Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-08-17 / 33. szám
1 * m T , \ SZIVATTYÚ" üdvöskéje Gertrud Kelch nem most utazott először a férje után. Négy évvel ezelőtt a vonat — gyerekestől, mindenestől — a Mecklenburg környéki faluba, Kemminbe vitte. „Vándorlásának“ sajátos oka volt, ami a családapa sziklaszilárd kommunista meggyőződésében rejlett. Heinz Kelch, az NDK néphadseregének volt tisztje, ipari munkás létére tíz évvel ezelőtt így szólt a feleségéhez, Gertrudhoz, a kerületi gazdasági tanács hivatalnoknőjéhez: Faluhelyen most minden épkézláb emberre szükség van ... Gertrud asszony tudta, hogy a férjének igaza van. Így került a munfeáscsalád 1960-ban Kemminbe. A közérdek felismerése, a segíteni akarás nemes szándéka vezérelte a házaspárt, de a falusiak mégis hűvösen fogadták őket, és merevségük még sokáig nem engedett föl. Gertrud kesergett is emiatt eleget, de egyiküket sem faragták olyan fából, hogy megfutamodtak volna. — Nem szavakkal, tettekkel kell bizonyítanunk — hajtogatta türelmesen Heinz. Bizonyítottak is: úgy dolgoztak, látástól vakulásig, mint ők, úgy éltek, mint ők. A városi hivatalnoknő tenyere megkérgesedett a mezei munkától, baromfit, malacot, még egy tehénkét is tartott. Gertrud állta a sarat rendületlenül... Érdemes volt. A szövetkezet évvégi taggyűlésén nemcsak mint „egyenrangú felek“ szerepeltek Kelchék, hanem véleményüknek már súlya is volt. Ezen a taggyűlésen emeltek szót először az új mezőgazdasági technika alkalmazása mellett. Hallgattak rájuk. Akkor is, és azután is ... A dolgos falusi hétköznapokból négy esztendő kerekedett ki. Ekkor történt, hogy Heinz Kelch felfigyelt egy újságcikkre. Mikor másodszor is végigolvasta, így szólt Gertrud asszonyhoz: — A „Fekete Szivattyú“ kombinátban most minden épkézláb emberre szükség van... Gertrud asszony ismerte a férjét, a veséjébe látott most is. Tudta, hogy a minden különösebb hangsúly nélkül kiejtett szavak mögött már érlelődik a megfontolás és — a döntés. A gondolataiba mélyedt Heinz arcáról leolvasta, hogy valahol megint valami új épül, valahol megint égetően szükség van minden munkáskézre. Míg Kemminben a parasztok most már reális álmaikat szőtték az erkélyes, fürdőszobás, tágas és napfényes házakról, amelyeket nemsokára fölépíthetnek, addig Hoyerswerdától vagy 30 kilométernyire, az erdő humuszán, új gyáróriás születik. Gertrud tudta, mi következik: ....... add el a lábasjószágot... megyünk“. De ezúttal nem osztotta a férje véleményét, sóhajtva vette tudomásul az „ítéletet“, mert megszokott már itt, lám a gyerekek is hogy megerősödtek a jó falusi levegőn, meg a tehénke vastag, jószagú tején, friss tojáson, friss zöldségen. Sóhajtott még egyet-kettőt, aztán beletörődött: — Hát igen, úgysem lett volna belőled, kedves Heinzem, igazi paraszt. Testestől-lelkestől katonaember vagy, és úgylátszik mindig az előretolt hadállásokban kell harcolnod ... Amikor a családját beköltöztette a szép, vadonatúj lakásba, Heinz Kelch már közismert és megbecsült munkása volt a hoyerswerdai gigantikus méretű vegyiműveknek: ahogy nőtt a gyár, úgy nőtt vele együtt ő is. Gertud és a gyerekek csillogó szemekkel hallgatták, amikor lelkes, szép szavakkal mesélt a munkájáról és a munkahelyéről, amely a kombinát gázgyárában volt. A fiatalasszony ilyenkor úgy érezte, mintha ő is részt venne férje bonyolult, izgalmas munkájában. Nem telt bele sok idő, és egy augusztusi napon kijelentette: — Ilyen munkát én is szívesen végeznék! Heinz gondolkodott, mérlegelt: — Nem, erre nem lennél képes! A gyerekekkel érvelt, akiknek a gondozása, nevelése éppen elég munkát ad. És érvelt a váltott műszakokkal, amik mellett nagyon nehéz, majdnem lehetetlen a tanulás, márpedig itt a legújabb technológiával dolgozó vegyiüzemben tudás nélkül nem lehet boldogulni. De Gertrud nem hagyta magát: — A „Fekete Szivattyúban“ talán csak a te kezedre van szükség, az enyémre nem?! Gertrud asszony szeptemberben minden „ha“ és „de“ ellenére belépett a gázgyárba, mint segédmunkás az aggregátokhoz. A házaspár ezentúl ritkán találkozott hétközben. Amikor az egyik dolgozott, a másik otthon volt a gyerekekkel. Amikor az egyik jött, ■ a másik ment. A levelezés mindennapi szokásukká vált. „... kérlek, Heinz, ne felejtsd el a cipőket elhozni a javítóból, és Detleffel vedd át a kisegyszeregyet...“ A munkából hazatérő Heinz azonban nemcsak azt tudta meg ezekből az üzenetekből, hogy mit kell elintéznie, hanem azt is, ami a sorok között volt: „Nagyon szeretlek téged, mert megértesz és segítségemre vagy, hogy én is a magam életét élhessem, ezt a kényelmetlen, de nekem mégis nagyon-nagyon szép életet!“ Gertrud lankadatlan szívóssággal igyekezett behatolni a munkafolyamat minden titkába, rájönni a rábízott munka alig kézzelfogható, de olyannyira fontos fortélyaira. Tanfolyamról, esti iskoláról szó sem lehetett addig, amíg a férje el nem végzi a mesterképző iskolát. A szakmunkási képesítésre még várnia kell... De Gertrud iskola nélkül is jól haladt, csakhamar a kisujjában volt minden, amit tudnia kellett. Büszke volt magára és néha kuncoghatnék ja támadt, ha arra gondolt, hogy ezt a hárommillió márkás gépóriást ő, a „gyönge“ asszony irányítja. Gertrud lassan-lassan fölverekedte magát a legjobbak közé. Ekkor a mestere azt tanácsolta, menjen olyan munkahelyre, ahol nincsenek műszakok. Családanyáknak nem kell váltott műszakban dolgozniuk. Csak szóljon... A felkínált lehetőség csábító volt. Gertrud elképzelte, hogy minden délutánja, minden estéje szabad lenne, mindig ugyanabban a reggeli órában berregne az ébresztő... Csakhogy akkor el kellene válnia a brigádjától, ott kellene hagynia az aggregátot, amit, ha meglenne a szakmunkási képesítése, sem kezelhetne jobban ... Nem mehet el, mert akkor a brigádjának új munkást kell betanítania, nem hagyhatja, hogy a többiek, az egész kollektíva visszaessen miatta. Másnap, mielőtt elment otthonról, valamivel határozottabb, keményebb betűkkel rótta az üzenetet az irkalapra: „Légy szíves, vegyél felvágottat és sajtot, meg egy üveg bort is. Valamit meg kell ünnepelnünk.“ Heinz örülni fog, hogy hű maradt... A mesterrel mindjárt a műszak kezdetén közölte, hogy ott marad, ahol van. A brigádban, mert „odakötnek a jogaim és a kötelességeim“.
