Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-12-10 / 50. szám
"П о Ő 2 0_ э п. (Л о-3 Mi volt az első szerepe? — Az Ingyenélők Elzőjo, a Boldogultak báljában Szilvia és Capek Anya című drámájában a címszerep. Fiatalkori álmom, Hogy görög tragédiákat játszhassak, de ez a szerepkör nem felelne meg a termetem miatt... Mit csináljak, ha mór ilyen aprócska lettem? Pedig jó lenne legalább az iskolásoknak eljátszani a görög drámákat... Hobby? A fényképezés, az utazás, az olvasás és a zenehallgatás. Mozart a kedvencem, jelenleg útleírásokat olvasok és nézzék csak meg görögországi felvételeimet és diafilmjeimet. — Legkedvesebb élménye? — Amikor az elmúlt nyáron az Akropoliszon jártam. Látniuk kellene azt az igazán áhítatot keltő környezetet. Az emberek akaratlanul is csendesen, suttogva beszélgetnek és lábujjhegyen járnak ... Én is lábujjhegyen mentem végig azokon az ősi köveken, szülőföldem hajdani nagyságának szimbólumán - - -N. László Endre — Megvan. Vigyázz, vigyázz, négyes, teljes gáz kétszáz méteren . . . s minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. Egymásra mosolygunk — de csak egy pillanatra. Különben sem szeretem az érzelgősséget. Még több mint ezer kilométer áll előttünk. Délután célba érünk — ha ugyan célba érünk. Az ötvennégyes meg akar előzni. Dudál, fényjelzéseket ad. Le kell húzódnom. Ezt mondja a szabályzat és a motoros etika is. Megelőztek. Ez még semmit sem jelent, ök is küzdenek, mint mi, ők is félnek mint mi — mint az első számú, meg mint az utolsó versenypáros — egyaránt. Az országút nem válogat a kiválók és az igyekvők között. Mindenki számára egyforma, mindenkinek egyenlő esélyeket nyújt. Mindnyájan ugyanazon a pályán haladunk, minden navigátor ugyanazt az itineráriumot tartja a kezében. Az utolsó kilométerek következnek. Aztán még egy gyorsasági verseny és holnap hazamegyünk. Babrálok majd a gépen, eljátszogatok a gyerekekkel — azokra van a legkevesebb időm — aztán megint rajthoz állok. Fellebben a zászló, felbúg a motor, és peregnek a kilométerek. Betegség ez. Rosszabb. Megszállottság. A feleségemnek minden verseny után megígérem, hogy abbahagyom. De ő is, meg én is tudom, hogy képtelen vagyok abbahagyni. Mert aki egyszer megkóstolta a versenyláz Izét, az soha sem adja fel önként a küzdelmet. Soha. Nem találkoztam világbajnokokkal. Nem ismertem a „nagyhalottakat“. De találkoztam és beszéltem Zasadával, a lengyel Európa exbajnokkal, nem egy órát töltöttem a csehszlovák versenyzőkkel, Zíddel, Kapsassal, Horsággal, Jelínekkel, meg a többiekkel. Riportomban egy emberről beszéltem, s mégsem egy versenyzőről írtam. Valamennyiről. Valamennyien Így élnek, így éreznek, Így gondolkodnak. Legalábbis a versenypályán. Valamennyien harmadikként, útitársként magukkal hordják a halált. S mégis mindegyikük az életért küzd, ha elérték a célt, újabb célokért. . . ACZÉL KATALIN Sajátos művészkolónia alakult a két világháború között Nitrán. Szobrászok, festők kisebb csoportja, akik a legmostohább körülmények között is vállalták, hogy alkotó munkájukkal a művészeti törekvés szolgálatába álljanak. Műveikben ennek az embertelenül nehéz kornak a valósága tükröződik, hajsza a mindennapi kenyérért, nyomorúság és holnapvárás, a kegyetlen múlt és a szebb, jobb jövőbe vetett hit. Sajnos többen belefáradtok a küzdelembe és hamar kihullott kezükből az ecset, a véső. Rájuk már csak műveiken keresztül emlékezünk. De még él Nitrán az egykori művészkolónia legerősebb egyénisége: Bártfay Gyula szobrászművész. Magas kora ellenére még mindig bámulatos frisseséggel beszél, vitatkozik a művészetekről, körtársakról, fiatal induló művészekről. A Nitra folyó partján ég felé törő lakótömbök sokasága jelzi: a nagymúltú ősi város is teljes egészében modernizálódik. Egy ilyen új épületben lakik néhány év óta a művész is. Lakásában a múlt és a jelen találkozik: A kényelmes panellház falai között régi stílusú biedermeier bútorok, díszes csillárok. A bútorok között félévszázados alkotások, az ifjúkor művei. — Tányocska, az egyetlen lányunk, — mutat rá a művész az egyik faszoborra. A házasságunk első éveiben „született". A félévszázados emlékek idézésével a pályakezdésre terelődik a szó. — Nem születtem én sem mindjárt szobrásznak, — kezdte a művész visszaemlékezéseit. Bár gyermekkoromtól kezdve szívesen faragtam különféle alakokat minden darab fából, mégsem gondoltam soká erre. Asztalos lettem. Egyszerű asztalos voltam hosszú évekig. Természetesen ebben is volt valami élményszerű, hisz a bútorkészítéshez is kell alkotó fantázia. Ezt a bútort is én terveztem annak idején, azért olyan kedves nekem mindmáig. Kitört az első világháború. Minden megváltozott. Huszonhét éves voltam, amikor Erdélyben, Nyárádszeredán az ezredparancsnokom megkért, hogy készítsek síremléket egy elesett katonatisztnek. Az ajánlat vonzott, de sok izgalmat is okozott, hisz ez volt az első komolyabb munkám. Sikerült. Ettől kezdve aztán nem volt nyugalmam. Egyre intenzívebben foglalkoztam a plasztikával. A háború után visszatért szülővárosába, Nitrára. Rövidesen megismerkedett egy kortárs szobrásszal, Finta Sándorral, aki éppen a város számára készített egy szobrot. — Segítségül hívott, míg egyszer így szólt hozzám: Született szobrász vagy te, sose pazarold a tehetséged másra. S így született meg az elhatározás. Hevített a vágy, hogy életet önthessek a mozdulatlan, merev fába, agyagba, márványba. És az anyag engedelmeskedett. A vágyból cél lett, elhatározás. Nagyon szilárd elhatározás. 1919-ben sikerült egy kis műtermet nyitnom. Az egy évvel később megrendezett kiállításom bevételéből Párizsba mentem, hogy tanulhassak. Párizsban egy kőfaragó műteremben dolgozott. Nehéz munka a kőfaragók munkája. Tenyerük kérges a véső szorításától, szemük véres a kőportól ... Szoborutánzatokat készítettek a műhelyben. S innen vezetett az út a nagy tanítómesterhez, Bourdellehez. Szinte egész Európát beutazta, élményanyaga halmozódott, ami szintén nagy hatással volt művészi fejlődésére. Friss, felejthetetlen élménnyel beszél a Montmartre bohémvilágáról, Rómáról az örök városról. Ott maradhatott volna Párizsban, mint annyian tették. De visszajött Nitrára, és végleg letelepedett szülővárosában. — Nehéz volt a magamfajta ember élete, s még nehezebb az élettársé. A megmunkálandó anyagra sok volt a kiadás, s a bevétel úgyszólván semmi. Ha nem sikerült kifejezni a gondolatomat, széttörtem, megsemmisítettem a munkámat. Bártfay Gyula szobrászművész A művész fia, Bártfay Tibor államdíjas szobrászművész, ugyancsak neves képviselője a szlovák szobrászatnak. Három évvel ezelőtt egyedülálló kiállítást rendeztek Nitrán: az apa 80. születésnapja és fia 25 éves alkotómunkája tiszteletére. — Évekig foglalkoztam a fiammal, s a tanítvány túlnőtt mesterén. Ez elsősorban nekem öröm. Ez az utolsó kiállítás nagyjából felölelte az idős művész pályafutásának valamennyi korszakát, bemutatta legjelentősebb alkotásait. Bár a két világháború közötti nehéz időszakban sok értékes műve került magánlakásokba. Csupán Nitrán több mint száz bronz, márvány és faszobra van magánosok birtokában. A legkülönfélébb anyagokkal dolgozott, de mindvégig a fa megmunkálásának volt a nagyszerű mestere. Műveit három csoportba sorolhatjuk. Az első csoportba portré-szobrai tartoznak. Ezekben az alkotásokban monumentális belső erő feszül, Akár az önarcképeket nézzük, akár a művész által nagyra tartott zeneköltők szobrait: Beethoven, Dvorák, Smetana; a filozófus Nitsche, Még erőteljesebben és művésziesebben jut kifejezésre az érzés és gondolat az egyszerű zsáner-portréiban: a Vazeci legény, Ocovai lány, Vazeci lány. Jelentős helyet foglalnak el műveiben az irodalmi és zenei ihletésű művek. A világról alkotott nézeteit sűríti ezekbe az alkotásokba. Elsősorban Beethoven zenevilága ihlette alkotásra. A zeneóriás néhány művének gondolatát carrarai márványba véste: Appassionato, Mondschein szonáta, Szimfónia. Mária és Magdolna portréjában az emberi fájdalom és szenvedés jut kifejezésre. Hasonlóan pszichikai motívumokat idéznek az Alom, Fantázia, Melankólia és Golgota c. művei, anélkül, hogy ezekkel az alkotásokkal a szentimentalizmusba sodródott volna. Végül, de nem utolsósorban, külön csoportot alkotnak a szociális tematikájú alkotások. Ezekben fejeződik ki a legerőteljesebben a művész egyénisége, a kristálytiszta szálak, amelyek szülőföldjéhez és e táj egyszerű embereihez kötötték mindvégig: Anya gyermekével, ülő anyóka, Próféta, Gondolkodó, Anyaság. Vulnéra dánt formám — mondja az ókori közmondás. Valóban: A sebek formálnak. Úgy formálták érzékeny művészlelkét, hogy a legnagyobb megpróbáltatások ellenére sem hátrált meg, művészetéből, alkotásaiból nem csinált olcsó árucikkeket, Két évvel ezelőtt, nyolcvanegy éves korában készítette eddigi utolsó alkotását, a Menyasszonyt. A fehér elefántcsontból készült, lágy vonalú leányarc a nehéz bronz ötvözetben is az örök fiatalság szimbóluma. Bár még mindig várunk újabb alkotásokat a művész kezétől, elmondhatjuk, alkotásai egységes életmű, amelylyel méltóképpen beírta nevét a szlovákiai képzőművészet történetébe és maradandó értékkel gazdagította szellemi életünket. D. MEGYERI ANDREA HITÉT KŐBE VÉSTE Anyaság Menyasszony
