Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-12-28 / 52. szám

Mostanában w* «J **'„ép" tánc. De hauotwm'Kérem',г’ janak <ólal Kovács józsefné, Komárom „Pe vajmikép írhassam én le, Oh nemzetem, szép táncodat! Busúlni és vigadni, mint te Tud-e más nép az ég alatt?" (Arany János) A világszerte ismert és nagy hír­névnek örvendő csárdás nemcsak a táncot kedvelőknek nyújt művészi élményt, hanem emlékeztet népünk történetének hősi korszakára, az el­múlt évszázadok szabadságharcaira, nemzeti függetlenségünkért folytatott küzdelmekre. Hisz a csárdás történe­tének legszebb emlékei szorosan kap­csolódnak az 1848-as szabadságharc nagy eszméihez és az azt előkészítő reformokhoz. A reformkor nemzeti megújhodá­sát megelőző időszakban, a XVIII. század folyamán egyre inkább tért hódítanak az Európa-szerte elterjedt idegen táncok, s fokozatosan kiszo­rítják a báltermekből. A század vé­gén már csak elvétve vagy egyálta­lán nem táncolják az úri táncvigal­­makban. Ezt az állapotot ostorozza Csokonai, mikor a Dorottya farsangi bál-leírásában számon kéri az elfe­lejtett magyar táncokat. Hért nem táncol magyart az anglus, francia? Csak a magyarnak kell más nemzet módija0 Így vesztjük hazánkat a magunk kárával, Külső tánccal, nyelvvel, szokással. ' ruhával. De a parasztság őrzi, s táncolja saját páros táncait. Ez a megőrzött páros tánc kerül azután egyre inkább az érdeklődés középpontjába, amikor a reform­­mozgalom és függetlenségi harc ki­bontakozik. A nyelv és viselet mellett a magyar táncban látják költőink, íróink a nemzeti sajátosság leghűbb kifejezőjét, ahogy ezt Berzsenyi is írja a táncokról szóló költeményé­ben: Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel A népek lelkét s nemzetek izleteit. IfflÉiMiliiiÉii mm 1 iftíl Yé Czuczor Gergely kitűnő tanulmányt ír róla, Berzsenyi Dániel pedig — ki öntudatosan vallja, hogy „én egy­korúim között legelső magyar táncos voltam“ — egyik, Széchenyi István­hoz írott levelében a görög mintára hivatkozva úgy fogalmazza meg embereszményét, hogy a szellemi műveltségnek párosulnia kell a meg­felelő mozgáskultúrával. A szabályo­zott magyar tánc, a körmagyar mel­lett a szabályozatlan páros is fel­felbukkan tánctermeinkben, majd az 1844-es években csárdás néven dia­dalra jut a körmagyarral szemben. A csárdás összefoglaló nevével jelöl­ték az ország egyes vidékein a nép körében különböző formában élő pá­ros táncot. A kor romantikus szelle­mében kapta ezt a nevet, ahogy azt egy akkori beszámolóban olvashat­juk: „A csárdás vagy más néven nép­tánc ... és éppen és ugyanaz, melyet vasárnaponként az utolsó falusi csár­dában is megláthatni, pór leányok által táncolni.“ A bálokban diadalmaskodó csárdás a nemzeti öntudat kifejezője volt. A reformer í eszméivel szemben álló erők azonbján tüntettek az álta­luk járt némfetí^áncokkal a csárdás ellen. 1 L/ Ezt az ellenkezést idézi egy 1847-ből származó költemény: A szép csárdásról volt éppen beszéd, S sokan fitymálták, hogy fáraszt nagyon. Ez még hagyj án! de voltak ollyak is, Kik gúnyolták, hogy a néptől vagyon. Sok esetben heves viták kerekedtek a bálokon abból, hogy a táncosok po­litikai nézetének megfelelően csár­dást vagy németest húzzon-e a zene­kar. Pozsonyban a jurátusok betörtek egy bálba, és „erővel kényszerítik a zenekart, hogy csárdást vonjon“. De nemcsak a pesti és pozsonyi bálok voltak az ilyen összetűzések színhe­lyei. így az egyik Vas megyei falu­ban 1844-ben megfutamította a pa­rasztság egy mulatságból a német táncot járó nemeseket. A csárdás régi gazdag formái nép­tánckultúránk mai szellemében a né­pi táncegyüttesek és csoportok ápo­lásában virágoztak ki újra, ahogy azt József Attila megfogalmazta: „A nép­művészet a felgyülemlett jelenlevő múlt, hatékony emlék, mely irányítja a jövőt.“

Next

/
Oldalképek
Tartalom