Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-03-01 / 9. szám
DÖMÖTÖR TERÉZ Folytatás az előző számból — No, csak beljebb-beljebb! — hangzott a konyhaajtóból a rekedtes invitálás. Mi jót hozott, asszonyka? Hát csak üljön le! Hát persze, hogy megcsináljuk — de aztán csitt!... En nem ismerem magát! Érti fiatalasszony? — lotyogta egy szuszra. — Nem látta senki, mikor idejött? — kérdezte a batyu bontogatása közben. — Akkor jól van! Nem lesz semmi baj, attól függ, milyen a természete. Csak okos legyen — ha csendőr, vagy az urak kérdezik, akkor mondja, hogy teknő ruhát emelt meg. Megszakajtotta magát és pont! No, csak csendesen, mindjárt készen van. Derék ember az ura, látásból ismerem. No, föl is kelhet, jól megcsináltam. He-he, jó szer ez az arzénikum. Két patkány is fölfordulna tőle, olyan kortyot küldtem be. ■ Biztosan megemészti azt a kis kocsonyadarabot. Nem is gyerek ám az még! Csak aztán okosan! Nem ismer még akkor sem, ha maga a viceispán kérdezi is. Érti?! örzsi szédült már a vén lotyó beszédétől és undorodva nézte, amint szaporán pislogó, gyulladásos szemét dörzsölte szennyes kezeivel. Pálinka-bűzös szájával közel hajolt: — No,' Istennek ajánlom, aztán, ha sok csibéje lesz, gondoljon a Rézi nénire. örzse kitámolygott. örült, hogy -már megszabadult. Csak most már nagy baj ne legyen — rémüldözött, mikor az első görcsnél üres kosarát magához szorítva, lassan léDkedett az estébe honkolodott úton. örült a görcsöknek, minél több. és minél nagyobb, annál biztosabban és hamarabb szabadul De mi történik a fákkal?! Mintha az égig nőttek volna. Ni, most meg lehajolnak a földig. Szalad a hold is. Teremtő isten, forognak a csillaeok. — Csak már otthon volnék! Lefekszem az ágyba, hogy fáj mindenem! Jaj! Megindult a föld, jönnek az elkárhozott lelkek... Ments meg engem Uram!... Fogai hideglelős, kocogós táncot jártak, mire elért a falu-végi kereszthez. Ferenc csak egv csomó erőtlen gúnyát nyalábolt fel a kapuban ... Nyolc rémült szemecske követte ügyetlen mozdulatát, ahogy vizes borogatást tett örzsi fejére. — Beteg a mama, csöndesen legvetek — súgta a gyerekek felé. — Te meg. Józsikám, ugorj, hívd át Mári nénédet. — Mi baj sógor? — lépett be örzse testvér-nénje ijedten. Ferenc csak mutatni tudott tehetetlenségében. Leste a vigasztaló szót Mári szájából. — Majd jobban lesz, magam is ilyenformán voltam nemrég. Ugye, a Rézinéi volt?! — Ott, hogy a magasságos Isten csúfítsa el még jobban azt a boszorkányt ! — Meleg köll a hasára, majd kitisztul. Nem köllene orvos? — Minek?! Még faggatni találják. Majd túlesik rajta. Csak hívjanak, ha megindul. örzse szemel fönnakadtak. Arca tűzvörösen parázslott. Száját rágta és dadogott hajmeresztőket. — Patkány! Két patkány. Jajj! Futnak előttem. A hátamon is! — sikoltotta. — Vegyétek le! — Kissé elcsendesült, aztán újra dadogott: — Bábapénz, keresztelőpénz. Józsika, Annuska, Istvánkó, Boriska, új ruhát kaptok belőle, szép, új ruhát pünkösdre. — Nagyot kiáltott: Boriskám! Ferenc odavitte a kislányt: Itt a Boriska, örzsi. Idegenül nézte. Ferenc kiszaladt. Pipagyújtásnyi idő alatt a konyhaajtó előtt állt a kocsival. A csíkos dunyhát tette alulra, a csipkéssel meg letakarta örzsit. Megcsapkodta a lovat, de az nem akart indulni. Néhány hetes csikója remegő nyerítést küldött utána az istállóból. Ferenc leugrott, megsimogatta a lovat: — Marcsa, indulj el, az isten áldjon meg, nagy baj van az asszonyoddal. — Vezetni kellett a kapuig. A gazda örült a kocsizörgésnek, legalább nem hallotta felesége égbekiáltó mondásait. Nem mert hátranézni, csak a kalapját tolta hol föl, hol le. Csurgóit róla a veríték, akárcsak örzsiről, aki már szinte fürdött a vérben és verejtékben. Ferenc levette kalapját, úgy mént a kerekes hordágy mellett. A műtőből egy ideig csak a műszerek ijesztő csörömpölését hallotta az ajtón keresztül, meg felesége mellének sípolását, majd az orvos felháborodott kiáltását: — Arzén! Közönséges patkányméreg! E héten a harmadik eset. No, majd utánajárunk a dolognak, ki garázdálkodik az életekkel... Ez már több a soknál! Ferenc behúzta a nyakát. Alig volt ideje elugorni az ajtótól, mikor az orvos kilépett. — Kinél volt a felesége? — förmedt rá. — Nem tudunk rajta segíteni, már felszívódott a méreg. Ferenc támolyogva kereste a falat. Az orvos közlése mellbe taszította. Megfordult vele a ház, úgy érezte magát, mintha a mennyezeten állna, fejjel lefelé. — Főorvos úr! — Csak ennyit tudott kinyögni, mert örzsit gurították el mellette. Esze most a lábába ereszkedett le, mert azok indultak meg vele a kocsi után. Fejében, a nagy ürességben most bolondos cirkuszt jártak: tollas csendőrök a jegyzővel ugráltak körülötte és a Nagyházat látta a vármegyénél. — Szegény kis árváim! — tört fel melléből hörgő sóhajtással a bánat. — Jaj, csak örzsi megmaradna, inkább elmennék én helyette a vármegyéhez. Bánattól elborult szemeivel a betegszoba ajtaját leste. Bent pedig felesége tusakodott az életért. Lefürelte magáról a takarót. Naptól megégett, széltől kifújt lóba a fehér ágyneműn a föld göröngyéhez volt hasonló, mikor az tavasszal az olvadófélben levő hóból kilátszik. Orra meghegyesedett, fülének színe mór alig ütött el opálköves fülönfüggőjétől, amit bérmaanyjától kapott ajándékba. Kezével kaparászott, nyöszörgő szájából szitálón prüszkölte a habot. Ferenc besurrant az orvossal és két hivatalos úrral együtt a kórterembe. Elborzadt rémületében, mert felesége ágyánál álltak meg. Az egyik úr vállon nyomkodta egy kissé örzsit, de az nem felelt az erélyesen adott kérdésre: — Hogy hívják azt az asszonyt, akinél járt? Bíborban ég a párás messzeség. Friss, üde a reggeli levegő, bő harmat gyöngyözik mindenen. A férfi leül a méhes melletti padra. Fáradtság nehezedik rá. Mellételepszik a macska, hozzábúj, s békésen dorombol. A szomszéd kertben a diófán sárgarigó fütyül... Tiszteli, becsüli, felnéz rá, gondolja magában. Érdekes, eddig soha, egyetlen szóval sem utalt rá... Természetesnek vette! Hm, számára minden olyan magától értetődő volt: mosás, súrolás, néha még a főzés is ... Most külön minden, a siker is!... Milyen nagylelkű lett hirtelen! Vajon miből fakadhat a nagylelkűsége? ... Soha nem tudott szép szavakat suttogni, becézgetni, ő nem olyan típus! No, jézusmária, nem olyan típus!... S valamelyik este?... Mennyire szerelte! Milyen odaadással, ragaszkodással! Berohan a hálószobába. Felesége ruhástól fekszik az ágyon, fejét a párnába fúrva sir. — Júlia! — szólítja a férfi. — Mi történt veled az elmúlt napokban, hogy annyira megváltoztál? Semmi válasz. kertben Miért jöttél velem a csárdába, holott évekig eszedbe sem jutott!? — Hagyj békén! — Hallani akarom a válaszod! Szabóné felül, kisimítja arcából a haját, kifújja az orrát, megtörölgeti maszatos arcát. — Hát jó, megmondom: félek!... Félek, hogy elveszítelek! Elégedett vagy? — Félsz? — kérdi a férfi és fürkészi az aszszony arcát, aki állja a nézését. — Eddig nem féltettél? Ennyire sohasem. ____ Miért éppen most jut eszedbe, hogy félts!? — Ne legyél gyerek, Gábori — mondja az asszony tárgyilagosan. — Éppen olyan jól tudod, mint én. Vagy kínozni akarsz? Tőlem akarod hallani, én mondjam ki? A férfi csak nézi az asszonyt, nézi, de nem válaszol. — Te még sohasem hallotál arról. Gábor, hogy a nők ösztönösen megérzik a veszélyt? — Milyen veszélyről beszélsz? — Bosszantó az ál-naivitásod, s hidd el, ízléstelen is. Tudod te nagyon jól, hogy kiről van szó. Andreáról? Igen. — Megengeded, hogy nevessek? — kérdi a férfi és ellép az ágytól. — Megáll az ember esze! Csak nevess, Gábor, magadat neveted ki! Neked elment az eszed, Júlia! Hátha éppen most jött meg...!? — Csak nem képzeled, hogy...! — börzenkedik a férfi. — Képtelenség!... Nálunk van néhány napja egy, egy tacskó, egy éretlen taknyos lány, az apja lehetnék, és... — És...? Mi, és!? ... Hülyeség! — Ne áltassuk magunkat, Gábor — mondja az asszony fanyar mosollyal. — Nem vagyok már mai csirke, régen benőtt a fejem lágya, s van ítélőképességem. S ne feledd, hogy aszszony vagyok, elsősorban feleség, még hozzá öregedő feleség!... A történtek után kis logikai következtetéssel nem nehéz felállítani a képletet... Nézd, nagy általánosságban elhiszem, hogy némi kisebbségi érzeted volt és van, meglehet, nem vonom kétségbe, a többi azonban ЫаЫа. Valakiért vagy valamiért kitaláltad. Azt is megmondom, hogy miért: a saját lelkiismereted megnyugtatására. Nagy baj az Gábor, ha negyvenhét éves fejjel az ember a blablákhoz menekül a szégyene elől. A blablákhoz? — Igen... Ez az igazság, Gábor, s akármilyen kényelmetlen, szembe kell vele nézni! Szabó Gábor felnevet. Talán a tettenért tolvaj nevet hasonló ízzel. Azt hiszed, Júlia, hogy most is regényt írsz? — Meglehet, hogy éppen azt: a félreismert emberről... Igaz regényt az életünkről, sorsunkról, s a pillanatnyi helyzetünkről — mondja az asszony fanyar éllel. — Hát tudod mit mondok én neked?... Mihelyt hazajön ez a, ez a taknyos, kirúgom! — Ne rúgd ki, Gábor. Kirúgom, hogy a lába sem éri a földet! Nem rúgod ki, Gábor! — ismétli az aszszony magabiztos nyugalommal és sértő fölénynyel. — Először ■ is azért nem rúgod ki, mert sokkal gyávábbnak tartlak, mintsem hogy meg tudnád tenni, másodszor pedig azért nem* — és ez a döntő ok —, mert a közeledben akarod tartani! A férfin fojtogató hőhullám szalad végig. Arca eltorzul, keze ökölbe szorul, s valami rettenetes sértő szót keres, amivel halálra tudná sebezni a párját. Semmi nem jut az eszébe.
