk! — mondja ízesen, parancsolón, s ül hegyesen, mintha mindig ott ült volna. — Nem is gondoltam, hogy ilyen szerencse ér. Kissé bosszankodtam és elkeseredtem, hogy lekéstem a buszt. Na, mondom, ez a nap is jól kezdődik! — Cigarettázik? — nyúl a doboz után a férfi, s kínálja a lányt. Villan az öngyújtó. — Sajnos... — mondja a lány két füst között. — Nem is hiszi, mennyit szidtak apuék, hiába. Rászoktam, most már nem tudom abbahagyni. Mondja már, mi történhet, legfeljebb rákos le­szek, de mire megkapom, addigra feltalálják a gyógyítását, nem igaz? — Meglehet.., — Most járok errefelé életemben először... Érdekes és szép táj. Sík, mint az asztal — mond­ja, s nagy élvezettel szívja a cigarettát. — A folyón túl szebb: dimbes-dombos, lom­bos Lehet fürdeni a folyóban? De még milyen nagyokat! Isteni!... Mindenem a levegő, víz, napfény meg a torna! Tíz napot töltöttünk a Balatonnál, reggeltől estig lubickoltam, anyunak úgy kellett kikönyörögni a vízből... Jó kis kocsija van. Ne­kem nagyon tetszenek ezek a kis Fiatok. Folytatjuk -

Next

/
Oldalképek
Tartalom