Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-12-10 / 50. szám
— Pireuszban, Görögország legfontosabb kikötővároséban születtem, — kezdi el vallomását Udvardy Anna, a Magyar Területi Színház művésznője. — Édesapámat mint szerelőt küldték ki Görögországba hosszabb időre, így azután az édesanyámat is magával vihette. Ha pár árával előbb szülétek, akkor egy hajó, a szélességi és hosszúsági fok lett volna a szülőhelyem. Korán elkerültem Görögországból, és azóta tavaly jártam először a szülőföldemen. Amikor a repülőgépről megpillantottam Athént, még semmi mást nem éreztem, csak kíváncsiságot, de amikor a gép kereke földet ért, elsírtam magam ... — Visszaemlékszik még gyerekkori élményeire? д SZÜLŐFÖLDEMEN Jobban, mint a későbbiekre ... Talán el is mondhatna néhányat. Az édesanyám segítségével biztosan. Udvardy mamát eddig lefoglalta a kávéfőzés, de most leült közénk, hogy felidézze a művésznő gyermekkori élményeit: — A lányom azt mondja, hogy jó gyerek volt és csínytevései sem igen voltak . . . Hát én erre az állításra — mint az erre legjogosultabb személy kénytelen vagyok rácáfolni... Udvardy Anna nevet: — De anyuka ... — Bizonyára nem dicsekedett, hogy görögül mondta az első szót, mégpedig egy nem éppen szalonképes káromkodást. — Anyuka, ezt ne folytasd! — Ne félj, nem részletezem tovább. . . Otthon németül és görögül beszéltünk. Amikor azután visszakerültünk Magyarországra, Annikéval el kellett járnom az iskolába és mindent tolmácsoltam neki... — Nagyon szerettem az állatokat — veszi át a szót a művésznő. — Nyulakat neveltünk, kedvencem egy zsemleszínű nyúl volt. Erről jut eszembe egy régi „hőstettem". Egyik születésnapomra sok vendéget hívtak a szüleim. Reggel etetni mentem a nyuiaimat és látom, hogy kiterítve fekszenek az ól előtt. Bőgni kezdtem, itatni és etetni akartam őket, de csak nem támadtak fel. — Nem baj, — mondta az édesanyám, — születésnapod van, csinálunk belőlük finom nyuszipecsenyét a vendégeknek. Persze nem tudtam, hogy a szomszéd néni volt a „hóhér". Jöttek a vendégek, én, az ünnepelt voltam az asztalfőn. Megették az első, majd a második fogást és hozták már az illatozó nyúlpecsenyét. Ahogy kedvenceimet ilyen állapotban láttam, nem bírtam tovább magammal, felugrottam a székre és ezt a szónoklatot vágtam ki: — Finom a nyúlpecsenye? Hát csak egyék! Ma reggel megdöglöttek, s anyuka azt mondta, ne sírjak, jönnek majd a vendégek és megeszik. A mama nem bírja tovább, közbeszól: — Képzelhetik, mennyire zavarba hozott bennünket a vendégeink előtt. Mindenki csak nézett rám. Mire aztán németül megmagyaráztam nekik, hogyan „döglöttek meg" a nyúlok. Csakhogy Anni akkor már értett németül és felháborodva kiabálni kezdte: Szégyelljétek magatokat, becsaptátok a Kicsikét! Ez volt az ő nagy refrénje. Újra a művésznő veszi át a szót: — Édesanyám tojásért küldött az üzletbe. Siettem a bevásárlás után haza, s közben találkoztam a pajtásaimmal. Hívtak, hogy menjek velük játszani. Be sem mentem a kapunkon, csak bekiabáltam: — Anyuka, itt a tojás, kapd el! — s bedobáltam a tojásokat egyenkint az ablakon. A csíny csattanós végét egy kis fantáziával kitalálhatják . .. — Mikor határozta el, hogy színésznő lesz? — Amikor a legtöbb gyerek, még kislány koromban. Amint már említettük, apám a csepeli gyárban dolgozott, s mint munkásgyerek nehezen kerülhettem volna fel a Színművészeti Akadémiára, így a Színészképző Iskolába kerültem. Ide többnyire munkásgyerekek jártak. Soha nem felejtem el a felvételimet. Szeptember 13-án volt, délután három órakor, de már jóval korábban ott izgult minden felvételiző. A lányok próbáltak és én nyugodtan néztem őket, mivel az ábécé végén vagyok. Egyszer csak odajön egy hölgy és megkérdezi: — Hogy hívnak? — Udvardy Anna! — feleltem ijedten. — Te jó isten, már három órája várunk. így aztán én lettem az utolsó felvételiző. Az igazgató meg is korholt: — Már első esetben elkésik? .,. — Én jelen voltam. — Hol volt akkor? Egyik lábamról a másikra álltam, majd paprikavörösen kinyögtem: — A vécén voltam ... Erre kitört a felvételiztető bizottságból a nevetés. Legjobban Pethes Sándor nevetett, valósággal hahotázott. A felvételi után kihirdették az eredményt. Én voltam a legkisebb és hátul álltam. — Hol van már megint? — mérgelődött az igazgató. Azután a prágai konzervatóriumban fejeztem be a tanulmányaimat. Kedvesek voltak hozzám Prágában, megengedték, hogy magyarul vizsgázhassak. Tovább akartam menni az akadémiára, de közben megalakult a színház, és én hazajöttem. Keretem a csendet, a rétek üde zöldjét, a szellőben himbálódzó mezei virágot, a méhek zümmögését. Amikor az égen csak lassacskán úsznak a bárányfelhők és a levegő tüdőtrepesztően friss, azon tűnődöm, miért is olyan szop ez a világ. Aztán rájövök, hogy a csendnél is jobban szeretem a motor berregését, a rétek üde zöldjénél az országutak sivár szürkeségét, a mezei virágoknál a kilométerköveket, és a friss levegőnél is százszor jobban a benzin szagát. És ekkor rádöbbenek, hogy nem is félek a haláltól. Ott van ugyan mindig velem, útitársként, de tulajdonképpen nagyon szépen megférünk egymással, ö nem követelődzik örökké, én meg nem kínálom fel magam. Egyszer persze elvisz magával, de nem mindegy, hogy mikor és hogyan. A volán mögött nem szeretnék meghalni. Wolfgang von Trips a hatvanas évek egyik legismertebb autóversenyzője szívesen filozofálgatott erről a veszélyes sportról. Mintha készült volna a halálra. De Jim Clark soha. S mégis mindketten a versenypályán hagyták a fogukat. És Rindt is, meg Lorenzo Bandíni és Mik Spenz és Joe Schlesser és Graham Hill — sokan mások. A nagy versenyek a Grand Prix győztesei. Erre nem szabad gondolnom. Legalábbis a start előtt nem . . . Hányszor, de hányszor álltam rajthoz s hányszor szorongva vártam a célbaérést. Mert a sárga vagy feketefehér zászlócska fellebbenése után senki sem tudta, mi következik. Én is csak azt tudtam, hogy kilométerek százai s minden egyesen összpontosítva figyelnem kell, hogy mozdulatot se tévesszek. Persze az autótól nagyon sok függ, mégis az ember a döntő. Ketten vagyunk. Minden rallyen. Ketten, én a volán mögött és navigátorom a szomszédos ülésen. Bukósisakot viselünk és mikrofonon értekezünk: kettes, jobb kanyar kilencvenessel, kétszáz méter síkság, 160 sebesség, kettős kanyar, kettes, ötvenes sebesség, vigyázz, veszélyes lejtő, 18 fok, hármas, teljes gáz, gáz, még gáz ... És én ázt teszem, amit hallok. Pontosan, percnyi, másodpercnyi pontossággal, mert csakis ezt tehetem, ezen múlik gépem, utasom és jómagam sorsa. Úgy érzem, hogy most meginnám az ország valamenynyi kútjának vizét, s meg kell elégednem néhány korty A A M HÁLÁI teával. Többre nincs idő. Már banán és csokoládé sem kell. Néha megállás nélkül negyven órát ülök a kormány mögött, átlagban egy versenyen öt kilót szoktam fogyni. Nem is ismerek kövér versenyzőt. Nincs mikor meghízni vagy elhízni. Persze, hozzájárul az idegmunka is. Esik az eső . . . Ez a legnagyobb ellenségünk. A síkos út. Kifürkészhetetlen. — Mondd már, mit tegyek! — üvöltöm. Rosszul vagyok — hallom a fülhallgatón. Most nem lehetsz rosszul. . . Hármas . . . kanyar . . . Merre? Figyelj hát, itt döglünk mind a ketten Köd van. — Nem bírom . . . Nem bírja. Hát nem bírja, most, amikor jó időt tartok, most, amikor köd van. Hogy a fene egye meg. Megállók. Kicibálom. Falfehér. Szitkozódom, ő bambán néz rám. — Adjuk fel— motyogja. — Megbolondultál? Visszacipelem a kocsiba, startolok és magam folytatom a versenyt. Persze jóval lassabban: idegesít a köd, figyelnem kell az utat, a gép működését, s ráadásul még őt is. Barátomat, kiváló navigátoromat, mindenemet, ezekben a percekben. Évek óta együtt küzdünk, évek óta együtt hallgatunk, és egymással veszekszünk — ahogy ezt a helyzet megkívánja. — Jobban vagyok, megkeresem a nyomot. — Na végre, a hatszázhnszonnegyedik kilométernél tartok. Csaknem száz kilométert vezettél nélkülem? Na és? Ne vacakolj már, hanem keresd a nyomot.
