Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-05-07 / 19. szám
lat merészkedett fel a legmélyből: „Ha lenyesnélek, rögtön megtudnám. Nem kérdezném, hanem megszámolnám éveidet kis törzsed gyűrűin“... Mondd, kishúgom: ki vesz kegyelmébe engem, akinek ilyen kannibáli gondolata Is támadhat. Igaz, csak egy pillanatra I Aztán az emberi-kegyetlent az emberi-kegyes váltotta fel, és így folytattam: „Még tudatlan vagy: De hát mért lennél akkor szégyenlős? Mi a rossz abban, hogy megmutatkozik felnőttséged első jele, melled első duzzadása. Csak nagyapó ostoba, úgy látszik, megdöbbenti, hogy az élet folytatódik. Hüvelykujj-vékony egylábon állsz, alig vagy még iskoláskorban, és mosolyogsz ártatlanul. Gyorsabban fejlődsz, semhogy az én gondolataim követni tudnának — mert láttam, mikor születtél. Talán nem is érem már meg termésed érését. Vagy talán csak ezt az elsőt. A többit majd unokáim szedik le, mohón és időnek előtte. Az unokáim, akik éppolyan nagyon és éppolyan kevésbé az enyémek, mint ez az egész kert, mint te, apró fácska, mint minden, ami van. Csak két betű az enyém egy távoli kertben, egy vén diófa törzsében, melyet sihederkoromban vágtam bele. Az is jég olvashatatlanná forradt. De hiszen ez a diófa már kiszáradt... Réges-rég megírták ezt nekem, de én sohase mentem oda, mert akkor nem akartam tudomásul venni, és most se akarok meggyőződni róla ... Élj, erősödj, kicsi fácska I Háború vasszekerei közeledbe se jussanak. Szörnyű tudományok létrehozta forróság gyenge legyen, ha ágaidat akarja felperzselni. Hosszú életű légy, termékeny anya, jóságos az unokákhoz és az unokák unokáihoz, akik ebben a kertben éppúgy otthon lesznek, mint bármely kertben, és itt tépnek fáról először gyümölcsöt De a vándortól, aki az úton jövet megpillant, tőle se tagadd meg vonzó fényben csillogó ajándékodat, ő is egye napsugártól még meleg gyümölcsödet. Mert 6 is olyan mint a madár, mely ágadra száll. Az a tolvaj, fácska unokám, aki kosárba gyűjti és csak magának tulajdonítja ajándékod, a mindenkiét. Aki mohóságában sietve ágadat is letöri. Az ilyent, reccsenő ágaddal együtt sújtsd a földre, teste hadd maradjon alattad, és hangyák eledele, gyökereid tápláléka legyen. Mert senkinek se szabad téged fosztogatni, téged csonkítani, míg a föld táplálni kíván és te élni tudsz és akarsz. Boldogság részese, kicsi fa — mert nem vagy se boldog, se boldogtalan, hanem élszl Közönyöd, mely észre se veszi búcsúzásom, és nem hallja a hangomat, az örökkévalóság foglalatja, kegyelemosztás minden rossz gondolatomért, melyet nem követ tett. Vigasztalás azon a napon, mely számomra a leghosszabb lesz, mert nem érem meg a végét — az utolsón.” így búcsúztam a kis fától, mely első termését hozza. És jó volna neked is így írni, noha tudom, az első betű leírásakor is tudtam már, hogy erre a levélre boríték, a borítékra cím sose kerül. De te, kicsi fácska éppen hogy nem vagy közömbös, te nagyon is érzel, túlságosan. Miért írok? Mért emlékszem mind gyakrabban életemnek szinte első percére is, a dajkám arcára — és miért az utolsó napra? Ha ezt szavakba tudnám foglalni, az emberi élet értelméhez jutnék közelebb, tudom. Csakhogy ehhez az is kellene, hogy elég bátor legyek elküldeni ezt a levelet — melyet akkor egész másképp kellett volna kezdeni és befejezni ... Deveeseri Gábor DAl A VÖRÖS ZASZLÖRÖL Vörös zászló, mi vagy te? Háztetőkön lebegsz te. Hazánk tornyán, hegyek ormán arany napra nevetve. Mindig sütött az a nap, de azóta vidorabb, amióta választ mondva kibontottad szárnyadat. Nap mondotta: „Keljetek könnyű táncra, emberek Г Ember mondta: „Bánat nyomja a szívemet; nem lehet.“ igaz választ te adtál, ragyogásra ragyogtál, szabadságért, igazságért, vidámságért lobogtál. Hősök vittek rohamra, vérük festett pirosra: itt lobog ma szívünk vágya te selymedben kibontva. ■a Munkás fiúk, leányok, piros arcú pajtások viszik, óvják, lobogtatják egy-egy ékes hajtásod. Szirmaidat kitárva, világot vetsz világra, messzelátszó vörös zászló, május legszebb virága. Volt egyszer egy szegény aszszony, s annak egyetlen fia: annak a fiúnak Jancsi volt a neve. Azt mondja Jancsi egyszer az anyjának: —- Édesanyám, én elmegyek szerencsét próbálni. Talán szerencsém lesz, s szerzek valamit — kendnek is jobb lesz az élete. A szegény asszony pogácsát sütött, feltarisznyálta a fiát, s Jancsi elindult hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt hegyeken-völgyeken keresztül, megszólítja valaki. Néz erre, néz arra, nem lát senkit. Aztán felnéz egy fára, s hát annak a felső ágára rá van tekeredve egy kígyó, ez szólott hozzá. Azt mondotta Jancsinak a kígyó— Te legény, végy le a fáról, s vigy haza az édesapámhoz, bizony nem bánod meg. Jancsi felmászott a fára, a kígyót szépen letekerte az ágról; az meg mindjárt rátekerőzött a nyakára, de nem bántotta Jancsit. No, leereszkedik a fáról, továbbindul Jancsi, s kérdi a kígyótól: Hát hol lakik a te édesapád? — Látod-e amott azt a nagy tüzet? — mondotta a kígyó. — Ott lakik az én édesapám gyémántpalotában. Hitte is, nem is Jancsi ezt a beszédet, de azért csak vitte a kígyót, többet nem kérdezősködött. Továbbmennek, mendegélnek, s egyszerre csak eléjük áll egy disznó nagy röfögéssel. Azt mondja Jancsinak a disznó: — Tedd le azt a kígyót, legény, mert téged is megvarázsol, mint engem! Látod-e, én királyfi voltam, s disznónak varázsolt. — Nem bánom én, akárminek varázsol — mondotta Jancsi —, megígértem, hogy hazaviszem, szavamnak állok. Amint egy pár lépéssel továbbmentek, azt mondja a kígyó: — Szerencséd, hogy nem hallgattál arra a disznóra! Királyfi lehetne még most is, de megvarázsoltam, mert hiába kértem, hiába könyörögtem, nem vitt haza az édesapámhoz. Még egy hajításnyira sem mentek, eléjük toppan egy ló, s az is azt mondja Jancsinak: — Tedd le azt a kígyót, te legény, mert téged is megvarázsol, mint engem. — Nem bánom én, ha meg is varázsol — mondotta Jancsi —, megígértem, hogy hazaviszem, szavamnak állok. Mikor egy kicsit továbbhaladtak, azt mondotta a kígyó Jancsinak: BENEDEK ELEK ígyós JANCSI — Látod, Jancsi, ezt is azért varázsoltam meg, mert nem vitt haza az édesapámhoz. Továbbmennek, mendegélnek, s hát jő velük szemben éktelen nagy bömböléssel egy bika. Mondja ez is Jancsinak: — Tedd el azt a kígyót, te legény, mert bizony megvarázsol, mint engem. — Hadd varázsoljon, nem bánom — mondotta Jancsi —, megígértem, hogy hazaviszem, szavamnak állok. Azzal továbbmentek. Mikor egy kicsit eltávolodtak a bikától, azt mondja a kígyó: — Látod, te legény! Ez mind a három királyfi volt, s mind a hármat kértem, hogy vegyen le a fáról, vigyen haza az édesapámhoz, de egyiknek sem volt annyi szíve, hogy megkönyörüljön rajtam. Azért varázsoltam meg mind a hármat. Aközben megérkeztek ahhoz a nagy tűzhöz, amelyet messziről láttak. Attól a tűztől nem messze volt a gyémántpalota, abban lakott a kígyó édesapja, a kígyók királya. A gyémántpalota előtt egy regement katona állott őrt, s mikor Jancsi odaért a kígyóval, szépen két sorba állottak, s úgy tisztelegtek. Felmennek a gyémántgarádicson, s amint mennek, mondja a kígyó Jancsinak: — Hallod-e, te jó legény! Az édesapám, amiért engem hazahoztál, annyi ezüstöt és aranyat kínál, amennyit csak elbírsz, talán még többet is, de te ne fogad) el semmi egyebet, csak azt a nagy abroszt, amelyik az ebédlőasztalra van felterítve. Bemennek a palotába, fogadja a kígyókirály nagy örömmel őket, s mondja lelkes szóval Jancsinak: — Kívánj akármit, te legény! Adok neked aranyat, ezüstöt, gyémántot, amiért visszahoztad egyetlen leányomat. — Nem kell nekem, felséges királyom, sem aranya, sem ezüstje, sem gyémántja — mondotta Jancsi —, csak az a nagy abrosz, amelyik az ebédlőasztalra van felteritve. — Jól van fiam — mondja a kígyókirály —, neked adom, pedig ez a legdrágább kincsem a leányom után. Mert úgy tudd meg, hogy ennek az abrosznak csak be kell hajtani a négy sarkát, s tele lesz mindjárt étellel-itallal. Ha ezt az abroszt megőrződ, ételre italra nem lesz gondod az életben. Ott mindjárt meg is mutatja a király, hogy mit tud az abrosz. Behajtja a négy sarkát, s hát annyi rajta az étel-ital, hogy csak úgy ropogott alatta az asztal, pedig színarany volt mind a négy lába, de még a fedele is. Leülnek az asztal mellé, biztatja Jancsit a kígyókirály: — Egyél, igyál, fiam! Esznek-isznak, s egyszer csak mi történik, mi nem — nem egyéb a nagy semminél —, elég az, hogy kerül-fordul az asztal körül a kígyókirály leánya, s hát egy szempillantásra csak eltűnik, mintha a föld nyelte volna el, s ott van helyette egy szépséges szép leány, de olyan szép, hogy Jancsinak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Megszólal a leány: Csudálkozol, ugye, te legény, pedig úgy nézz meg, hogy én vagyok az a kígyó, akit hazahoztál. — Nem bánom én — mondta Jancsi —, ha az nem vagy, de ha előbb látlak, bizony nem az abroszt kérem az apádtól, hanem téged. Azt mondja a kígyókirály: — Ne búsulj, fiam! Neked adom az abroszt is, neked adom a leányt is, s adok mellé tenger kincset — élhettek vígan, míg a világ s még két nap. De bezzeg megörült ennek a beszédnek Jancsi, nemkülönben a kígyókirálykisasszony. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak — hét álló nap s hét éjjel táncoltak. Akkor a fiatalok hatlovas hintóba ültek, hatlovas hintó előtt ment egy regement huszár, utána is egy regement huszár; kétfelől a hintó mellett két regement gyalog katona, úgy indultak a Jancsi hazájába. De még mi mindent vittek utánuk! Hat szekér ezüstöt, hat szekér aranyat, hat szekér gyémán* tot. Ahogy megérkeztek a Jancsi hazájába, éppen olyan gyémántpalotát építettek, mint a kígyókirályé. Beköltöztették a Jancsi anyját is. Bezzeg jó dolga volt azután, kezét-lábát összekalácsolta, úgy élt, mint egy királyné. Itt a vége — fuss el véle.
