Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-03-01 / 9. szám
örzse lelke most mással foglalkozott: — Józsikának cipót kell venni, a tojás ára Ferenc ünneplőjének zsebében van. Pünkösdre új ruhát a borjú árából... Bimbó, hó! Te bimbó! Ne komédiázzon — kiabált rá az úr, — arra feleljen, amit kérdeztem, mert megjárja! örzsi nem vette tudomásul a ráijesztést, mondta tovább a magáét: — A nagytagi dűlő... — szeme fennakadt, az álla leesett. Egy dongó vágódott be az ablakon. Dongása nagybőgőként hangzott a dermedt csendben Jó időbe telt, amíg örzsi újra megmozdult. Ferenc megkönnyebbülve szítt nagyot a levegőből. örzsi hirtelen, mereven felült. Kifejezéstelen szemét rámeresztette a keménykalaposra: Patkány! — sikoltotta. — Nincs észnél, — mondta az orvos megrendült hangon — nem lehet kihallgatni. Ferenc lábai hervadni kezdtek a teste alatt: ■ Mi lesz itt, uramjézus! — Patkány! — sikoltotta még egyszer a halállal vívódó asszony és prüszkölte nyálát a szép ruhás úrra, aki visszahőkölve törülgette magát. Nem tudtak zöld ágra vergődni. Visszatette papírjait a táskába. Egy döbbent pillantással még megnézték örzsit, aztán kivonultak. A többi ágyon lapultak az asszonyok. Szemükből aggódó lelkűk könyökölt ki: a szegény asszony sorsa az 6 sorsuk is. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor a két úr mögött becsukódott az ajtó. örzsi elcsendesedett a bőre alá nyomott orvosságtól. Ferencet az orvos csak most vette észre. Hazaküldte: jöjjön holnap. Marcsa türelmetlenül nyerített, amikor meglátta gazdáját. Toporzékolt, tőgyét feszítette a tej. Amint megérezte a gyeplő rándulását, futásnak eredt. Anyai ösztöne űzte csikajához. Ferenc lelke-vesztetten ült a kocsin. A gyeplő lazán lógott kezében, örzsivel foglalkozott, meg kuszán, lomhán más gondolatok is kavarogtak fejében: valami másféle világ kellene, ahol nem történhetne ilyesmi. Olyan, ahol a gyerek is megmaradhat, akármennyi is jön a világra, meg az ember is tisztességgel megöregedhet. Mit is mondogatott örzsi?! Hogy a sok gyerek olyan, mint a virágcserépbe vetett marék búza — egymás elől szívják el az életet. — Hát ez igaz! De miért van így? Miért van az uraságnak annyi majorja, tengernyi földdel és csak egy szál gyerekük?! — örzsikém, ne hagyj itt bennünket! — jajdult fel. — Mi lesz velünk nélküled? — Bizony, igaza lehet Boldinak a faluvégen, — a napokban vitték el a csendőrök, mert olyanformán beszélt, hogy fel kellene osztani az uraságok földjét azok között, akiknek nincs, vagy kevés van. — Ugyan mi lehet szegénnyel?! — Hallotta, hogy eltörött a keze, úgy megverték. De hát, így van ez: mondj igazat Marcsa hirtelen megállt a kapu előtt. Nyerített — az istállóból nyugtalan csikónyerítés válaszolt. A házban rokon asszonyok várták. Elvégezték a reggeli munkát. Boriskát valamelyik nénjük elvitte a három nagyobbal együtt. Nem kérdeztek Ferenciéi semmit, ha nem szól, 6 tudja, miért. Ferenc hagyta, hogy kifogják a lovat. Elengedte magát, szinte testét sem érezte. Szeme vörös volt. de már száraz. Csak bámult maga elé, míg fejében meg nem indult motoszkálva az élet: — Ezüstös koporsót veszek, — a borjú árából talán kifutja. Nem lesz ruha a gyerekeknek pünkösdre. — Motyogta, mintha felesége hallaná. — Jó asszony voltál, olyan, mint az érett búzakalász — tele maggal, örzsikém, ne halj meg, mit csinálok nélküled?! — Egyik kezét a másikkal marta gyötrő kínjában, majd fenyegetőig ökölbe szorította: — Azt a förtelmes fölmarkolóját! Miért köll ennek így lenni? Ki igazítja így a szegény ember életét? Szeme előtt megvörösödött a világ nagy indulatjában. Leü^t a ládára. „Cirkum dedérunt mé“ — kavargóit fülében. Ha úgy lenne, ahogy Boldi mondta, akkor most örzsinek nem kellene meghalni, a „Cirkum dedérunt mé, genitis mortis“-t most nem neki mondanák el, és Boldi helyén más ülne a kemény dikón. És Boriska nem maradna anyátlanul, és ilyen Rézikre sem volna szükség. Rézi! Föl kell jelenteni, de mit nyerek vele? Talán ezernél is többen vannak az angyalcsinálók. Följelentem! — Eggyel kevesebb vámszedő gyilkos garázdálkodhat, talán kevesebb árva lesz, Nem vette észre az órák múlását, nem érzett éhséget sem. A rokon asszonyok már valami nagy szörnyűségtől tartottak. — Talán a gyerekek észre térítik őt — néztek öszsze. Ferenc azt sem vette észre, hogy a gyerekek körül állják, csak arra rezzent föl, amikor Boriska nagyot kacagva megfogta: — Appá, appá! — tapogatta apja térdét és huncutkodva kacsintott rá. Ferenc két karját kitárva, felemelte a kislányt. Szeméből nagy könnyek gurultak Boriska szöszke hajára. — Nincs igazság — az Isten is elhagyja a szegény embert, — motyogta. Felállt. — De ami késik az még mind meglehet! És karján a gyerekkel kilépett a házból. Somorja, 1935. — Mondd csak ki nyugodtan, amit akarsz, Gábor! — mondja az asszony számonkérőn. — Ne kímélj! Én sem kíméltelek téged... meg magamat sem, — Nincs mit mondanom, befejeztem! — szól dühösen a férfi és kisiet a szobából. A kertben leül az előbbi helyére. Pattanásig feszülnek az idegei. Nézi a röpködő méheket. A zümmögésük máskor édes muzsika volt a fülének. Most idegesíti, sem mint megnyugtatná. Legszívesebben felforgatná a kaptárakat. Autó áll meg a ház előtt: felkapja a fejét. Nemsokára Andrea cipőt kopognak végig a betonjárdán. A lány megpillantja Szabó Gábort. Hozzásiet és mókásan ráköszön. — Szép jó reggelt! — Látszik, hogy jókedvű, nem úgy a férfi. Elfordítja a fejét. — Jó reggelt! — dörmögi. Andrea kissé megijed, a férfi fölé hajol. Valami baj történt, Gábor? Nem, semmi. Haragszol? Nem, dehogy haragszom. — Hát akkor miért vagy olyan búvalbélelt? ... Azért haragszol, hogy ilyen sokáig odavoltam? — Mondtam már, hogy nem haragszom — mondja a férfi morcosán. Elszállóban a haragja, idegessége. — Jó kislány voltam — mondja Andrea. Leül a férfi mellé. Cigánykodva hozzádörgölőzik, mint nemrég a macska. Megszorítja a karját. Azt hittem, már régen lefeküdtél. — Miért feküdtem volna le?... Szóval azt hitted? — Jaj, most miért kell ebből akkora problémát csinálni? — Ojra megszorítja a férfi karját. Merre csavarogtatok? — kérdi sokára a férfi. De nagy gyerek vagy, Gábor! Azt kérdeztem, merre csavarogtatok!? — Autóztunk — vonja meg a vállát Andrea. — Csak úgy. Egész rendes fiú... Tudod mit mondott...? Hogy 6 komoly szándékkal közeledik hozzám — s felnevet. — Valóban? ... És komoly szándékkal megsimogatott, megcsókolgatott, te pedig nyugodtan eltűrted, örültél is neki. — Ne mondj ilyeneket! — tiltakozik a lány. — A kis ujjúval sem nyúlt hozzám. Nem is akart. Ha akart volna is, hiába, úgysem engedtem volna. Hiszen megmondtam már, hogy nem érdekel... Nem érdekel és kész!... Nagyon jól tudod, hogy miért maradtam ott vele. Nem tudod? ... Elfelejtetted? — Menj, feküdj le, Andrea, pihend ki magad! — mondja a férfi, s csak nézi maga előtt a földet. Érzi a lány, hogy haragos, s próbálja kiengesztelni. Megcsókolhatlak? — kérdi. Megláthatnak. — Mit bánom én! Félsz? Szabó Gábor elkapja a lányt és hosszan, szenvedélyesen csókolja: elment az eszem, hülye vagyok, gondolja magában. Andrea sokáig nem tud elaludni: forgolódik, sóhajtozik. A redőny vékony résein át fénypálcikák vetődnek az ágyra. tJgy érzi, rács mögé szorult. Felugrik. Cigaretta után kutat a táskájában. Rágyújt. Néhány szippantás után elnyomja a hamutartó szélén: nem ízlik. Mi történt velem? — tűnődik. Alig egy hónapja ismerem Szabó Gábort és szeretem, szeretem ... Valóban szeretem? Miért van ez így, mi történt velem, hülye vagyok, elment az eszem? ... Mit is akarok tőle tulajdonképpen? Azt, hogy hagyja el a feleségét és házasodjon össze velem?... Szeretem, nem tehetek róla, szeretem ... Milyen borzasztó ez! Itt járok-kelek a lakásukban, nap mint nap szembe nézek a feleségével... Milyen aranyos asszony!... S én szeretem a férjét, s a férje szeret engem... Lakás után kell néznem: nem élhetek köztük tovább... Holnap keresek lakást és elköltözöm, nem bírok köztük élni. Születésnapja van az igazgatónak. A tantestület tagjai minden évben felköszöntik, megajándékozzák. Most Seres Attila szervezi nagy buzgalommal a kis ünnepséget: pénz gyűjt ajándékra, italra. Egyik óraközi szünetben odasúgja Andreának. — Te is beszállsz? Fáradt vagyok, — mondja a lány. — Az egész nem fog érni semmit, ha te nem leszel itt — szomorodik el a fiú, megesik rajta a lány szíve. Mennyivel kell beszállni? — Egy húszassal. — Tessék! — veszi elő a pénzt Andrea és átnyújtja a fiúnak. — Hogy érjen valamit! — mondja, s fáradtan mosolyog. — Köszönöm! — hálálkodik a fiú. — Aranyos vagy: Éjfélig mulatnak. Varró Kálmán vicceket mond, rekedtes hangján nagyokat nevet, közben magnózenére táncolnak, később a zeneszakos harmonikázik, tercelve énekelnek. Valaki viccesen közbekiált: terceljen az egész! Dűlnek a nevetéstől ... Az igazgatóné kocsonyát hoz, jóízűen falatoznak, dicsérik a kocsonyát. Szabó Gábornak hányingere van, később kimegy a vécére, hány... reszkető gyomorral kitámolyog a folyosóra, ott szembe találja magát Seres Attilával. Sápadt vagy Gábor bátyám! Elrontottam a gyomrom. A kocsonyától?... Pedig jó volt, nekem ízlett. Kérdeznék tőled valamit — mondja a fiú, rágyújt, Szabót is kínálja, de az elhárítja. Eltorzult arccal nyomkodja a gyomrát. — Kérdezz! Nem tudod, Andreának van valakije? (Folytatjuk)
