Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-04-12 / 15. szám

hajót, s a szeméből a zöldet és a kéket is váltogatva osztogatta.

Bajban volt hát Péter.

S Palkó még jobban, így közelgett az a nevezetes húsvét, amikor mind a ketten azt mondták magukban:

— Vagy, vagy.

Valahonnét kerített Péter egy nyúlfiút, hogy ő azt a nyulacskát, nagyszombaton este, elviszi Zsókinak. Nagy titokban. S kerített Palkó is egy nyúlfiút, hogy ő azt a nyulacskát, nagyszombaton este, elviszi Zsókinak. Nagy titokban.

Először Péter érkezett meg, este fél kilenc tájban. Zöld kendővel letakarva, úgy vitte a kezében a nyulacskát, kinek a nyakára piros szalag volt kötve, szépen csokrosan. Az öröm is, mint a nyúl a bokorban, úgy lapult az arcán, ahogy megállt Zsóki előtt, s így szólt:

Találd ki, mit hoztam.

Nézte Zsóki a zöld kendőt, s gondolt ő piros tojásokat egy hosszúkás kicsi tálban, s gondolt finom csokoládét is, selymes és tarkabarka csomagolásban.

De hót a zöld kendő mintha mozdult volna néha.

— Valami mókás dolog — mondta Zsóki.

Ott állott üstöki is, a bognár mester, s az Dstöki felesége ugyancsak. Törték azok is a fejüket, hogy mi lapulhat a zöld kendő alatt, de szó helyett inkább csak a mosoly futkározott a szájuk körül.

— Nol — nógatta Péter a családot.

— Holnap megmondom — felelte Dstöki.

— Én sokkal hamarább — mondta az asszony.

S miközben a mosoly szárnyán így libegtek, a kíváncsiság parazsa egyszer csak lángra lobbant a lányban, s a zöld kendő már két ujján fel is rebbent.

— Ó, egy nyuszi! — kiáltott fel.

Hirtelen megnyugodtak valahányon, bár az öregek restelkedtek egy kicsit, hogy a nyulacskát, húsvét is lévén, nem tudták kitalálni. De az a gyenge bosszúság is hamar tovaszállt, mert Zsóki olyan örömmel babusgatta a nyúlfiút a mellén, mintha nem is kéne már vőlegény neki, hanem csak egy kis nyulacska örökké.

Gyönyörködtek az örömben.

S miközben a szívük-lelkük így andalogott, hát kopogtattak az ajtón, s Palkó belépett. Kurta és könnyű kabát volt rajta, afféle viharkabát, aminek rettentő nagy félszámú zsebei vannak. Tavaszi jókedvvel köszönt Palkó; jobban mondva, a köszönés vége benne rekedt, mert meglátta a Zsóki keblén a nyulacskát. A jókedve is rögtön meghervadt egy kicsit, s az a tündér kislány már oda is rebbentette neki:

Péter hozta nekem!

Ló mellett megterem — mondta Palkó.

Mitagadás, az irigység barlangjából fújt a szél; s nem is feleltek rá semmit, hiszen zsenge levél helyett ilyen irigy szavakkal táplálkozik a nyúl, minden ilyen alkalommal. De a zsenge levél kesernyés volt mégis egy kicsit, mert a Palkó bal zsebében is lapult egy nyulacska, szintén piros pántlikával a nyakán. Csak hát okos volt és óvatos a fiú, s rejtve hozta a kicsi nyulat. Hiszen nem lehet tudni, gondolta magában, hogy miképpen adódik a dolog; $ csak amikor úgy adódik, akkor hozza napvilágra a húsvéti megemlékezést.

Csendesen üldögélt tehát, s egy kicsit titkos örömben.

— Nem teszed le a kabátodat? kérdezte az asszony.

— Köszönöm — mondta Palkó. Nem maradok sokáig.

S a derekához szorítottta a kabátot, különösen bal felől, mert hiszen abban a bal zsebben várta a dicsőséget a nyúlfiú.

is.

Akkor is tedd le! — szólt a lány

A szóban a ragaszkodás, sőt az érzelem parancsa is benne volt. S melléje a nyulacskát is letette Zsóki az öléből, mintha azt akarta volna mondani ezzel, hogy te szamár Palkó, neked is örülök, nemcsak a nyuszinak. Jó-jó, gondolta a fiú, de azért a kabátot mégsem teszem le, hogyisne!

— Csodaszép nyúl! — mondta inkább.

S éppen jókor mondta, amit mondott, mert a nagy dicséret miatt-e, vagy egyéb tapsifüles rejtelemből, de abban a pillantásban a földre ugrott a nyúl s besurrant a karospod alá, amelyen Péter nagy dicsőségben üldögélt:

— Jaj, a nyuszi! — rebbent meg a lány.

A többiek is oda tömörödtek valahányon, s nyomozni kezdték a nyulacskát. Középen Péter és Zsóki kaparásztak, s a két szélén a két öreg hasalt a földön, hogy hova bújt meg az a huncut nyúlfiú. Palkó is izgett-mozgott, mintha az üdvösségit keresné egyenesen, de valójában csak a többieket biztatta inkább. S amikor látta, hogy valahányon s annyira megbújva kaparásznak, ügyesen kinyitotta az ajtót, mintha arrafelé is keresni kéne a nyulat. Utána visszajött a szoba közepire s a maga nyulacskáját, ki a zsebében kuksolt, ügyesen készenlétbe helyezte.

— Itt van, ni! — kiáltott fel.

Rögtön odapattant mindenkinek a

szeme, s megborzadva látták valahányon, hogy a Palkó lába mellett ugrik egyet a nyúlfiú, s egy villanással kifut az ajtón.

Utána is iramodtak, de nem érték utol.

A lány pityeregni kezdett, a két öreg meghervadott, s Péter pedig így szólt:

— No, Palkó!

— Mi az, hogy no, Palkó! — kérdezte a fiú.

— Az, hogy kiengedted.

Mit?!

— Hát a nyulacskát!

Palkó úgy tett, mintha az egészet nem értené. Ámuldozva tekingetett, hol az egyikre, hol a másikra. S amikor magyarázni kezdték, annak a buta fejinek, hogy a nyulacska elfutott a nyitott ajtón, akkor így szólt:

— Én nem láttam, hogy elfutott

volna.

De elfutott! — mondta a lány. — Nem hiszem.

Hát ez bolond! — ámult el

Péter.

Még egy jódarabig így mondtákmondták, hogy az ajtón kifutott a nyúl, a két szemükkel látták, s megesküsznek akármire. Palkó még mindig úgy nézegetett, mintha megzavarodtak volna, akik futni látták a nyulat, s majd végül így szólt:

— Fogadjunk, hogy nem futott el!

— Most már fogadhatsz — mondta

a lány.

Hát erre Palkó odalépett Zsóki elé, s ünnepélyesen így szólt:

— Hozzám jössz-e feleségül, ha nem futott el?

A lány ámulva nézett a fiúra.

— Mondhatod, hogy igen — legyintett Péter.

A könnyek harmata még ott csillogott a Zsóki szemében, amikor a biztatásra így szólt:

— Igen.

Hát erre Palkó ledobta a kabátját és a karospad előtt a padlóra bújt. Aztán a pad alá nyújtotta azt a hoszszú jobb karját, s egy kicsit matarászott, s majd előhúzta onnét a nyúlfiút, a nyakánál fogva.

— Hát ez mi?l — mutatta fel.

A lány átölelte a fiú nyakát és megcsókolta. Péter kiment az ajtón. Zsóki gyöngyözve nevetett, s az anyja is mosolygott. Az öreg üstöki azonban csak a fejét tekergette, mondván:

— Hát ez csalafinta nyúl volt.

Locsolóvers

E háznak van egy rózsája,

A rózsának van egy bimbója. Én a bimbót megöntözöm,

A tojáskát megköszönöm.

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL

Az aranyszőrű bárány

Népköltés

Volt egyszer egy szegény ember s annak egy fia. Mikor a fiú fölnevelkedett, az apja elküldte szolgálni. Elindult a fiú, hogy helyet keressen magának. Egyszer aztán ráakadt egy emberre, akinek juhai voltak, de juhásza nem.

— Fölfogadlak — mondta az ember —, de csak ha előbb próbát teszel.

Másnap a gazda egy furulyát meg egy botot adott a kezébe, s mondta, hogy hajtsa ki a juhokat A fiú buzgón pásztorkodott, le sem heveredett egész álló nap. Terelgette a juhokat, s furulyázott nekik.

Volt a nyájban egy aranyszörü bárányka. Ez a bárányka olyan kedvesen táncolt a furulyaszóra, hogy a fiú megszerette. Föl is tette magában, hogy ezt a bárányt kéri a gazdától bér fejében.

Este a gazda már várta a kapuban. Megnézte a nyájat, s amikor látta, hogy minden birka megvan, s mindegyik jóllakott, biztatta a fiút, hogy szegődjék le hozzá.

— Szívesen — válaszolta az —, de csak akkor, ha bérül az aranyszörü báránykát kapom.

A gazda is szerette az aranyszörü báránykát. Nehezére esett volna megválni tőle. De azt is tudta, hogy Ilyen derék juhászt nem egykönnyen találhat. Odaígérte hát a bárányt.

így lett a fiúból juhász. Megérdemelte a juhászi rangot, mert jelesen buzgólkodott. Mikor az esztendő eltelt, búcsút vett a gazdától, s elindult hazafelé, az aranyszörü báránykával.

Egy faluban ráesteledett. Egy gazdánál szállott meg. Ennek a gazdának volt egy lánya, aki nagyon megszerette az aranyszőrű báránykát. Föltette magában, hogy a bárányt ellopja.

Éjféltájban odasettenkedett a báránykához, de mikor megfogta, a két keze hozzáragadt a gyapjához.

Reggel fölkelt a legény, hát látja, hogy a lány odaragadt a báránykához. Próbálta lefejteni róla, de hiába. A bárányt nem akarta otthagyni, nem tehetett mást, elhajtotta a bárányt, amaz meg vitte a gyapján a lányt.

Alig ért a harmadik szomszédig, a juhász furulyázni kezdett. A furulyaszóra a bárány táncnak eredt. Táncolt a bárány, bárány gyapján táncolt a lány.

Meglátta ezt egy asszony, aki éppen kenyeret vetett a kemencébe. Fogta a sütőlapátot, hogy megriassza a lányt:

— Ne idétlenkedj, te, hallod-e, inkább menj hazai

De a lány csak táncolt. Erre hozzáütött a lapáttal. Mindjárt megbánta a cselekedetét. Mert a lapát a lány derekára ragadt, ő maga meg a lapát végére.

így mentek a templomig. Ott a legény megint furulyázni kezdett. Táncolt a bárány, bárány gyapján a leány, a leány derekán a lapát, végén a sütőasszony.

Meglátta őket a pap:

— Ne űzzétek az eszeteket — kiáltott rájuk —, menjetek dolgotokra!

A szó nem használt, megmérgesedett a pap, s botjával odasózott a sütőasszony dereka végére. Aztán úgy elcsodálkozott, leesett az álla. Mert hát a bot nyomban odaragadt a sütőasszonyhoz, ő maga meg a bothoz.

Mentek, ahányon voltak, a bárány, a lapát, a sütőasszony, a bot meg a pap, míg be nem értek a királyi városba. A város végén a juhász betért egy öregasszonyhoz, hogy megszálljon. Attól aztán megtudta, hogy beteg a király leánya, s nem segit rajta semminő orvosság. A doktorok azt beszélik, hogy egy jóizű kacagás mindjárt meggyógyítaná. De még eddig senki sem bírta megnevettetni.

Ahogy beszélgettek, megszólalt a dob az utcán. Hát a király üzente a népének, hogy aki megkacagtatja a lányát, annak feleségül adja s még királyságát is megosztja vele.

Elhatározta a juhász, hogy szerencsét próbál. Elment a királyhoz, s bejelentette, hogy ő megkacagtatja a búbánatos királykisasszonyt. A király jó néven vette a szándékát, s mindjárt leültette a lányát maga mellé, a tornácra.

A juhász vette a furulyáját, s megfuvintotta. Hát abban a szempillantásban táncolni kezdett a bárány, bárány gyapján a lány, a lány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony, a sütőasszony derekán a bot, a bot végén a pap. Táncoltak, táncoltak, a királylány pedig akkora kacagásra fakadt, majd lefordult a tornácról.

Ennek a kacagásnak úgy megörült az aranyszőrű bárányka, hogy lerázott magáról mindent, s magában folytatta a táncot. Táncolt a leány is, a sütőasszony is, a pap is, különkülön. De a lapát meg a bot sem állotta meg tánc nélkül.

Mikor jól kitáncolták magukat, a király összeeskette a lányát a juhásszal, s neki adta fele királyságát, így lett a juhászból király. A papot felfogadták udvari papnak, a sütőasszonyt udvari sütőasszonynak, a leányt komornának a királylány mellé. Az aranyszőrű báránykát udvari báránykának. Tán még ma is bárány, ha azóta birka nem lett belőle.