Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1971-03-08 / 10. szám

INDIRA 6ANDHI a gondolat és a cselekvés embere A föld e több mint félmilliárd­nyi lakosú, területére nézve hetedik legnagyobb országa tizenhat államra tagolódik. E ti­zenhat államban az emberek tizennégy nyelven és kétszázötven dialektusban beszélnek. Az egyes államokban részben a nemzeti, részben a helyi érdekeket képvi­selő pártok fantasztikus bonyo­lultságú koalíciókra lépnek egy­mással. Ezek a koalíciók gyakran áttörik a „jobb“ és „bal“ Euró­pában megszokott politikai kate­góriát, s lehetővé teszik, hogy egyes államokban a központi kor­mány ellenzéke legyen hatalmon, másutt olyan koalíciók alakulja­nak, amelyeknek alkotóelemei egy harmadik államban esetleg ellen­félként állanak egymással szem­ben. Ha mindehhez hozzászámítjuk a nyelvi problémákat (a lakosság­nak csaknem fele által beszélt tunk az áremelésekkel. Vegyük csak az áremeléseket. Nálunk elég magas az életszínvonal — de ennek nagy az ára, a munká­sok viszonylag hamar megöreg­szenek, elhasználódnak. Es ezt a keservesen kiharcolt életszín­vonalat most kemény támadások érik, a közvetlen adók januári emelése meghaladja a 17 száza­­lékotl Hát erre mondtunk nemet, erősen és határozottan, s meg is volt az eredménye. NEM LEHET SVÉDORSZÁG­RÓL BESZÉLNI, hogy fel ne ve­tődjön a fiatalok kérdése. Ryding asszony, akinek két gyermeke van — a fia lelkes focista, lánya gimnáziumba jár — alaposan Ismeri a problémát, tudja, hogy mi minden keveredik az ifjúsági mozgolódásokban, a vietnami háború ellenzésétől az „intéz­mény“ és általában minden tár­sadalmi berendezkedés tagadá­sáig. Beszélgetni kell a fiatalok­kal, meg kell érteni őket — ez az egész kérdés kulcsa. Igaz, a párt helyzetét nehezíti, hogy az újjászületés nehéz időszaká­ban széthullott az ifjúsági szer­vezet, s most akarnak egy újat alapítani. — Mire húszévesek lesznek és szavazhatnak, addigra benő a fejük lágya ... Azután nevetve hozzáteszi, hogy ő is diák volt még, amikor belépett a kommunista pártba. Akkor tört ki a spanyol polgár­­háború. Volt irodai alkalmazott, városi tanácsos, képviselő, (most újra az) gyakorló anya. A férje kazánkovács és , szakszervezeti bizalmi. Mióta tagja a felső pártvezetésnek? — Várjunk csak — azután a homlokára csap — hát persze, amikor megszületett a második srác) Csupa temperamentum, élet, vidámság. Megértem a götebor­­gi hajógyári munkásokat, akik tűzbe mennének érte. hindi nyelvvel szemben az ellenállást számos államban), valamint a két­ségkívül meglevő vallási ellentét de­magóg módszerekkel mindig lángra lobbantható parazsát a hinduk és a több mint ötvenmillió mohamedán között — fogalmat alkothatnak annak a politikai feladatnak a nagy­ságáról, amelyet India kormányzása jelent. Churchill alighanem ezeknek a belső feszítőerőknek a nagyságában bizakodott, amikor azt jósolta, hogy a függetlenné vált India „szét fog robbanni“ és hogy „szalmabábuknak adjuk át a hatalmat, akiknek néhány esztendő múlva nyomuk sem ma­rad“ . A függetlenség óta eltelt évtizedek alaposan megcáfolták Churchillt. In­dia történelmének kritikus fordulóin mindig ki tudta termelni azokat a politikai vezetőket, akiket nem a szalma, hanem inkább egy finoman kidolgozott acélrugó tulajdonságai jellemeztek: Óriási rugalmasság és taktikai készség ideiglenes politikai és gazdasági szövetségek létrehozá­sára — ugyanakkor pedig rendkívüli szívósság és keménység az alapvető kérdésekben. Annyi év után közeledik az indiai belpolitikában „az igazság pillanata“, a szinte a zűrzavart érintő bonyo­lultság ellenére tisztázódnak az alap­vető politikai erőket elválasztó de­markációs vonalak. A független India rövid, de viharos politikai tör­ténetének talán legfontosabb dönté­sei érlelődnek. A májusi hangulatú Delhitől a trópusi izzású Madrasig minisztériumi szobákban és szerkesz­tőségi íróasztaloknál egyaránt lehe­tett érezni a közeledő döntésnek ezt a fokozódó feszültségét. S az érett, kulturált érintkezési forma sem lep­lezte, hogy a döntésben mély sze­mélyi, politikai indulatok és szenve­délyek is összecsapnak. EGY ASSZONY PORTRÉJA Ezek a szenvedélyek ma Indiában egy asszony alakja körül kavarog­nak. Nehru lányának, az ország mi­niszterelnökének, Indira Gandhinak a személye körül — aki az elmúlt két esztendőben a churchilli formula eleven cáfolatává nőtt, bebizonyítva, hogy egy politikai acélrugó minden tulajdonságával rendelkezik. Amikor 1966 elején Sasztri halálos szívrohama után az uralkodó Kong­resszus Párt Indira Gandhit a kor­mány élére emelte, még általános volt a régi pártgépezetnek az a meg­győződése, hogy egyszerűen „egyen­súly-jelöltet“ választottak — Nehru lányát, aki alkalmas arra, hogy az elfelejtett, múltba süllyedt falvak sok tízmilliós népe előtt is a folyto­nosság megőrzőjeként, nemzeti szim­bólumként lépjen fel — de ahhoz ne legyen elég ereje, hogy megvál­toztassa a meggyökeseredett kong­resszus párti gépezet tényleges hatal­mi struktúráját. Azóta kiderült: Indira Gandhi megválasztása a kongresszus párti gépezet egyik legnagyobb politi­kai tévedése volt. A nemzeti jel­kép, a szimbólum ereje meg­maradt. E világrészben, amely India — továbbra is Indira .Gandhi az egyetlen politikus, aki a szó legtelje­sebb értelmében nemzeti méretű je­lenség. S olyan társadalmi körülmé­nyek között, ahol tíz- és tízmilliók számára a könnyen érthető, "fizikai­lag is erőteljes szimbólumokhoz való kötődés a politikai tájékozódás egyet­len lehetséges módszere — ez hallat­lan erőforrás. Alighanem 1968—69 táján érlelő­dött meg Indira Gandhiban az a po­litikai meggyőződés, hogy el kell dobnia magától a kongresszusi frak­ciók közötti egyensúly hordozójának, a centrum megtestesítőjének szere­pét. Nem kétséges, hogy ez személyi döntés is volt: a hatalom ismerőjé­nek és értőjének döntése. De ma már az is világos, hogy mindenekelőtt az indiai politikai életet mélyen és tu­datosan átalakítani akaró elhatározás volt. „A gondolat és a cselekvés emberei nem élhetnek elszigeteltség­ben. Az ilyen emberek forradalma­kat vezetnek“ — mondta Indira Gandhi az afrikai és ázsiai írók Del­hiben tartott kongresszusán. Az el­szigeteltségből való kilépés az ő szá­mára azt jelentette, hogy fellépése széttörte az indiai belpolitika meg­szokott kereteit, megindította a bel­politika polarizálódását. A föld­kerekségnek e talán legbonyolultabb országában a politikai választás kér­dését szinte ijesztően egyszerűvé tet­te. Ez a kérdés ma, az ország törté­nelmének talán legfontosabb válasz­tási döntése előtt egyszerűen így hangzik: Indira Gandhival — vagy ellene. Ez persze az indiai tömegek nagy­fokú személyi kötöttsége és a minisz­terelnök asszony alakja körül vihar­zó szeretet-, gyűlölethullámok elle­nére sem érzelmi-személyi kérdés hanem mélyen politikai.

Next

/
Oldalképek
Tartalom