Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-05-07 / 19. szám
s ■ LENGYEL JÓZSEF Köszönöm, hogy „megzavartál" születésnapi jókívánságaiddal, melyekre „válaszolni nem kell", pedig nagyon is kellene, de nem lehet. Megzavartál — jobban mint gondolod. Mert újévre és egyéb ilyen „alkalmakra" egyre több és egyre feleslegesebb gratulációt kapok, a születésnapomról egyedül te emlékeztél meg — te, egyetlen. — Még mindig ilyen vagy, kicsi húgom? „Milyen?" — kérdeznéd zavartan, ragyogó északiégszürke szemmel, szelíden. Te nem tudod, de tudom én. Emlékszel a nyárra, arra az utolsóra, mikor valamennyien együtt voltunk még: szüleid, testvéreid, nénjeid, nagyszüleid. Hirtelen záporokkal és tisztára mosott éggel teli nyár. Te, apró lányka nyírfaháncs kosárkában hoztad a tölgyfalevelekre ágyazott epret nagyapádnak. Az erdőből jöttél, én meg éppen akkor mentem le a folyóhoz ebéd előtti fürdésre. Reggel engem — nagynénéd férjét — nem volt szabad zavarni, sok, számodra érthetetlen gondjai, munkái között. Nagyon, nagyon régen volt. Te most már tanító néni vagy, akit néha a gyerekei zavarnak, én meg magányos öregember, nagyon öreg ... De te néha odasettenkedtél a verandára, ahol hajnal óta egyedül ültem, és „zavartál", akkor is így, ilyen egyetlenül, mint ma: „Bácsika, gyere velem, rigófiókák csipognak egy fészekben, gyere megmutatom." Mert te (alig pár napja éltünk a faluban, ahol városi gondjainktól akartunk — hiábavaló kísérlet — megszabadulni), már minden madárról tudtad hol a fészke, minden mókus útját ismerted, és az ágakat is megtaláltad, amelyeken a mókus gombát szárít télire, házigazdánk összes nyulainak nevet adtál, és engem találtál méltónak, hogy minden titkodban I 1 részes legyek. Hát igen. Apádat ez nem érdekelte, nénjeid fáradtak voltak, és ebédet főztek, a bátyáidtól féltetted védenceidet. Mert te sohase nyúltál madarak fészkébe, nem ijesztetted el a mókust, és nem gondoltad, hogy a házinyulat megeszik. Ilyen voltál, és bizonyíték a leveled: ilyen is maradtál. Es a stadion tervezése, a szigorú öröm, melynek foglya voltam, ezektől a kirándulásoktól nem szenvedett kárt... Akkor négyszer olyan idős voltam, mint te A stadiont más építette fel. Nem mondhatnám, hogy rosszul. De talán kevésbé jól, mint lehetett volna. Mindegyl Ma már mindegy, ostobaság, hogy eszembe jut. Mégis együtt fáj azzal, hogy apád zoológusnak szánt — amiben nekem is volt némi részem —, aminek te úgy örültél, és annyi utazás terve nyüzsgött kislányfejedben — és íme, tanítónéni lettél, már két gyerek anyja, egy szeretnivaló és kínzó, gyengéd és gyenge, szerető és hűtlen férjnek szigorú és veszekedős felesége. Azt, hogy férjednek milyen rossz tulajdonságai vannak, anyádtól hallottam, azt, hogy szigorú vagy és veszekedős, te írtad meg, a többit magamtól tudom. Hát igen ... A füzetek javítása nem fokozza a jókedvet, különösen, ha a férj elissza a fizetését és más bajok is vannak. Egyidősek vagytok, lényegében — így írod —, te vagy az idősebb, és már nem vagy négyszer fiatalabb nálam. „Már kétszer olyan idős sem vagyok“ — írtad. Tanítványaid talán ki is tudnák számítani az így fogalmazott feladatot, számomra a végeredmény, akárhogy is kérdezzük, az, hogy én már nagyon-nagyon öreg vagyok, és senkim sincs, érted? Senkim! Ezt tudtad? Azt írod: „Munkám érdekes." Elhiszem. Hogyne. Jó tanító néni vagy, ebben nem kételkedem. Mégse tudom elfelejteni, mennyi frisseség volt benned, és hogyan szoktattad össze barátságra a macskádat és fehér egeredet. Ez is tanítónénis volt, de több is annál, és én félek, hogy épp ez a több elveszett, elkallódott. Persze nem egészen. Bizonyítéka, hogy írtál. Mi volt ez a több? Ezt is meg kell magyaráznom, mert félek, hogy elfelejtetted. Emlékszel, azon a nyáron néha, eső után, az egész nagy család együtt ment ki az erdőbe gombát szedni. És egyedül csak te voltál ügyesebb nálam. Jó szemem volt még, te meg olyan kicsi, korodhoz képest is fejletlen voltál — tízéves, ha jól emlékszem —, hogy beláttál minden bokor aljába. Legalábbis így magyarázták a sikert a felnőttek. De nemcsak ez volt. A többiek csak azt tudták: milyen helyen szokott nőni a vargánya, milyen helyen a rizike, és leginkább csak tőkegombákat találtak. Te meg én, nemcsak azt tudtuk hol szokott, hanem azt is, hogy hol szeret meghúzódni a vargánya, és nem szerettünk tőkegombát szedni... Csak ez az egy titkunk volt, mikor te kisiskolás voltál, én meg stadiont terveztem. Ma sincs több olyan, amiről szólni lehetne. Milyen szomorú lett aztán az életünk. A háború idején — magad is még szinte gyermek — óvónő lettél s emellett kistestvéreidről is gondoskodni kellett, s egyedül maradt anyádnak segíteni. Mondják — én akkor olyan meszsze voltam — nyurga lettél, sovány, komoly és ilyen is maradtál. A háború után férjhez mentél. Nem egészen szerelemből indult el a dolog — tudok én mindent, hanem hogy is mondjam, tanító néni módra. A kicsit könnyelmű és szép fiú, iskolai osztálytársad, leszerelt, kallódott — évek munkája volt, míg rendbehoztad az életét. Ráment a fiatalságod. A szerelem az később jött — és van, most mikor újra bajok támadtak, szegény kicsi húgom. Előttem ez se titok. Mikor annyi év múltán tavaly újra találkoztunk, már-már úgy volt, hogy kimondod: „Nem vagyok boldog." Tavaly láttalak először felnőttként, és ugyanakkor mór nem fiatalnak. Persze nem énhozzám képest... Terajtad én, rajtam meg te láttuk: kegyetlenül őrlő malomkő az idő, s maga a malomkő is elkopik előbb-utóbb. Részvéttel megfogtad a kezemet. Ez persze semmiség. Én azonban... De inkább leveled egyetlen konvencionális kérdésére felelek: igen, dolgozom. Még megkérdezik tanácsomat — egész lakótelepeket, városokat kell építeni, és tudod az építész nem szaladhat évszázadokkal előre, nem veheti számításba a csillagok meghódítását, a mának dolgozik — de a ház mégis száz évig áll. Ti négyen vagytok, az a normálcsalád, amelyre házépítésnél számítani kell, Együtt is kell hogy legyenek, és mégse zavarják egymást. A mai konyha talán később nappalivá alakul és a kamra dunsztosüvegeinek helyét könyvek foglalják majd eK . . És szép is legyen a ház, a lakótelep, minden. Csillagászok és utcasöprők, orvosok, és szerelők, hengerészek és tanító nénik laknak majd a házakban — békés egymás mellett élés és békés együttélés kell. Hát igen .. . Egyébként a világ nagyszerűségéhez, az élet teljességéhez tartozik az is, hogy semmi se tökéletes és végérvényes. A szép megcsúnyul, a csúnya megszépül, az új elavul, az avitt megújul, az élőből holt lesz, a holtból élő. A jelen: a már-volt és a még-van szövedéke. Ami lesz, nem marad változatlanul jövő; az örökélő fába belevágott név és szív olvashatatlanná forrod, akár a régi seb. Az élet értelme: élünk. A halál értelme: éltünk. A múlt értelme: vagyunk. A jövő értelme: voltunk. A jó attól kap jelentést, hogy van rossz is; a rossz értelme magában foglalja: van jó. Ha bármi kimaradna ebből a forgásból, halott tespedés volna, és angyali ostobaság az egész élet, 'vagy ördögi eszeveszettség az egész világ. De hát mért hagytam abba, amit írni akartam? Hiszen úgyse küldöm el ezt a levelet. Ezt tudom. És tudom, hogy mit akarok vele. Azt, hogy hagyatékomban majd megtaláld. Száz kézen átmegy majd, de csak te olvasod el, nemsokára. és ugye, ha íróasztalom fiókjában megleled, és elolvasod, ugye nem lesz sértő Dolgozom igen, de még többet búcsúzom — amennyire képes vagyok erre bölcsen, A kertben itt nálunk csupa vén fa van, öreg, mint én, és egyetlen fiatal cseresznyefa. Mint egy unoka. Olyan, mint te voltál azon az utolsó szép nyáron, mielőtt szétszóródtunk. Ez a fa kicsit az enyém is, és ugyanakkor nagyon nem az enyém — mert ón már útra készülök. Törzse alig vastagabb, mint ültetőjének hüvelykujja. Hat cseresznye, az első termés fehéredik-pirul a kis fán ... „Hány éves vagy? Nem túl korán hozod első gyümölcsöd?" — kérdem tőle, s valahogy szégyenkezve nézem a zsendülő cseresznyét, mintha gyereklány fejlődő asszonyi melle volna, és lesütöm a szemem. A fácskával beszéltem így ma, mielőtt néked írom ezt a levelet. „Hány éves vagy, kisunokám?" kérdezgettem. Aztán valami borzalmas történt: egy kísérletező, kegyetlen gondo-
