Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-03-08 / 10. szám
LA PASIONARIA Dolores Ibárruri az illegálisan működő spanyol kommunista párt titkára Moszkvában él és dolgozik. Jelenleg 76 éves, de még ma is tettrekész, bátor forradalmár. Gazdag tapasztalataiból merítve, irta meg „Az egyetlen út" című könyvét, amelyben részletesen elemzi, hogyan jutott el a munkásosztály sztrájkokon keresztül a felkelésig, és hogyan verték le a munkások igazságos harcát. Az alábbi kis részletben, amelyet ő maga írt, emberségét szeretnénk bemutatni. ^^^^^SZÚLŐOTTNON SZÍVTELEN IGAZGATÓJA A Franco-féle lázadás előtti időben Madridban egy vasúti kistisztviselőnél laktam. Házigazdám nem volt kommunista. A „Mundo Obrere“-val szemben, a Galileo utcában volt egy szerény kis vendéglője. En voltam az egyetlen bérlőjük, s olyan szeretettel bántak velem, mintha családtag lettem volna; mindenben igyekeztek a kedvembe járni, s kellemessé tenni ottlétemet. Nemcsak a háziak voltak szívélyesek hozzám, de a vendéglő törzsvendégei is, mindig tartogattak számomra egyegy mosolyt vagy néhány barátságos szót. Galileo utcai lakásom lassanként postafiókká változott, annyi levelet kaptam. Persze nem mindegyik volt kellemes: a disznóságok és a fenyegetések valóságos antológiáját lehetett volna összeállítani abból a szemétből, amit a „finom emberek“ küldözgettek nekem, mióta képviselő lettem. A legtöbb levélben azonban a segítségemet kérték. Asztúriából visszatérve, ahová május elsejére utaztam, a vendéglő bejáratánál egy olyan szegényesen öltözött munkás várt rám — mert a szegénységben is vannak fokozatok —, hogy már egy mérföldről lerítt róla, milyen kegyetlenül elbánt vele a nyomorúság. Megszólított az utcán: Maga Pasionaria? — Igen, én vagyok. — Munkanélküli vagyok. Kőműves volnék, de már hónapok óta nincs munkám. Nézzen ide! És kabátja zsebéből egy csomó zálogcédulát húzott elő. Mindent zálogba tett, a matractól kezdve a cipőkig. — De nem ez a legrosszabb. Most olyan helyzetbe kerültem, hogy nem is tudom, mivel végződhet. Félek, hogy valami ostobaságot követek el. A feleségem a szülőotthonban volt, és egy szobatársnőjével együtt éppen szülés előtt az utcára dobták. Most szülhet a földön, mert ágyunk nincsen. — Miért dobták ki őket a szülőotthonból? Mert nem akartak imádkozni. És most hol vannak? — A Rosales parkban egy pádon ülnek. Taxit hivattam, s elmentünk vele az asszonyokért. Aztán a szülőotthonba hajtottunk. Az asszonyokat a taxiban hagytam, s felmentem az igazgatóhoz. Egy apáca fogadott. Megmondtam, hogy az igazgatót keresem. — Mit kíván? — Mondtam már, az igazgatóval akarok beszélni. Hanghordozásomból az apáca megértette, hogy további huzavonának nincs értelme. Eltűnt egy folyosóban, s rövidesen visszatért egy fehér köpenyes, igen barátságtalan arcú, bivalyerős férfival. ön beszélni óhajt velem? — Igen, ha ön a szülőotthon igazgatója En vagyok. — Megmondaná nekem, miért dob-» tak ki a szülőotthonból két asszonyt, akik közvetlenül szülés előtt állnak? — Kicsoda maga, hogy nekem ilyen kérdést tesz fel? — Dolores Ibárruri, kommunista képviselő vagyok. — Itt én vagyok az igazgató, s azt teszem, amit helyénvalónak tartok. — És ön helyénvalónak tartja az utcára dobni a szülő nőket? Nem bántja a lelkiismeretét, hogy ezeket az asszonyokat hajléktalanul, létfenntartási eszközök nélkül, sorsukra hagyja? Igazgató úr, kérem önt, vegye vissza ezeket az asszonyokat a szülőotthonba. Eszem ágában sincs! Az apácához fordultam: — Maga sem tehet semmit, hogy ezek a szerencsétlenek ágyat és élelmet kapjanak, s nyugodtan világra hozhassák gyermeküket? — Itt az igazgató úr rendelkezik válaszolt az apáca szemlesütve. Nem tudtam türtőztetni magamat: — Aljasok! — kiáltottam. — Hol marad a jótékonyságuk, a felebaráti szeretetük? Két szegény asszony nem juthat be a szülőotthonba, amelyet a nép évpen ezért tart fenn, nem pedig azért, hogy maguk éljenek belőle. Majd meglátjuk, bejutnak-e vagy sem. — Eltávoztam, bevágtam magam mögött az ajtót. A taxihoz mentem, és az asszonyokat arra kértem, lévjenek be a szülőotthon várószobájába. — Maradjon itt velük — mondtam a férjnek —, rögtön visszatérek. S egy közelben levő szocialista párthelyiségbe siettem. A házmester vagy gondnok azt mondta, hogy a kerületi tanácstag ebédelni ment, de telefonálni lehet neki. Telefonáltam, azt válaszolta, hogy egy órán belül ott lesz. Egy órát azonban nem várhattam. A helyiségben levő ifjakhoz fordultam. Megmagyaráztam nekik, mi történt, s kértem őket, kísérjenek el. Pillanatnyi habozás nélkül velem jöttek. Mikor a szülőotthonhoz értünk, a munkás feleségénél, aki segítségemet kérte, már megindultak a szülési fájdalmak, és a szülés első jelei is mutatkoztak. Kinyitottam a legközelebbi ajtót és orvosért kiáltottam. Kijött az igazgató. — Nézze meg ezt az asszonyt, már megindult a szülés! Odajött velem, de tagadta a tagadhatatlant. És elutasította, hogy felvegye az asszonyt a szülőotthonba. Diagnózisával mit sem törődve, a férjhez és az ifjakhoz fordultam segítségért. — Segítsetek! Bevisszük és egy ágyra tesszük. Kezeinkből rácsot fonva, felemeltük az asszonyt, és bevittük a szülőotthonba. Egy ápolónő, aki jelen volt, mikor a lelketlen igazgató oly szégyenletesen viselte magát, elénk jött. Azt mondta, hogy az Általános Munkásszövetséghez tartozó szakszervezet tagja. Megmutatta a szülőszobát, s az asszonyt otthagytuk. Megvizsgálta, s ő is megerősítette, hogy mindjárt szülni fog. — Felelnek érte — mondtam neki. — Ha az asszonnyal vagy gyermekével valami baj történik, nem viszik el szárazon. — Legyen nyugodt, Pasionaria, én fogok vigyázni rájuk. — Most pedig be kell hívni a másik asszonyt. Ez már könnyebben ment, mert a szülőotthonban történtek hire elterjedt a városnegyedben, s az épület előtt összesereglett sokaság készen állt arra, hogy ellássa a lelketlen igazgató baját. Ezalatt, megbízásomból, az egyik ifjú szocialista elment, hogy elhívja Recatero elvtársat, a fiatal és ismert madridi orvost. De a fiatal orvos helyett az apja jött el, szintén orvos, aki, úgy látszik, ismerte a szülőotthon igazgatóját. Mikor dr. Recatero megérkezett a szülőotthonba, én nem voltam ott. Beszélt az igazgatóval, hogy megtudja, mi történt, s ez, felháborodva, a maga módján beszélte el neki az esetet. — El se tudja képzelni, milyen botrányt rendezett itt nekünk ez a Pasionaria, aki inkább látszott valamiféle szakácsnőnek, semmint képviselőnőnek. Jót nevettem, mikor az ifjabb Recatero elmesélte, mit felelt erre az apja. — Hát doktor, magának nem rossz a szimatja, Pasionaria valóban olyan vizcayai tőkehalat tud készíteni, hogy az ujjúkat is megnyalhatják utána, és most alaposan rendbe tette a doktor úr konyháját. Hogy mint képviselőnő is megőrizte egyéniségét és szokásait, ez csak kellemes; nem mindenki tesz így. Alig egy órával a hazaérkezésem után telefonált a szülőotthon ápolónője és közölte velem: az asszonynak leánygyermeke született; az apa kívánságára, aki a Nemzeti Munkaföderáció tagja, az én nevemet adták neki; az anya s a kislány jól érzi magát. AKIÉRT A MUNKÁSOK TÜZBE MENNÉNEK Gunvar Ryding asszony, a Svéd Baloldali Párt Bizottságának tagja. A termetes, izmos, de könynyed mozgású, széles mosolyú és pompás humorérzékkel megáldott nőből szinte sugárzik a természetesség és a jó kedély, így nyilatkozik: — Pártunk új neve kompromisszum eredménye, de nem a név a lényeges, hanem az a politika, amit folytat. Nos, a korábbi, kétkamarás parlamentben három képviselőnk volt, az új, egykamarás parlamentben tizenhét I A jobboldal a választási törvény módosításával minket akart kibuktatni a törvényhozásból. A dolgokat leegyszerűsítve elmondhatjuk, hogy sikerünket osztálypolitikánknak köszönhetjük. Egyszerűen annak, hogy bátran és következetesen védtük a munkásosztály érdekelt, támogattuk a sztrájkokat, követeltük az új adópolitikát, szembeszáll-
