Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-05-14 / 20. szám
tokban azokat a gyönyörű ilyenforma bútorokat, mint ezek és fájt a szívem, hogy nekem ilyen sose lesz. Most kínálták a doktorék a tizenegyes házból, oszt megnéztem és elámultam, hogy csak ennyibe kerül és megvettem. Neked nem szóltam, mert gondoltam, hogy ellene beszélsz majd. A Rozival voltam, Joli is látta és csak elképedtek ők is, hogy milyen olcsó, és milyen gyönyörű. Nos és most megvan és punktum! — Mama, — nézte az ember az asszony nekihevült arcát, ahogy ott állt előtte, csípőre tett kezekkel. — Mama, — mondta csendesen, — de ez a bútor nem nekünk való. — Nem nekünk való! Ilyen már nincs! Mér ne volna nekünkvaló! Ma mindenki azt vesz, amit meg tud fizetni. Ügy bútorozza be magát, úgy öltözködik, ahogy tetszik és ahogy telik neki. — Mama, nem nekünk való! Ez arra volt jó, hogy azok a doktorék, vagy kicsodák parádézzanak vele, ha vendégséget rendeztek és a szobalány körülhordta a tálat. — Jó, akkor azok parádéztak, most meg mi fogunk vele parádézni. — Csakhogy mi nem parádézni akarunk, hanem rendesen élni. — Te mindig ellenkeztél. A múltkor is, milyen dühös voltál, mikor a Magdi nadrágban jött ide. Nem tudod az újfajta dolgokat megszokni. — Ide hallgass! Szóltam én akkor egy szót, mikor azt mondtad, hogy villanytűzhely kell? Megvettük. Mikor azt mondtad beépített mosogató kell a vízvezeték alá, megcsináltattuk. És régen, mikor a uiécét építtettük, hogy bent legyen, akkor szóltam? Nem szóltam, meglett. Ezekre azt mondtam, rendben van, jobb, praktikusabb, ki tudjuk fizetni, legyen. De ezt, ezt a bútort nem akarom. Érted? Ez nekem nem köll. Ez innen mielőbb kerüljön el. — De miért? Szép, gyönyörű, olcsón vettem a saját pénzemből. — Parádé, nem ide való. Az asszony dühösen lendítette meg a kezét. — Márpedig ez itt marad, mert nekem ez köll! A Gondánék fotelos garnitúrát vettek, az Antalék kitették az ágyaikat és bordó bársonnyal bevont rekamékat tettek helyébe. A Milovicsék is új bútort vettek. Mindenki gyarapszik, szebb holmit rak a lakásába, csak mi legyünk meg ezekkel az ócskaságokkal? — Nekem az mindegy, hogy az Antalék, meg a Milovicsék mit vettek, nekem ilyet ne is mondj, mert ettől csak földühödök. Én csak azt mondom, vidd innen ezt a bútort, mert én addig, amíg az itt áll ebben a szobában, le nem ülök. Nekem ittlegyen a régi, nagy asztal, a sublód meg a Tonet székek. Ahhoz vagyok szokva, az legyen itt. Megértetted? — Az utolsó szavakat már ordította. Ettől a nagy darab csöndes embertől ez olyan szokatlan volt, hogy az asszonyba belefagyott a szapora szó. Nézett az ember után, aki vette a pipáját, kiment és megállt az udvar végében, ahonnan ki lehetett látni a kis rétre, amelyen Bócánék tyúkjai kaparásztak és néhány fiatal juharfa lengette a túlsó szélen az ágait. Egy idő múlva kiszólt. — Apa, gyere vacsorázni! Az ember nem mozdult. Az eget nézte, melyen könnyű felhőcskék úsztak, majd szétfoszlottak a végtelen kékségben. Később kiment érte. De az öreg vállat rántott. — Nem megyek. Haggyál nyugton. — Majd kiment az utcára, ott álldogált, később elsétált messzebb. Vagy egy óra múlva megjött a fia, az ment érte. — Miért nem jön be, apa, — kérdezte. tett. Mert anyád nagyon felmérgesí-Vele mégis hazament, de mikor vacsorával kínálták, megrázta a fejét. — Engem anyád már megvacsoráztatott. Az asszony, hogy elterelje a szót, megkérdezte, hogy a gyerekek hogyan vannak. — Jól, — bólintott a fia. — Éviké igen büszkélkedett tegnap, két jelest hozott. Jancsi pedig összetörte a rollert, az nagy bánat volt. Az öreg még erre se szólt, csak pipázott. A fia pedig elhatározta, hogy kibékíti az öregeket. — Hát édesapa, miért nem akarja azt a szép bútort, amit anya vett?-- Mér? — Az öreg nézte a fiát. — Mert túl szép. Nem idevaló az én lakásomba. Ide hallgass fiam, pedig azt hittem, neked azt nem kell magyaráznom. Te tudod, hogy én, ahogy ma mondják, régi harcos voltam. Engem a Horthyék lecsuktak, mert sztrájkoltam, mert kinyitottam a számat. Engem itt is megnyúvasztottak ötvenhatban, mert megmondtam az igazat. Én azért harcoltam, hogy emberséges élete legyen a munkásembernek. Rendes kosztja, lakása, tisztasága. De nem azért, hogy az urakat majmolja. Nem azért, hogy nekem szebbre telik, mint a Kisnénak, vagy a Nagynénak. Ezért mondom, vigyétek azt a bútort, mert ha nem, összetöröm! — De apa, — ingatta meg a fejét az asszony, — összetöröm! Fejszével vágom szét és bedobálom a sufniba, érted? — Olyan düh lobbant fel a szemében, hogy az asszony nem szólt többet, a tűzhelynek fordult, kavargatta a vacsorát és sírt. Az asztal meg volt terítve, kifújta az orrát, fogta a lábast a töltött paprikával és letette. Egyél! — Nem köll, — lökte el a tányért maga elöl, felállt, bement a hálószobájukba, szétrántotta az ágyat, vetkőzött és lefeküdt. — Látod milyen konok, — törölgette a szemét az asszony a konyhában. Majd megenyhül, — vélte a fia és nekilátott a paprikának. — Anyu főztje hiába, a legjobb, eszem is, ha már eljöttem, — próbált valami enyhítőt mondani az anyjának. De az öreg csak konok maradt. Napokig csak átment a szobán, miután a konyhában evett. Kint matatott a sufniban, fát vágott és korán lefeküdt. A bútort a szomszédok, a rokonság már mind végigcsodálták. Csuháné már elp ottyantotta, hogy „az uram nem akarja", „a Vince nem akarja". Vasárnap rendszerint eljöttek a gyerekek az unokákkal ebédre, az öreg öccse is és a férfiak kártya mellett borozgattak. Most ő ment el az becséhez, korán, mielőtt az eljöhetett volna. Másnap azt mondta: — No, mi lesz a bútorral? Megy, vagy hozzam a baltát? — Magdika elviszi majd. De úgy restellem, mit mondjak a szomszédoknak, — sóhajtott az asszony. —- Az igazat! És Magdi vigye, de mielőbb! Magdika, a lányuk bérelszámoló volt, az ura műszerész. Azoknál már inkább elmegy, bólintott az öreg gondolatban. Két nap múlva jött a tehertaxi és elszállította a bútort. Pintérnének, aki átfutott álmélkodni, restellkedve mondta Csuháné az igazat. — Az uram nem akarta, tudja az milyen konok! Estére lekerült az öreg bútor a padlásról és ott állt megint a szobában. Az öreg körülnézett és bólintott. Vacsora után ült az asztalnál, felcsavarta a rádiót és az öngyújtóját babrálta, javítgatta. Mikor az asszony is leült, hogy gombokat varr jón a kimosott fehérneműre, megszólalt. — Majd veszünk a bútor helyett televíziót. Havi részletre. ... és azt én fizetem meg. :^^venT|€ 7©, z Úttörőnyakkendő Az úttörőnyakkendő kincsünk, szemünk fénye, vörös lángja besugárzik szivünk közepébe. Az úttörőnyakkendő miért drága nékemf Mert a pionírok hordták nagy harcok tüzében. Az úttörőnyakkendő szabadság jelképe, jól vigyáz rá minden ország bátor, ifjú népe. Az úttörőnyakkendő része a zászlónak, melyet Lenin vitt előre, keletnek, nyugatnak. Az úttörőnyakkendő három kicsi sarka három nemzedék baráti egységét mutatja. Ez a barátság örök, széjjeltéphetetlen. A harcokban forrott egybe, tüzes fergetegben. Komszomolec, pionír kommunista állott egymás mellett, hogy megvédje a népet, a pártot. Az úttörőnyakkendőt védem, amíg élek, hazánk földjén katonája leszek a békének I La Fontaine legszebb meséi nyomán elmondja Oldfich Syrovátka 0 N У ■ X у JÚTETTÉRT JÚT VÁR| Egyszer a galamb nagyon megszomjazott. Elrepült a patakhoz, jót ivott, s hajija ám, hogy valaki segítségért kiált: — Segítség! Megfulladok! Segítség! Körülnéz a galamb, ugyan ki lehet az. Ahogy nézelődik, megpillantja a hangyát. A patakba esett, fuldokolt, azért kiáltozott olyan kétségbeesetten. A galamb nem teketóriázott sokáig, leszakított egy fűszálat, és odadobta a hangyának. Éppen a legjobbkor, mert pár pillanat múva már késő lett volna. A hangya erősen megkapaszkodott, jó szorosan megmarkolta a fűszálat, s a galamb a szárazra húzta. — Köszönöm, galambocskám, hogy megmentetted az életemet. Soha el nem felejtem, és bizonyos lehetsz benne, hogy meghálálom. Előbb-utóbb még a segítségedre lehetek. , A galamb kitárta a szárnyát, és nevetve mondta: — Ugyan, miként segíthetnél te rajtam? Inkább magadra vigyázz, és örülj, hogy minden jól végződött. Azzal megsuhogtatta a szárnyát és elrepült. Rászállt egy fára, behunyta szemét, hogy szunyókáljon egy kicsit. Egyszer csak megjelent az ember, puskával a kezében, és fürkésző tekintettel nézelődött, mit kaphatna puskavégre. Kis idő múlva megpillantotta a galambot. Ott ült a magas fa sudarán, és nyugodtan szunyókált. Az ember óvatosan célba vette, és már éppen lőni akart, amikor odaszaladt a hangya, és jól belecsípett a lábába. Aztán még egyszer, még erősebben. Az ember megrezzent, a fegyver eldördült, de a golyó célt tévesztett. A galamb felriadt, széttárta szárnyát, és boldogan szállt fel, fel a magasba. Talán a mai napig sem tudja, kinek köszönheti az életét.
