Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-02-01 / 5. szám

A HARCBAN NEM SZABAD

Prágában, a Csehszlovák Köztársaság fővárosában is erősen tartja magát a tél. Az emberek a rossz idővel járó gondokkal — villamoselakadás, autóbuszkésés — vannak elfoglalva. Az utca képe megszokott. A kirakatok választékos árukról tanúskodnak. A munkahelyeken, hivatalokban eszmei harc folyik. Azok ellen, akik az elmúlt években a munkásosztály hatalmát és a párt vezető szerepét gyengítve át akarták venni a vezető szerepet, sárba tiporva az 1948 februári győzelem eredményeit, Az eszmei küzdelem élén a marxileninista eszmékhez hű elvtársak állanak.

Egyikük Mária JaroSová elvtársnő, a Cseh Nőszövetség új elnöke, aki azon fáradozik, hogy helyreállítsa a Cseh Nőszövetség tekintélyét, Idehaza és nemzetközi téren, melyet az előbbi opportunista vezetés megingatott. Meglátogattam tehát, hogy föltegyek neki egynéhány kérdést, hogy ezáltal Is Jobban megismerhessük őt magát, célkitűzéseit, tisztán lássuk, hogy honnan jött és hová tart. S megkértem, hogy mondjon valamit önmagáról.

— Egyike vagyok azon lldicei asszonyoknak, akik túlélték azt a fasiszta mészárlást, melyet a hitleristák követtek el falunk lakosai ellen. Huszonkét éves fiatalasszony voltam akkor, és az én elsőszülött, húszhónapos fiacskám volt a község legfiatalabb áldozata, akit elégettek édesanyámmal együtt. Férjemmel és a falu többi férfijaival együtt sortűz végzett. Engem pedig kétszázhárom asszonytársammal együtt beosztottak a halálmenetbe. Célunk Stetín volt, a halálhajó, melyet velünk együtt kellett volna elsüllyeszteni. Stetín előtt azonban felszabadított bennünket a szovjet hadsereg, de akkor már csak száznegyvenhárman voltunk életben. Elindultunk hazafelé, útközben találkoztunk egy csoport szlovák hadifogollyal, akik szintén hazafelé tartottak. Tiso katonáiként vitték ki őket az orosz frontra, ahol önként megadták magukat. Ezek a férfiak támogattak bennünket, segítettek az élelembeszerzésben és főleg biztatással, hogy férjeink is valahol foglyok és ők

is hazatérnek, meg hogy gyermekeinkre is rátalálunk, mert akkor még nem tudtuk a rettenetes valót. Mikor visszatértünk, Kladnón telepedtünk le, és megalapítottunk otthonunk, Lidice felépítésére egy bizottságot. S a száznegyvenhárom aszszony nemzeti bizottságot is választott, s ennek én is tagja voltam. 1948-ban léptem be a pártba.

Ma már 480 lakosa van Lidicének. minden élve maradt asszony és gyermek házat kapott. A fiatalabbja férjhez ment. Többek között én is. A gyerekek is megnőttek, és újra megindult az élet a romok felett. Nekem ezért nem idegen más emberek fájdalma, álmatlan éjszakákat okoznak a vietnami kegyetlenkedések, hogy a háború befejezésének huszonötödik évfordulóján ismét ilyen vérengzések kerülnek napfényre, mint a legutóbbi — My Lal-i eset is volt. 1950-ben hurcolkodtam vissza Lldicére, ahol megalakítottam a Csehszlovák Szovjet Barátsági Szövetséget. 1957-ben a nemzeti bizottság titkára, majd 1960- ban az elnöke lettem, és vagyok a mai napig is. Tagja voltam a járási nőszövetség elnökségének, a Békevédő-, valamint a Fasisztaellenes Szövetségnek. 1969 végén választottak a Cseh Nőszövetség elnökévé. Egyébként eddigi pályafutásom alatt megkaptam a Csehszlovák Békedíj első fokozatát, a Fasisztaellenes harc emlékérmét és még több kitüntetés tulajdonosa, valamint két szép, felnőtt gyermek édesanyja vagyok.

Ismeretes előttünk, hogy az előző Cseh Nőszövetség elnöksége lemondott. Munkájukat, kiáltványaikat és határozataikat az ellenőrző bizottság tanulmányozta át és ítélte meg. Megmondhatná, miben nyilvánult meg a nőszövetség elnökségének és titkárságának opportunizmusa és Jobboldali tendenciája?

— A vezetőség legnagyobb hibája, hogy akarva vagy akaratlan visszatért a burzsoá-köztársaságban működő női társulatok formáihoz. Igyekeztek az apolitikus tendenciákat átcsempészní a nőmozgalomba. Sok esetben gátlói voltak a politikai angazsáltságnak, és akadályozták a nőmozgalom egészséges fejlődését. Vagyis a kulturális és politikai munka helyett a helyi jellegű érdekköröket részesítették előnyben. A munkásosztály vívmányát, a februári forradalom eszményét támadó reakciós „Kétezer szó“-t támogatta mind az elnökség, mind az általa kiadott lap, a „Vlasta“.

A Cseh Nőszövetség lapja ebben az időben bátran versenyezhetett eszmei tartalmában, szovjetellenességében a burzsoá köztársaságban kiadott „Asszonyságok és lányok folyóiratáéval (List páni a dívek). Egyes nőszövetségi funkcionáriusok kétes hírnévre tettek szert a nemzetközi nőmozgalomban azáltal, hogy valamennyi cseh nő nevében nyilatkozatokat adtak ki a szocialista tábor és a Szovjetunió ellen. A Cseh Nőszövetség plenáris ülése elhatárolta magát ezektől a nyilatkozatoktól és funkcióikból visszahívta az elnökség tagjait. Űj elnökséget választott azok soraiból, akik mindvégig hűek maradtak a marx—lenini eszmékhez. Az előbbi vezetőség jobboldaliságához tartozott az is, hogy aktivitását főleg Prágában fejtette ki. Egyrészt szerencsére. Nemrégiben kerületi női aktívákat rendeztünk, ahol meggyőződhettünk róla, hogy az aszszonyok politikai nézete helyes, egészséges. Tudják, hol a helyük. Megértik, hogy milyen szerepük van a Varsói Szerződés államainak abban, hogy ma ideológiai harcot folytathatunk a munkásosztály nevében és érdekében. Bátran mondhatjuk, hogy az új vezetéssel egyetemben asszonyaink támogatják pártunk vezetőségének pozitív politikáját.

Mi nyújt kezességet arra, hogy jobboldali és opportunista tendenciák a jövőben nem érvényesülhetnek a nőszövetségben, és hogy az ilyen emberek nem juthatnak vezető szerephez a nőmozgalomban?

— Amint már mondtam, a biztosítékot erre a nőszövetség elnökségének összetétele adja. Mi nem akkor léptünk a politikai porondra, amikor már a győlezem teljesen biztos volt, és nemcsak akkor köteleztük el magunkat a párt. az eszme érdekében, hogy állásunk meg ne inogjon, hanem sokkal előbb. Nem szeretek nagy feneket keríteni a számomra természetes dolgoknak. De ha már ilyen szigorúan kérdez, elmondok egy kis esetet: 1968 augusztusában történt. Azokban a napokban jöttek hazánkba a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregei. Fejetlenség és kapkodás volt a félrevezetett emberek között. Én, mint Lidice nemzeti bizottságának elnöke, a községházán tartózkodtam. A mi falunkban aránylag nyugalom volt. Ekkor megjelentek nálam autóval a televízió emberei, külföldi újságírókkal együtt, akik németül beszéltek. Tőlem csak egyet akartak. Egy nyilatkozatot, melyben kijelentem Lidice nevében, hogy a Varsói Szerződés államainak lépése semmiben sem különbözik a hitleri fasiszta megszállástól. Ekkor egy pillanatra a huszonöt évvel ezelőtti szörnyűség elevenedett fel előttem és egyre hallottam a sürgető német szót. Ez csak megerősítette bennem, amit úgyis tudtam, hogy a szocialista államok a Szovjetunióval az élen a mi barátaink. Megrökönyödésemet talán félreértették és más hangon kezdtek beszélni. Mit kívánok ezért a nyilatkozatért? Aranyat, bundát, vagy nyugati kocsit? Ekkor újból felrémlett előttem Lidice és Marzabotto, az olasz falucska, Lidice testvérvárosa, amelyet a fasiszták ugyanígy tettek tőnkre. Mit szólnának, ha ilyesmit hallanának Lidicéről. És keményen elutasítottam őket. „Gyerünk innen“ — szólt a német cseh kollégájához, gondolván, hogy nem értem. „Ez egy kommunista komisszárnő. Itt nem érünk célt.“ Elmentek, mert amit én mondtam, azt nem akarták sem filmre, sem hangszalagra venni.

Biztosíthatom asszonyainkat, hogy elnökségünkkel közösen mindent megteszünk, idehaza éppúgy, mint a nemzetközi fórumokon, hogy a szocialista országokban és a kapitalista államokban az asszonyok tájékoztatva legyenek a tényekről, mi is történt itt, Csehszlovákiában. Hogyan akarták megfosztani a csehszlovák népet szocialista vívmányaitól az ellenforradalmi erők.

Tudott dolog, hogy a nőszövetség akcióprogramjának kell kifejezni a nőszövetség célkitűzéseit, terveit. Ez az akcióprogram, amelyet az alakuló kongresszuson fogadtak el, mennyiben felel meg a Jelen követelményeinek? Melyek az 1970-es év főbb irányvonalai?

— Az akcióprogram terjedelmében, formájában és főleg eszmei tartalmában nem megfelelő. Bizottságot hoztunk létre, mely új akcióprogramot és statútumot dolgoz ki, melyet a Cseh Nőszövetség februári plenáris ülése hagy jóvá. Akcióprogramunk fő pontjai: A nőszövetség a Csehszlovák Kommunista Párt határozatainak teljesítéséért száll síkra. A nők politikai életben való részvételét elősegíti. A dolgozó nők közötti munkaversenyeket támogatja, s mindent megtesz, hogy hazánk gazdasági és politikai élete konszolidálódjon. Olyan termelési eredményeket érjen el ebben az évben, hogy 1971-ben elkezdhessük ötéves tervünk megvalósítását. A nemzeti bizottságok képviselői között sajnos, egyre kevesebb a nő. A következő választásokig el akarjuk érni, hogy több nőt jelöljenek képviselőként, és több nő vállaljon funkciót. Fejlődésünk azt mutatja, hogy teljes eredményt csak úgy tudunk elérni a női egyenjogúság terén, ha mindenütt ott vagyunk, ahol szükség lehet ránk.

Mit üzen olvasóinknak kedves JaroSová elnök elvtársnő?

— Csak annyit, hogy éppen mi asszonyok lehetünk az az erő, amely pozitívan befolyásolhatja sorsunk fordulását. Nekünk kell, hogy legyen a legnagyobb befolyásunk a családra. Ezért nagyon fontos, hogy mi asszonyok egymásnak is segédkezet nyújtsunk, hogy ez a nagy tett sikerüljön. Kívánom, hogy a cseh és szlovák nőszövetség jó összmunkát végezzen. Ez a jó összmunka nyilvánuljon meg a világ valamennyi asszonyával, különösen a szocialista államok asszonyaival, mert itt is van még mit törleszteni. Kell, hogy az internacionalizmust a zászlónkra írjuk, eszerint éljünk közös hazánkban csehek és szlovákok, valamint hazánk összes nemzetiségei: magyarok, ukránok, lengyelek és németek.

Ebben mi, kommunisták kell, hogy élenjárjunk, hogy bebizonyíthassuk, a párt a legjobb munkásait küldi a tömegszervezetek élére.

A beszélgetést vezette: SZARKANÉ LÉVAY ERZSÉBET