Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-04 / 1. szám
Jozef Kostka rajza „Nem tudom még, gyerekek." „Nem tudod? Jó pofa vagy! Nem gondolod, hogy ez meggondolatlanság ?" „De, biztosan. Akkor sem tudom. Fogalmam sincs róla." „Mindig komolytalan voltál, kislányom — mondta az anyja is —, de most már igazán gondolkozhatnál, ez nem olyan dolog, Es mit szól a férjed?" „Isti? Ide figyelj, Isti! Gyereked lesz, De komolyan, szülni fogok neked egyet, már itt is van a hasamban." „Jó" — mondta Isti, s csak vonógatta a vállát. „Mi az, hogy jó? Nem kérdeztem én, hogy jó-e vagy se, csak megmondtam, hogy te is tudj róla. Végre is a te gyereked,1' Nem tudom, az apjára üt-e? Isti nem nagyon szereti a fagylaltot. Ennek meg, itt van ni, hogy ízlik. Mindjárt veszek neki egy másikat. Visszanézett, még csak az ötödik kirakatnál tartott, mióta a fagylaltot nyalogatta. Menjen vissza ahhoz a kedves kislányhoz, hogy adjon még egyet? Már el is indult, de még visszalépett, mert egy olyan jópofa kis kardigánt pillantott meg, azt még megnézte. Persze, nem ilyen alakra való; karcsú derékra. Még kezében volt az ostya, szétnézett egy szeméttartó után. Jött közben egy lórvaarcú nő, azt meg kellett bámulni. Mindene festve volt, szemöldöke, szeme, szája, szempillája, s fehér az arca, mintha meszelné. Ujjatlan, meztelen hátú ruhában, de bíborszínben, s mindennek a tetején egy akkora nagy fehérített hajzat, mint a Bábel tornya. Bámult utána, kuncogott; bement a nő a cukrászdába. Gyere, Zsuzska, menjünk utána, felnőtt nő vagy, nem egy komolytalan csitri, ne az utcán nyalogasd a fagylaltot! Bement, követte a hajtornyos nőt, kicsit próbálta ugyanúgy billegetni a farát az asztalok közt. Nem, tisztelt közönség, ez most nem áll jól nekem, nem illik az egyéniségemhez. Roppant elegáns úr emelkedett fel, emelkedett, csak emelkedett, majdnem kétméteres volt már, mire megállapodott, s lehajolt, hogy kezet csókoljon a bíbor ruhás nőnek. Zsuzska majdnem nekiment, későn fékezett, s kissé zavartan tekintett körül, hogy helyet keressen, A szomszéd asztalnál éppen fizetett két kövér asszony, odalépett, s kedvesen megkérdezte, szabad lesz-e ez a hely. Látták, hogy terhes, nem mertek nemet mondani. Fagylaltot kért, nagyot, tejszínhabbal. Megünnepeljük az első rúgásodat, kisfiam. Nem tudom, aztán megérdemled-e? Az elegáns kétméteres két konyakot rendelt, s közben megakadt a szeme Zsuzska térdkalácsán. Mit nézel, mamlasz, erről nem volt szó. Nézd a bíbor nődet, annak talán még a térdkalácsa is festve van. Sajnos ő maga nem tudta összehasonlítani a saját térdét a nőével, mert az úgy ült, félig háttal. A kezét, azt szépen tudta tartani, két ujja közt a cigarettával, ilyen mozdulatot igazán csak filmeken látni, meg pesti eszpresszókban. Nem nézett rájuk egy darabig, mert nagyon lekötötte, hogy a habot egyenletesen ossza el a fagylalton, minden kiskanálon legyen egy csepp hab is. Észrevette, hogy a férfi őt nézegeti. Létrácskám, bejártam a fél várost, hogy megcsodáltassam magam a szép új hasammal, oda se figyelt senki. Ha tudtam volna, hogy neked ilyen fejlett szépérzéked van, ide jöttem volna egyenesen, ebbe a cukrászdába. Már a nő is felfigyelt, mintegy szórakozottan hátrapillantott, megnézte Zsuzskát. Elfintorodva fordult el, határozottan elfintorodva. Hogy undorodik a bájos, hogy undorodik. Talán mindjárt hányingere is támad? Olyan dühös lett, érezte, hogy feltolul a vér az arcába, ilyenkor megforrósodott a fülcimpája. Beee ... Legszívesebben ráöltötte volna a nyelvét. A fickó felhajtotta a maradék konyakját, s közben egyikről a másikra pillogott. Ne pillogj, létrácska, ne pillogj, összpontosítsd figyelmedet a nőre, mert baj van, mindjárt rókázni fog. Hogy utálnak az ilyenek engem, istenem! Rájött, hogy csak azért indult a nő utón, hogy egy kicsit kidühönghesse magót. Meg volt győződve, hogy őt minden ilyen papagájszínekre pingált nő utálja. Meghúzogaíta a térdén a mogyorószín ruhácskát. Nyalt egy kanálkával, aztán felmélózott a csillárra, még bajosabb és hamvasabb igyekezett lenni; na igen, gömbölyűségével együtt. Hadd egye a penész a lárvaarcú nőt. Mázoljátok magatokat, pipiskedjetek, csücsörítsetek, tartsátok finoman a cigarettát, dugjátok konyakba a nyelvecskéteket, éljetek, ahogy akartok! — de mért gyűlöltök, mért haragusztok rám?... Csak nem irigyelsz, pipiske? Na jó, most egy kicsit ólnok vagyok; ezért hab nélkül eszem meg három kanállal. A fickó zavarban volt; egyszerűen nem sikerült neki nem odanézni. Mikor fizettek és felálltak, Zsuzska még mindig a fagylaltját nyalogatta. A nő sem állta meg, hogy elmentében rá ne pillantson. Éppen nyalt egy nagyot; a nő szinte megrázkódott, ingerülten meg is rántotta a vállát, talán azt hitte, hogy a nyelvét ölti rá. Zsuzska, Zsuzska, komolytalan vagy, nyalj illedelmesebben I Mikor felállt, nyújtózott; no, csak úgy feltűnés nélkül. Gondosan megkereste a megfelelő testtartást, ahogy hasacskóját méltósággal tolhatja maga előtt. Gyere, kisfiam, van még egy kis időnk, sétálunk egyet. Honem valóban, hol foglak én téged megszülni, hol foglak felnevelni? és miből? Komolytalan anyád van, felelőtlen, sose nő be a feje lágya. A nap sütött, elsétált a parkig, leült egy padra, s odakínálta a mogyorószín hasát a napnak. Süsd egy kicsit, napocska, ma rúgott először. Mi van ezen nevetnivaló? Te kis komolytalan vagy napocska, abszolút komolytalan. — Nem sürgős — mondja a férfi. — Csak nem gondolod, hogy új ruhában megyek szeptember elsején az iskolába, hogyisne! Aztán megint azt beszélnék, nézzétek csak, Szabó Gabit mennyire öltözteti a felesége! Majd megjárja az, egyszer beleesik valami csitri és úgy elhagyja, mint a huzat!... Különben is sietek, kilencre az iskolában kell lennem. Ismerheted Varró Kálmán igazgató urunkat: áll a bejárati ajtóban, nagy pocakját sütteti a nappal és közben az óráját figyeli. „Elvtársam, hol a csudában császkáltál, két percet késtél!? Ha még egyszer megtörténik “ Jól van, no, siess, de azért vigyázz! — Kikiséri a férjét, megáll a lépcsőkön, hunyorog a tűző napon. A macska a lábához dörgölőzik, nyávog. Odébb billenti: nem szereti a macskákat. Nyikorog a garázsajtó. Hjnye, a gerincem, meg a fogam, meg a... ha délután nem kenem meg a sarokvasakat, baltával vágom le a kezem!,.. A félhomályban hófehéren csillog a nyolcszázötvenes Fiat. Szabó Gábor csücsöríti a száját: óh, az én nagy szerelmem, az egyetlen, soha el nem hagylak!... — Júlia, Júlia, nyisd ki a kaput! Légy szíves!.., Te, én mindig jobban szeretem ezt a kocsit. Mit beszélek én itt neked kocsiról, te csak az írógéphez értesz... Ha a volán mögé ülök, szinte azonosulok vele: szárnyam nő, madár leszek és szállók, szállók, mint a fellegek ... Szépen mondtam? Ugye szépen? Ilyet még te sem tudsz Írni. Tanulhatsz tőlem, kisanyám... — Ne papolj már annyit, tízre sem érsz az iskolába — nevet az asszony, s fogja a kapu szárnyát. Integet elrobogó férjének, s újra félrebillenti a lábához dörgölőző macskát. Érdekes, alig éri lábam a gázpedált, s mégis száguld, mint az eszeveszett. Bekapcsoljuk a rádiót, így ni. „Bizony, bizony, egy szép napon, kopog az ősz az ablakon ...“ Hogy oda ne rohanjak! Megsimítja őszülő halántékát, s közben a feleségére gondol. Szomorú volt, határozottan szomorú, és agyondolgozott. Kire, mire hajt a szerencsétlen, gyerek nincs ... gyerek nincs... Régi tragacs pöfög előtte, majd hirtelen balra kanyarodik, éppen előzni akarja. Ejnye, te pupák! Lefordul balra, se fényjelzés, semmi. Kapanyél való a kezedbe, nem kormánykerék! Úgy bizony, kisapám, jobban is ügyelhetnél, könnyen összecsókolózhatunk — méltatlankodik, s fenyegeti az autóst. Lámcsak, a fecskék is készülődnek már, milyen szép sorjában ülnek a villanydrótokon. Jó volna velük szállni... Jó volna vagy nem volna? Megvonja a vállát, cigarettára gyújt. Tényleg be kellene ugrani a szabóhoz, vagy nézni hösugárzót. Pénz sincs nálam annyi. Majd legközelebb, hol van még a tél, hajaj, addig ezerszer is megvehetem. A benzinkútnál hosszú kocsisor várakozik. Végre rákerül a sor. Ugrik a volán mögül. — Szevasz, Gabi, hány litert kérsz? — Itasd meg jól. Amennyi belefér... — Jó a színed, tanító bácsi, egyre fiatalodsz. — Jókedv bújkál a benzines hangjában. — Te se öregszel, benzines kartárs. Hátulról úgy nézel ki, mint egy tacskó. Mondom: hátulról! — Értem, tanító bácsi, értem... — s szélesre húzódik a szája. — Azt hallottam, hogy a tanítóknak seprűt kell kötniök iskolánkívüli munkában. Egy húszat fizetnek darabjáért... — Jól van, pajtás, az első keresetemből jó áldomást fizetek, te meg majd ingyen méred nekem a benzint. Megvan? Köszönöm! Nem baj, ha nincs apród, adhatsz vissza nagyot is! — Ne szórakozzunk ott elöl, szaktársakl — türelmetlenkedik a sor végén egy maszatos képű sofőr. — Ejnye apuskám, még nem is reggelizett, s annyira ordibál!? ... Nem fél, hogy legyengül? — mondja a benzines és közelebb lép a tanítóhoz. Hunyorít a szemével. — Egy kreol bőrű csibiske lekéste a buszt. Ott ácsorog a pumpánál, elvihetnéd. Hová akar menni? — Halmosra... de van útközben több letérő, bozót, kiserdő, folyópart, miegymás, hiszen érted? — Na, na, egy szocialista tanító nem lehet erkölcstelen, különben is szeretem a feleségem, hiszen örök hűséget esküdtem neki! Szevasz, öreg medve! Azért elviszem, ha beül a kocsimba. Megáll a kocsi a lány mellett, kinyílik az ajtaja. Rám vár, kislány? — Igen — találja fel magát nyomban a kislány. — Valaki azt mondta, hogy nyugodtan várakozzam, nemsokára jön és elvisz Halmosra. Jól felvágták a nyelvét ennek a kis fruskának — állapítja meg Szabó Gábor és végigméri. — Nem csúnya ... Nem az a kimondott babaarc, de az nem is szép. Ami túl szép, az már nem is szép. A túl szép inkább ellenszenves, mint vonzó... Nem csúnya teremtés, az tény, ráadásul találékony, magabiztos a fellépése, talán kissé öntelt, beképzelt, elkényeztetett kis csirke ... Egye fene! — Hát akkor szálljon be! — Jaj, de aranyos! — mondja megelevenedve a lány, s hirtelen nem tudja, csomagjait dobálja be előbb, vagy maga szálljon be. Végül eligazodik minden: a csomagok a hátsó ülésre, a lány meg az elsőre kerül. — Mehetünk! — mondja ízesen, parancsolón, s ül hegyesen, mintha mindig ott ült volna. — Nem is gondoltam, hogy ilyen szerencse ér. Kissé bosszankodtam és elkeseredtem, hogy lekéstem a buszt. Na, mondom, ez a nap is jól kezdődik! — Cigarettázik? — nyúl a doboz után a férfi, s kínálja a lányt. Villan az öngyújtó. — Sajnos... — mondja a lány két füst között. — Nem is hiszi, mennyit szidtak apuék, hiába. Rászoktam, most már nem tudom abbahagyni. Mondja már, mi történhet, legfeljebb rákos leszek, de mire megkapom, addigra feltalálják a gyógyítását, nem igaz? — Meglehet.., — Most járok errefelé életemben először... Érdekes és szép táj. Sík, mint az asztal — mondja, s nagy élvezettel szívja a cigarettát. — A folyón túl szebb: dimbes-dombos, lombos Lehet fürdeni a folyóban? De még milyen nagyokat! Isteni!... Mindenem a levegő, víz, napfény meg a torna! Tíz napot töltöttünk a Balatonnál, reggeltől estig lubickoltam, anyunak úgy kellett kikönyörögni a vízből... Jó kis kocsija van. Nekem nagyon tetszenek ezek a kis Fiatok. Folytatjuk -
