Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-02-08 / 6. szám
п> ге т (Részlet) ben, mindig eszébe jutott hozzá a megfelelő idézet. Irodalmi munkásságnál ez rendkívül hasznos, de a politikai harcban, ahol gyors és önálló döntésre van szükség, nincs ellentmondásosabb és veszélyesebb dolog annál, mint ha az idéző nem tudja számításba venni, mennyire változtak az idők azóta, hogy ez vagy az az „idézet“ megszületett. Például mi sem könnyebb, mint támadás idején meggyőzni, idézetet találni a szervezett visszavonulás fontosságára, vagy pedig a mozgalom apálya idején túlfeszíteni a húrt, és a túlzott követeléseket a támadás idejéből származó pompás idézetek tűzijátékával igazolni. „Idézeti“ Mennyi bajt okozhat egy dogmatikus elme fegyvereként! Miközben Lenin felidézte magában az egész beszélgetést, mindjobban bosszankodott, haragudott önmagára is, amiért nem vette észre időben elvtársának ingadozását, kétségeit, nem próbált hatni rá, túlságosan biztos volt benne; Zinovjevre is, amiért hallgatott, nem volt őszinte, és mint kiderült, nem hatolt be eléggé az adott helyzet lényegébe. Mennyi veszteség az elmúlt húsz év alatt! Munkatársai a régi Iszrában: a ragyogó Plehanov, a tehetséges Martov, a tevékeny Akszelrod, a kedves, jólelkű Vera Zaszulics, most ellenségek, kérlelhetetlen, kibékíthetetlen ellenségek. Jó lenne megnyugtatnia magát azzal, hogy olyan mértékben lettek ellenséggé, amilyen mértékben tükrözik a kispolgárság ingatag ideológiáját — ez igaz volt, de egy csöppet sem vigasztaló. Barátságok, vonzalmak törtek szét, s úgy kellett leszakítania magáról ezeket az embereket, mintha saját testének darabjai lettek volna. És milyen öröm volt, a kispolgárság felemás ideológiájára vonatkozó öszszes tudományos fejtegetés ellenére, hogy megkönnyebbült a lelke, amikor megint közelebb kerültek egymáshoz Plehanowal és Martovval! De úgy látszik, a jelenlegi forradalom örökre eltávolította őket. Lenin hallgatta Zinovjev lélegzését, s hirtelen határtalan keserűséggel gondolta: hát még ez is megtörténhet? Hogyan is mondták? „Mielőtt háromszor megszólal a kakas...“ Fájdalmasan elszorult a szíve, s csendesen kibújt a csőszkunyhóból, hogy az esőben egy kicsit kiszellőztesse a fejét. Hamarosan viharos erejű zápor keletkezett. A villámok, akár a piócák, kegyetlenül belemartak hol itt, hol ott, a tágas sötét égboltba. Ügy tetszett, hogy mihelyt teleszívták magukat tüzes vérével, jóllakottan kihunytak, és eltűntek a láthatatlanul száguldó mennydörgésben, de egy perc múlva valahol másutt marnak megint bele a testébe. A reszkető fákra és bokrokra hol éles fény vetődött, hol belevesztek a sűrű sötétbe. A hatalmas erejű zápor ólomsúllyal verte a földet, s milliónyi apró cseppben fröccsent szét róla; ez a villámok fényében úgy látszott, mintha lassan gomolygó füstöt hajtana a szél. Lenin a boglyába húzódva állt. Itt is elérték a hűvös cseppek, de jóformán nem is érezte. Még mindig a párt veszteségeire gondolt. Most a halott elvtársakat idézte fel emlékezetében. Eszébe jutott Nyikolaj Fedoszejev, a zseniális fiatalember, akit ő ifjúkorában tanítójának és az orosz forradalom reménységének tartott. Fedoszejev a kétségbeesés pillanatában, a verholenszki száműzetés idejében főbe lőtte magát; huszonhét esztendős volt akkor. Aztán eszébe jutott Ivan Babuskin, az okos petrográdi lakatos, odaadó forradalmár: 1905-ben a büntetőosztag végezte ki; Joszif Dubrovinszkij, a rendkívül világos fejű, igen derék ember: öngyilkos lett Turuhanszkban, utolsó száműzetési helyén; az elbűvölő Nyikolaj Bauman, az igazi forradalmi vezér: a feketeszázasok ölték meg; Virgilij Sancer: a rendőrségi kórház elmeosztályán halt meg; a tehetséges Szűrén Szpandarjan: becsületes, szenvedésekkel teli életét a krasznojarszki rabkórházban fejezte be; Vilonov, a jekaterinoszlavi munkás: emigrációban halt meg tüdőbajban; Jakutov, a bolsevik munkás: az ufai börtönben főbe lőtték, és még sokan mások... Amikor ezekre az emberekre gondolt, mélységesen sajnálta, hogy most nem élnek, nincsenek vele ebben a döntő pillanatban, és a keserűségnek hirtelen rátörő rohamában egy szempillantásig úgy érezte: erősebbek és bölcsebbek lennének, mint az életben maradtak. És féltő, szenvedélyes aprólékossággal idézte fel mostani elvtársainak hibáit: az egyik túlságosan szereti a hatalmat, a másiknak nehéz a természete, a harmadik határozatlan, a negyedik könynyelmű — a hatalom átvétele után ezek a vonások ijesztő mértéket ölthetnek. „A legnehezebb és a legrettenetesebb — gondolat — nem az, ha az ellenség ellen kell kíméletlen harcot vívni, hanem ha hozzánk közel álló emberek, elvbarátaink ellen kell harcolnunk, márpedig szükség van erre a harcra ... Csak soha nem szabad elfelednünk; nincs nagyszerűbb dolog, mint meggyőzni elvtársainkat hibájáról, és visszatéríteni a helyes útra. Nem, nem! Nem szabad, nem lehet, hogy a hatalom megrontsa azokat az embereket, akik emlékeznek rá, miért vették át a hatalmat, s akik jól tudják, hogy a mozgalom magában véve semmi, ha nincs nagy és világos célja. Igen, igen! A bolsevikok személvében, Herzen kifejezésével élve, „újfajta emberek“ jelentek meg, akik mérhetetlen önfeláldozásra képesek, fel tudják oldani saját egyéniségüket a munkásosztály akaratában, vágyaiban. Minden ellen, ami kicsinyes, önző, kapzsi, egyesült erővel kell harcolnunk, és mindegyikünknek önmagában is küzdenie kell «* hibák ellen.“ Ebben a pillanatban Lenin a villámfénynél megpillantotta a kunyhó nyílásánál Kolját. A gyerek álmosan dörzsölte a szemét, még nem értette, mitől ébredt föl, s mi történik körülötte; minden bizonnyal azt hitte, álmodik. Amikor végre felfogta, hogy ez nem álom, hanem valóság, komikusán megijedt, eltátotta a száját, szaporán pislogott. Sokáig tért magához az ijedtségtől és az éjszaka bűvöletétől, s Lenin a villámok fényénél hol látta, hol nem láthatta a gyereket, de világosan maga elé képzelte elbűvölt és ijedt képét. így vagy úgy, de a gyerek látványa megnyugtatóan hatott Leninre, és gondolatban köszönetét mondott Koljának ezért a komikusán ijedt arcáért, amely megint visszahozta őt a földre, annak minden gondja, baja közé. A zápor lassan elcsendesedett, Lenin behunyta a szemét, így állt egy percig, aztán nagyot sóhajtott, megtörülte vizes arcát, és mintha a vízzel együtt minden gondját, nyomott hangulatát is letörülte volna, szinte jókedvűen suttogta: — Kolja! A gyerek összerezzent: Ki az? Treff! Ki az!? — Treff, a rendőrkutya. Kolja vidáman fölnevetett, szerette volna látni Lenint a sötétben, kidugta fejét az esőre, aztán kiugrott a kunyhóból. Hol mászkálsz, te? Csuromvíz leszel Kézen fogták egymást, és egy fél percig némán álltak. Kolja nem értette, ugyan minek áll itt Lenin a zuhogó esőben. Furcsa és ködös gondolat futott át az agyán: bizonyára illik a forradalom vezéréhez magányosan kint álldogálni a csapkodó villámok között, és 6 bizonyára jobban érzi magát a háborgó természet közepette, mint a közönséges ember. De Lenin, mintha éppen Kolja fennkölt sejtelmeit akarná eloszlatni, így szólt: — Hű, de átfáztam! Csak úgy vacog a fogam! Gyerünk hamar tető alá, be a kunyhóba, meleg takaró alá!... — Hol a repülőgép? — kérdezte rekedten. Zavartan dadogtam: — Hát... mit tegyek ... feltalálták ... Farmon ... a Wright-testvérek ... nem voltam ott.,. De hidd el, ők is elég jól csinálták ... egész jó, aránylag ... lehet vele repülni... — Látom — mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. — Hol az Északi-sark? Lesütöttem a szemem: — Valami Peary elérte... Kérlek, hát nem volt idő ... te tévedtél... nem lehet mindent... én akkor az egyetemre jártam ... — Úgy — mondta Aztán: — Hol a büszke és szabad Magyarország? — Kérlek alássan ... igazán furcsa vagy ... dolgozunk rajta... én is... de az nem megy olyan hamar... az embernek élni is kell. Hadarni kezdtem: — De látod ... azért én igyekeztem ... hogy legyen valami abból... amit neked megígértem ... írtam ám ... Elég jó dolgokat írtam ... Nézd meg csak, kérlek, a kirakatokat... a nevem ismerik... jónevű vagyok ... ahogy te akartad ... és az emberek eléggé tisztelnek... És látod, könyveket is írtam ... ahogy te elgondoltad ... nézd csak ... itt van egy... elég jól.,. Idegesen kapkodtam ki zsebemből egyik könyvemet, amelyben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki. — Nézd csak ... elég jó ... Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána. — Igen, láttam már — mondta kurtán.— Elég jó. Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé. — Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött? Elpirultam. — Hát kérlek ... azt nem lehetett... Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni... Te tévedtél... A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj és egy csinos szonettet,.. egy előkelő revű hozta és tetszett... és azóta jobban fizetnek ... Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete elmerült a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázn.i hogy milyen fiatal ő ... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem, és nyugtalankodni kezdtem. — Kérlek ... — mondtam — jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ö, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony ... értékes, nagyszerű nő ... látod vagyok valaki... ahogy te akartad ... Most rám nézett, és szemében végtelen gúny volt. — Meghódítottad — mondta. — Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rál Te mentél hozzá és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt és szerelmesen körülcsavarta ... Miért nem jön ide a feleséged? összehúztam a szemem. — Ostoba vagy — mondtam. — Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne! Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna hajót. — Nem akartam megismerni az életet... azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem . .. Igen, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... és hogy nem nevetséges, amit én mondok ... te tudod, hogy nekem van igazam ... te szegény ... te kicsi... te senki... Merj a szemfemfbe nézni " ' El kellett fordulnom: a helyzet ostoba és kínos volt. ű lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg ... Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni: — Hova mész? Maradj... — suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról: — Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem ... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik, írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beléolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé ... Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak. A feleségem türelmetlen lett. — Ki volt ez a fiatalember? — kérdezte. — Egy régi ismerősöm — mondtam neki zavartan. Kedves fiú ... — Igen — mondta a feleségem kicsit élesen. — Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlít hozzád. Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs. — A téma szép — mondtam magamban, felvidulva. — Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikuson. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit. Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: „Találkozás egy fiatalemberrel. és csak tompán fájt már a seb. 1927 Karinthy Frigyes
