Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-03-22 / 12. szám
— Isten irgalmazzon a szüleidnek, fiam ... Nem láttad atyádat, Ptah Rát? Hieroglifikuson szál hozzám arab nyelven, vagy pedig arabul a hieroglifák nyelvén? Lehet, hogy ez az embei a régi egyiptomiak közül való? Nekirontottam: — Ne túlozz már — talán még majd azt állítod, .hogy a régi egyiptomiak közül való vagyl — Nincsenek sem régi, sem mai egyiptomiak — egyiptomi vagyok, és kész. • Miféle szék ez? — A terhem... mi egyébért keresném különben atyádat, Ptah Rát? — Miért? — Azért, hogy amiként megparancsolta nekem, vigyem a széket, parancsolja meg, hogy tegyem le, erőim végére értem. — Régóta viszed már? — Nagyon régóta; ne gondolkozz ezenl ■ Egy éve? — Mit mondasz, fiam, hogy egy éve?l Mondd úgy, hogy körülbelül egy éve meg néhány ezer éve. — Ezer — micsoda? — Ezer — éve ,,. Talán a piramisok kora óta? — Már régebben, a Nílus ideje óta. — A Nílus — micsodája? — Amióta a Nílust Nílusnak nevezik, a fővárost pedig a hegyről áthelyezték a völgybe. Atyád, Ptah Rá akkor odalépett hozzám, és így szólt: „Teherhordó, hordd a terhet!" Én pedig vittem, és kerestetem őt mindenfelé, hogy így szóljon hozzám: „Tedd le a terhet!" De ama nap óta mindmáig nem találkoztam vele. Ezzel teljesen megszűnt a képességem, a kívánságom, hogy csodálkozzam. Aki ilyen súlyos, ilyen hatalmas széket akár csak egy pillanatig is vinni képes, az ezer évig is képes rá: nem ámulok, nincs ellenvetésem. De egy kérdés még ki kíván kozott belőlem: — Tegyük fel, hogy nem találod meg atyánkat, Ptah Rát; akkor egyre tovább viszed a széket? — Mit tegyek, teherhordó vagyok, és ezt a kincset rámbízták. Parancsot kaptam, hogy vigyem, hogyan tehetném hát le parancs nélkül? Talán düh hajtott, hogy ezt mondjam: — Egyszerűen leteszed, testvér, mert megelégelted, mert belefáradtál; dobd el, roncsold szét, égesd el! A szék való arra, hogy az embert hordozza, és nem az ember arra, hogy a széket. — Ezt nem tehetem ... Nem a magam mulatságára hordozom, hanem mert így keresem a kenyeremet. — És ha így van... Ha elkoptatja az erődet, ha megroppantja a derekadat, akkor vigye el az ördög. — Te mondhatod, hogy nem érdekel, mert nem te hordozod. De én hordozom, énrám bízták, és akire rábíztak valamit, az felel is érte. — De hát meddig, az Istenért? — Amíg parancs nem érkezik Ptah Rátái. — Ptah Rá halott, emberemlékezet óta halott. — Ki az utódja, ki a megbízottja, kik az unokái, kire bízott egy ismertetőjelet? le. Nos jó, én panacsolom, hogy tedd Teljesítem a parancsot és köszönetét mondok neked ... csak hát.., rokonságban vagy vele? — Sajnos, nem. Rádbízott egy ismertetőjelet? rám. Nem, ismertetőjelet nem bízott Akkor hát, engedelmeddel Amikor azonban tovább akart menni, rákiáltottam, hogy megállítsam, mert észrevettem, hogy a szék elülső oldalán valami reklámfelirat vagy cégérféle látható. Közelebbről szemlélve egy darab őzbőrnek bizonyult, rajta oly régi felirat, mintha a szent könyvek legősibb kézirata volna. Nagynehezen elolvastam: „Székhordó... Eleget vitted már a terhet, Ideje már, hogy egy szék hordozzon téged. Ez a fejedelmi szék, Amelyhez hasonló nem létezik, Egyedül tenéked készült. Fogd, vidd haza, Állítsd fel a házad közepén, Foglalj helyet rajta egész életedre, És ha majd meghalsz, örököljék a fiaid." — íme Ptah Rá parancsa, székhordó uram — világos, érthető parancs, ugyanabban a pillanatban bocsátotta ki, mint azt, hogy hordozd a széket; kézjegy is van rajta és pecsét. Mindezt nagy örömmel mondtam neki, kitörő örömmel, mint aki majd megfullad; mert amióta láttam a széket, és tudomást szereztem a történetről, úgy éreztem, mintha magam hordoztam volna évezredeken át, mintha az én derekam roppant volna bele, s mintha a rámtörő öröm is az én várva várt megváltásomnak szólna. Lehorgasztott fejjel hallgatta az ember, amit mondok: nem moccant, csak várt, várta alázatosan, hogy befejezzem. Alighogy elhallgattam, felszegte fejét. Az enyémhez hasonló nagy örömöt vártam, vagy legalább valami megkönynyebbülést, de mindennek nyomát se láttam. — Még ennél is többet akarnál, nem elég neked, hogy évezredeken át bolyongtál, a parancsot keresve, és a parancs ott volt a fejed fölött? — De hiszen én nem tudok olvasni. De hiszen felolvastam neked. — Teelőtted már sokan felolvasták nekem. — Ez azt jelenti, hogy így van és így igaz. Ebben nem vagyok bizonyos, a sok közül egyik sem Ptah apánktól jött. — Hinned kellene nekem. — Csak a jelnek hihetek... Nálad a jel? Minthogy nem válaszoltam, barátságtalanul mordult egyet, és elfordult: — Az effélék, mint te, csak feltartanak ... ti emberek . .. súlyos ez a teher. És egy napból éppen hogy egy fordulóra futja... A teher súlyos, és a derekam beleroppant. Álltam és figyeltem az embert — a maga ereje mozgatná. Az ember megint átváltozott sovány ötödik lábbá, amely egyedül képes mozgatni a széket. Álltam és figyeltem az embert, amint lihegve, nyögve, verejtékezve távolodik. Zavartan álltam, és azt kérdeztem magamban, nem kellene-e utolérnem és megölnöm, hogy megszabaduljak a dühömtől. Rontsak neki, rántsam le a széket erőszakkal a válláról, hogy akarata ellenére megváltsam? Vagy érjem be vad haragommal? Vagy talán nyugodjak meg, és sajnáljam az embert? Vagy tegyek szemrehányást magamnak, amiért nem tudom a jelet? Egyáltalán — tudja valaki? Az Istenért, tudja valaki? Lukács Katalin fordítása próbáld meg józanul mérlegelni a helyzeted ... A szerelem nem minden, s főleg nem örökké tartó. Hazudik, aki az ellenkezőjét állítja! — mondja Szegediné és újabb cigarettára gyújt. Apunak is említetted? — Nem. — Egyelőre ne szólj neki, majd meglátjuk, hogyan alakul tovább. — Kis szünet után még hozzáfűzi: — Te, Andrea, véleményem szerint jobban tennéd, ha nem mennél vissza tanítani... Néhány napon belül apu szerezne új állást.. — Arról szó sem lehet — mondja a lány. Visszamegyek, vissza kell mennem1 Szegediné nagyot sóhajt, fáj a szíve, csendesen megkérdi. Nagyon szereted? — Azt hiszem: igen... illetve ... magam sem tudom ... Annyira összekuszálódott bennem minden ... Nem, nem hagyhatom cserben, nem érdemli... — Te őt sajnálod, kislányom? — kérdi Szegediné. — A te sorsod nem számit?... Még nem késő, még semmi nem köt hozzá! — Nem hagyhatom cserben, anyukám... és félek ... — Mitől félsz? — Nem tudom ... félek ... — Tőle? ... Talán megfenyegetett? — Nem, nem! — tiltakozik a lány. — Kislányom, ne menj vissza tanítani! Meglátod, jobb lesz, ha itthon maradsz! — Visszamegyek — mondja határozottan a lány. — Ahogy gondolod... — mondja Szegediné. Elkattintja a villanyt. Sokáig nem jön álom a szemére. Hangtalanul sír. Ügy érzi, örökre elveszítette a lányát. Andrea is majdnem hajnalig forog, sóhajtozik. Sír és sóhajtozik. Végül elalszik. Még álmában is fel-felnyög, szenved ... A gyorsvonatról csak néhány utas száll le, köztük Szabó Gáborné is. Kezében két bőrönddel megáll és tekintgél. — Szia, Gábor, szia! Megkaptad a táviratot? — Látod, itt vagyok, szervusz! — fogadja Gábor a feleségét, megcsókolja és elveszi tőle a bőröndöket. — Igyekezzünk, hideg szél fúj, a kocsi jó meleg... Csak harminc percet késett a gyors... Csak...! Pedig még hó sincs. Mi lesz télen? — Szabó Gábor megáll, a bőröndökre néz. — Ha jól emlékszem, csak egy bőrönddel utaztál el? — Eggyel... Nagyon megtetszett — mutat a másik bőröndre — és megvettem neked ... A régi már úgyis nagyon kopott, jó lesz? Jó, köszönöm! — mondja s bebújnak a kocsiba. Szabó Gábor odahaza jobban szemügyre veszi a bőröndöt, felnyitja, s a feleségére néz. — Kié ez a cucc? — A tiéd ... Miért csodálkozol annyira, mintha még soha semmit nem hoztam volna ajándékba? Mindig hozol. — Próbáld fel ezt a házikabátot! — Szabó Gábor magára kapja. Mintha ráöntötték volna. A tükör elé áll, forog a tengelye körül. — Remek! — mondja végül. — Köszönöm, Júlia!... — Némi lelkiismeretfurdalást érez. — Hát ez micsoda? — Egy karton Marlboro cigi... a kedvenced Meg hoztam egy üveg albán konyakot, azt mondják, jó... Megkóstoljuk? — kérdi, s felbontja. Tölt, isznak. — Mit szólsz hozzá? — Príma ital! Szabó Gáborné felbontja a saját bőröndjét is, kivesz belőle egy divatos kézitáskát, maga elé tartja. Tetszik? Mint egy költemény! — mondja a férfi. — Ó, költemény! — nevet az asszony. —• A kislányunknak hoztam, csak fog neki tetszeni? Mit gondolsz, Gábor, fog tetszeni. Biztosan — borul el kissé az arca. — Reggel az lesz az első, meglepem vele — mondja az asszony, s még egy kicsit gyönyörködik benne, aztán elteszi. — Pénteken, rögtön a tanítás után hazautazott a lány — mondja a férfi, miközben felbont egy csomag cigarettát és rágyújt. — Jó cigi... — Megiszik még egy pohár ka konyakot, csettint a nyelvével. — Nem rossz ital... Kár, hogy ilyen kicsire fújták az üveget. — Ízlik? ... Hoztam párját is — vallja be az asszony. Mit is tudna eltitkolni a férje előtt? Semmit. — Azt mondod, hazautazott? Miért utazott haza? — Nem tudom — vonja meg a vállát a férfi. Meggondolta magát és elment. Vonattal? Csak azzal... Lefekvés után sokáig beszélgetnek az ágyban. Az asszony beszámol prágai élményeiről, aztán kedveskedve Gáborhoz simul. — Hiányoztál — mondja. — Azért is jöttem haza egy nappal előbb ... Szeretlek, Gábor ... szükségem van rád... Ugye, te is szeretsz még egy kicsit? — Persze hogy... szeretlek én is — mondja Gábor. Magához vonja a feleségét, kötelességszerűen csókolgatja, simogatja, s közben Szegedi Andreára gondol. Andrea hétfőn reggel pontosan megérkezik, percet sem késik az első óráról. Kissé álmos a szeme, a hangulata sem valami rózsás, s bár nem írt előkészületet, úgy érzi, jól sikerült az órája, akár hospitálhatott is volna az igazgató. A tantestületiben futólag üdvözlik egymást Gáborral, szinte szégyelli magát a férfi kutató pillantása előtt. Azt hitte, örülni fog a találkozásnak, vágyott rá, hogy mielőbb lássa Gábort, most mégis valami furcsa idegenkedés lopakodik a szívébe. Mielőtt bemenne a második órára, a folyosón összetalálkozik Seres Attilával, aki felissza a szemével, mint napfény a harmatot. — Szevasz, Andrea! Hallom, otthon voltál. Igen. Mi újság odahaza? — Semmi, minden a régi... Te, Attila, kérnék tőled valamit, feltéve, ha nem szólsz senkinek. — Nem tudsz te olyat kérni tőlem, amit ne teljesítenék!- folytatjuk -
