Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-04-12 / 15. szám
Kilencven éve, 1881. március 25-én született Bartók Béla, a 20. század egyik legzseniálisabb zeneszerzője. Sajátos dallamvezetéssel, a népdalkincs felhasználásával fejezte ki merész, új zenei nyelven századunk zaklatott Idegzetű emberének érzelmeit. Életét a haladó gondolkodás és a tiszta humánum jellemezte. SZÉKELY JÚLIA Elindultam SZÉP HAZÁMBÓL (részlet) A Bartók család eredete az eddigi kutatások alapján a XVIII. századig vezethető vissza. Az ükapa, Bartók Gregorius Borsod megyében élt, Borsodszirák községben, Miskolc közelében. A borsodsziráki régi temetőben egymás mellett nyugszik Bartók Gregorius és felesége, Gondos Mária. A régi temető összes sírkövei elpusztultak, csupán e kettő maradt meg, őrizve az ükszülők nevét s fiukét, Bartók Jánosét. „Állíttatta fiúi tiszteletből Bartók János“ — hirdeti a kő. Bartók Gregoriusról csak annyit tudunk, hogy nyolcvanöt évig élt, s feleségét, Gondos Máriát öt évvel élte túl. Hogy vezetéknevén kívül mit örökölt tőle az ükunoka, ma már kideríthetetlen. Fiáról, Bartók Jánosról már valamivel többet tudunk, legalábbis annyit, hogy jegyző volt Nagycsermelyben. Ennek fia — szintén János —, a zeneszerző nagyapja, nemcsak időben, térben is közeledik már. A Torontál megyei, Nagyszentmiklóson élt, ott, ahol majd az unoka megszületik. Bartók Jánosról, a nagyapáról már pontos adatokat tudunk. 1817-ben született, és -1877-ben halt meg, a szabadságharc idején, és annak leverése után évekig élt külföldön. Bartók János beutazta Európát, mezőgazdaság-tudományi ismereteket szerzett, megtanult néhány idegen nyelvet, s midőn hazajött, rábeszélte a nagyszentmiklósi földbirtokost, Nákó grófot, hogy földművesiskolát építtessen. Tervének korszerűségéről elég rövid idő alatt győzte meg a grófot, s a nagyszentmiklósi földművesiskola csakhamar felépült. Első igazgatója maga Bartók János lett. A nagyanya Ronkovics Matild, horvát származású volt. Szláv temperamentum, szenvedélyesség, kemény akaraterő az örökhagyó egyéniségének tárházában. És még valami! Ronkovics Matild jól zongorázott, szenvedélyesen szerette a zenét, ö hozott zongorát a földművesiskola igazgatói lakásába. A családi szájhagyomány szerint Bartók János rokonszenvezett Rózsa Sándorral, akit időnként elbújtatott a pandúrok elől a Nákó gróf által építtetett földművesiskola igazgatói lakásában, ahol senki sem kereste az urakkal szemben hadakozó legendás hírű rablóvezért és legényeit. Amikor lement a nap, és sötét alföldi este borult a tájra, eltakarván mindenkit a közigazgatás elől, a legények előmerészkedtek rejtekhelyükről, s vidám-bús népénekekkel mulattatták Bartók János és Ronkovics Matild gyerekeit. A gyerekek kilencen voltak. Köztük a szülők kedvence: Bartók Béla. Ö lett apja pályájának örököse, munkájának folytatója, a nagyszentmiklósi földművesiskola igazgatója. Idősebb Bartók Béla 1855-ben született. Tüneményes férfiszépség volt, külseje is szertesugározta szép lelki tulajdonságait. Lenyűgöző tekintetű szemek, finom metszésű orr, nyílt, magas homlok. Külső megjelenésének harmóniáját tőle kapta a fia. Idősebb Bartók Béla csellózott, kisebb táncdarabokat szerzett, és dirigált is. A helyi dalárdát és kamarazenekart vezette. A nagyszentmiklósi Zeneegyesület alapító elnöke, a helybeli zeneélet megteremtője. Lapot szerkesztett, maga írt bele cikkeket. Mindenről írt, ami a vármegye mezőgazda-, sági életében érdekes volt, de kulturális problémákkal foglalkozó cikkek is jelentek meg lapjában. Rendkívül élénk szellemű, mozgékony ember volt, nagyon szeretett utazni, nemcsak külföldre, messzi tájakra (Egyiptomban is járt), de az ország határain belül is szívesen barangolt, igen gyakran lóháton téve meg nagy utakat. A földművesiskola földjén gyakorlati tanítás is folyt, ezt a nagy területet naponta belovagolta. Az iskola igazgatói lakásában éldegélt Ronkovics Matild is, aki túlélte férjét. A ház körüli ügyesbajos dolgokon kívül sokat beszélgetett fiával és menyével zenéről. Mert idősebb Bartók Béla felesége, Voiti Paula kitűnő muzsikus volt. „Azt hiszem, zenei tehetségemet, muzsikushajlamomat ettől a -finom lelkű, drága asszonytól örököltem“ — emlékezett meg Bartók Béláné Voit Pauláról legilletékesebb életrajzírója, a fia. Két okos, művelt ember talált egymásra ebben a házasságban, melyet Bartók Béla és Voit Paula kötött egymással egy életre. Mindketten muzsikáltak, szerették a zenét, értettek is hozzá, hallásuk, ízlésük, tehetségük, kézügyességük volt, de mindez persze a kutató számára csak annyi, mint mikor a vonatablakból kitekintő utas a fák meg-megszakadozó sűrűje vagy a házsorok hézagjai között imitt-amott megpillant valamit a távoli kéklő vízből, de még nem sejti, milyen lesz az, amikor majd kitárul előtte a tenger. Vagy amikor a kincskereső furcsán csillogó homokot talál, s még nem sejti, hogy itt valahol aranybányát rejt a föld. Pedig az arany egészen közel volt már okon ingerkednek, ha valami Б bizonytalannak látszik: de vannak olyan emberek is, akik ugyanakkor reményt látnak mosolyogni. Nehéz megmondani, hogy kinek van igaza, mert hiszen beszédes példát, úgy az egyikre, mint a másikra, könynyen találhat bárki. Én mégis azt mondom, hogy a bosszúság és a remény vegyülve fekszik a bölcsőben, mint ahogy némely patak medrében a homok és az arany. Itt van, példának okáért, ennek a csalafinta nyúlnak a története, amely Illád községben esett meg, az egyik húsvét alkalmával. Vagyis mi történt? Szombat este lévén, jókedvű társaság mendegélt a falu utcáján. Csacska beszéddel és nevetgélve mentek, úgy tíz óra tájban. A foszlányos felhők megszűrték a hold világát, de az utcai lámpák, bár elég gyéren állottak, adtak némi világosságot. Hát ahogy mentek ebben a takarékos fényben, egyszer csak elkiáltotta magát valamelyik: — Ni, egy nyúll — Hol van?! Abban a pillantásban valahányon megálltak és a hirtelen szavak öröm szelében úgy forogtak, mint a szél-* malom. De a nyúl már elfutott, ha ugyan volt. Ha nem volt, akkor csak tréfa volt. Ha ellenben mégis volt, akkor az östöki Gábor kapuján ugrott ki, s a derengő világosságban úgy odalett egy szempillantás alatt, hogy csakugyan nem volt. Az eset mindenképpen talányos. TAMÁSI ÁRON Ellenben egészen bizonyos, hogy a kapu mögött, ahonnét a nyúl kiugrott volna, ott valóban üstöki Gábor lakott. A faluban, sőt a környéken is, mindenki ismerte ezt az üstökit, aki jóhírben állott. Mint embert is becsülték, s mint bognármestert ugyanvalóst. S volt neki egy lánya Is. A lány tizennyolc évet töltött márciusban, vagyis eme történet előtt valamivel. Különben szőke volt, a szeme a mély forrás zöld és kék színében változott, s aranyló haját lobogva szerette viselni. Kedveskedve Zsókinak nevezték. Hát ennek a Zsókinak, nagyon helyesen, sokan tették a szépet. Voltak eme széptevők között, akik csak álmodoztak róla, de kegyeibe furakodni mulasztották. Olyanok is voltak, akik palástolván érzelmeiket, csak hetyke és kurta szavakat vetettek oda neki, ha az útjuk éppen összeakadt. Akadtak holdvilágos lovagok is, akik a ház előtt sétálva, a szívük kelyhét úgy töltötték teli boldogsággal. Mindezek reménye pókfonálon függött. Zsinórt zöldből és pirosból, csak ketten tudtak Zsóki körül fonni. Az egyik Dobosi Péter volt, lovász a közeli állami gazdaságban, s a másik egy Csinódi Pál nevű, ki a bányászati iskolát éppen abban az időtájban végezte el. Péter bizony már a harmincadik évében feszített, Palkó azonban még eléggé zsenge ifjú volt. Hát ezek ketten versenyben voltak. Zsóki pedig ott a verseny közepén, bizonytalanul lebegett. Néha Péternek s máskor Palkónak lobogtatta aranyló
