Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-07-27 / 30. szám

mint egy gyöngyfényű kagyló —, faragott asztalkák és tüllfüggönyök vannak, no meg a zongora. Leül mellé, aztán csak játszik, játszik, a hold besüt az ablakon, éppen a kínai vázában álló sárga rózsacsokorra, apró sugárkák tűnnek el a szirmok és az ó pongyolájának csipkemintái között.

Ha a barátnője eljön, bevonulnak a szobába, ott mesél, nehogy a nagymama meghallja, mert még képes lenne azt mondani, hogy nem is igaz. Hát lehet, hogy nem pont így van minden, de így is lehetne, és akkor miért ne beszélhetne róla? Ez az Irma nevű barátnője tulajdonképpen nem nagyon tetszik neki, szívesebben barátkozna például az osztályból Karancs Jutkával, másnéven Naranccsal, aki sokkal klasszabb lány, népszerű, és mindig olyan jó cuccai vannak, külföldiek is. De Jutkával nem ment a dolog, például mikor Éva azt állította, hogy a tolltartóját Párizsból kapta, kinevette, és azt mondta: de hiszen ilyen van kitéve az ápisz kirakatában, tizenkét forintba kerül. Hát jó, ez a tolltartó az ápiszból volt, azért van az ápisz, hogy ott is lehessen vásárolni, de Éva úgy van vele, ha kap valamit, nézi, nézi, egészen addig, míg úgy megtetszik neki, hogy azt hiszi, jöhetett volna akár Párizsból is.

Irma néha ellátogat hozzájuk, benyit, köszön, aztán csak megáll az ajtóban. Éva úgy csinál, mintha ez így lenne rendjén, végül a nagymama betessékeli.

— Na gyere beljebb Irma.

Irma beljebb jön és még egyszer köszön:

— Csókolom, szervusz.

— Ülj le, — mondja a nagymama. — Mi újság nálatok, hogy vagy?

Köszönöm jóL

— És az iskolában mi van, Évával biztos volt valami baj.

Irma megnézi Évát, aztán azt mondja: — A nem, nem volt semmi baj.

Aztán nagymama megkérdezi, hogy milyen osztályzatai vannak, és már mondja is Évának a bezzeget:

— Látod az Irma tud jól felelni, mert biztosan tanul, nem úgy mint te.

De ezzel most nem kell törődni.

Irmában az a jó, hogy őt a nagymama is lenézi egy kicsit, annak ellenére, hogy Irma jó tanuló. A saját unokáját mégiscsak többre tartja. Dehát Irmát nem is lehet komolyan venni, szörnyen öltözik, például van egy svájci sapkája, ami olyan nagy, hogy gumit kellett fűzni az aljába, mert csak úgy áll meg a fején.

— Látod az Irma sapkája milyen praktikus, nem olyan kis vacak, mint a tiéd, és milyen jó ötlet volt gumit fűzni bele — mondta a nagymama szokott modorában, de közben alig bírta visszatartani a nevetését.

Irma nevetséges, viszont van egy nagy előnye, mégpedig az, hogy mindent elhisz. Ahítatosan figyel Évára, nagyokat bólint, na és minden játékban benne van. Az ember azt gondolná, unalmas vele játszani, de nem, mert azért egy kis fantáziával ő is rendelkezik. Rendszerint olyan játékokat játszanak, amihez ki kell festeni a szájukat (anya régi rúzsait Évának adja), hosszú pongyolát vesznek a ruhájuk fölé, a papírból sodort cigarettát elegánsan a két ujjuk közé fogják, és időnként hátrahajtott fejjel nagyokat fújnak. Vagy balettoznak az asztal körül, Éva azt mondta, 6 tud balettozni, ami indokolt, hiszen elsős korában járt balettra, szökdécsel hát és panaszkodik, hogy balettcipő nélkül nem megy tökéletesen, persze Irma úgysem tudja, hogyan csinálják az igazi táncosnők.

Fél öt körül megjön Ilonka, leparancsolja róluk a pongyolát (az egyik ugyanis az övé), és mindenféle majomnak elmondja őket. Ilonkának soha egy jó szava sincs Évához, még annyira sem, mint a nagymamának, akinek inkább a természete olyan zsörtölődős és ritkán haragszik igazán. Éva azt is tudja, miért ilyen Ilonka: irigykedik anyára, mert az férjhezment. Ilonka nemsokára harmincéves és még nem kérte meg senki. Mit irigykedik, neki is ott van a Sándorkája, ki tehet róla, hogy apának közelébe se jöhet, és különben sem lehet köztük olyan szerelem, mint anyáéké volt, hiszen ki lenne bolond Ilonkába beleszeretni? Rossz ránézni a fancsali képére, még randevúra is úgy készülődik, mintha fogorvoshoz kéne mennie. Nem örül a találkozásnak, mert nem szórakozásnak tekinti, hanem valami vadászlesnek, folyton csak figyel, mikor mond Sándor olyat, amiből arra lehet következtetni, hogy feleségül kéri. Éva sajnálja Sándort és reméli, hogy nem

veszi el Ilonkát. Ez az érzése még annál a kívánságánál is erősebb, hogy bárcsak megszabadulhatnának Ilonkától. Sándor, ha nem is valami jóképű, mégiscsak az egyetlen férfi, aki néha megjelenik a lakásban. Mindig nagy lendülettel nyitja be az ajtót.

— A, a kedves nagymama, most is szorgoskodik. Kezeit csókolom. És Évike, nahát, egyre csak szépül, hová, merre szépül, majd egyszer aztán hallom, hogy felfedezték a filmesek. Egy puszit Évike, az öreg Sándornak.

A szája, a fogai kicsit előreállnak, sziszegve ejti az s és az sz hangot, pocakját maga előtt tolva vonul előre a konyhában, minduntalan beszorulva a bútorok közé. Szemmel láthatóan felélénkíti a társaságot, még Ilonka is húz valami mosolyfélét merev, pufók arcára. Anyával sokat ugratják egymást, persze anya csak félvállról beszél vele:

— Hogy van Sándorka? Meséljen, mi történik a nagyvilágban.

— Tőlem kérdi, nagyságos asszonyom, hát tudok én valamit, ki se látszom a munkából.

— Éppen azért, az ember a munkáján keresztül tesz szert ismeretekre.

Mert anya ilyeneket is tud mondani, Sándor talán azért szólítja a folyosó-konyha és az egyetlen szoba ellenére nagyságos asszonynak, de nem is csoda, hogy olyan okos, hiszen rengeteget olvas.

Ha hazajön vacsorázik, beszélget egy kicsit a nagymamával, bedugja a fejét a szekrénybe:

— Pia van? És káyé? Mindent csak eldugsz előlem.

— Folyton ilyeneken jár az eszed, nem szégyenled magad? Semmivel nem törődsz, csak a pia meglegyen — mondja nagymama, de azért mégis előveszi az eldugott pálinkásüveget, és tölt anyának.

— Még mindig jobb, ha itthon iszom nem? — kérdezi anya, mire a nagymama elfordul, ne lásson, ne halljon.

Anya aztán bemegy a szobába, a rekamié mellé tornyoz egy csomó könyvet, lefekszik, úgy turkál köztük, felemel egyet, olvas, egy idő múlva ledobja, felvesz egy másikat. Nagymama később sóhajtozva kávét hoz be neki, anya szinte oda se nézve felhajtja, közben is olvas, cigarettáért tapogat, ha nem talál, összegyűri és földhözvágja az üres dobozt. Ilyenkor nagymama odaad neki egy bontatlan csomag Szimfóniát, mindig vesz a délelőtti vásárláskor, mert tudja, ha anya most elmenne cigarettáért, csak nagyon későn jönne haza. Különben anya nem megy el, fekszik és lapoz, időnként felkattintja az öngyújtóját. Éva szereti ezeket a hangokat hallgatni, ilyenkor tanul, kettesben vannak anyával a szoba apró, óvatos zajokra feszített csöndjében. Talán ez a nap legszebb része, mert egyben várakozás is: később beszélgetni fognak anyával.

Nagymama és Ilonka néha moziba mennek.

Manci gyere velünk moziba.

— Nem megyek — dünnyögi anya és fordít a könyvben.

Anya egyszer elmondta Évának, a moziban mindig az jut eszébe, hogy tulajdonképpen apa is ülhetne mellette, és ilyen gondolatokkal nem tudná elviselni, hogy jobboldalán a nagymama szuszog, balján Ilonka rágja hangosan a cukrot. Éva persze tudja — bár erre csak magától jött rá —, hogy anya őt sem akarja magára hagyni.

Ha anya megunta az olvasást, fejére borítja a fényes, sárga szaténnel behúzott kispárnát és a fal felé fordul. Éva ilyenkor elnézi keskeny vállát, karcsú derekát és azt gondolja: szegény anya, milyen kicsi, rögtön utána pedig apa jut eszébe, hiszen anya most vele „beszélget“: mondta egyszer: behunyta a szemét, és akkor olyan, mintha már ott is lenne apa.

Mióta elváltak nem találkoztak. Éva néha meglátogatja apát, akinek már van egy másik felesége, meg egy másik kislánya. Egészen kis baba még, feláll a járókában, ide-oda topog, és néha ledob valamit a földre, Éva feladja neki, mire a baba jókedvűen felsikolt. Sári néni ezt a játékot nem szereti, a földre esett holmit kikapja a baba kezéből, azzal, hogy az már piszkos. Apa nem szól semmit, nem is mutatja, hogy örül Évának, dehát biztosan 6 is fél Sári nénitől. Ha hazajön tőlük, anya várja hogy meséljen, nem kérdez, inkább a nézésével sürgeti. Éva nem nagyon tudja mit mondjon, de azért mindig kitalál valamit, vigyázni kell, hogy anya ne értesüljön apa változásáról, de azért ne is fájjon nagyon a szíve, amiért ő nem láthatja. Azt mondja, apa nem is törődik Sári nénivel, és neki ugyanúgy kedveskedik, mint régen.

Megértik ők egymást anyával, mindig remekül elbeszélgetnek, hiszen pontosan tudják, minek örülne a másik. Anya a párnabúj ócskát megelégelve felül, megrázza a fejét, látszik a hímzett virágok nyoma kipirosodott arcán, Éva ilyenkor már fürgén rakja el a füzeteit: most jön, amire egész nap várt.

Anya odajön az asztalhoz, leül vele szemben, és megkérdezi: — Minden leckéd kész? Milyen órák lesznek holnap?

De ez csak olyan bevezetés az igazi beszélgetéshez, amikor anya például arról mesél, hogy lánykorában milyen sok udvarlója volt, persze ő egyiket sem vette komolyan, aztán jött apa.

— És mindjárt szerelmesek lettetek? — kérdezi izgatottan Éva. — És az jó? Ugye én szép vagyok? Ugye, ha nagylány leszek, engem is szeretni fognak? És az milyen?

— Ha szeret valaki? — anya hallgat egy kicsit. — Anélkül nincs kedve az embernek reggel fölkelni, akár örökké is aludna. Anélkül még menni is nehéz. Mész az utcán, és egyszer csak észreveszed, hogy alig tudsz lépni, a lábad mint két bot.

Éva azt is mindig szívesen hallgatja, hogyan váltak el, bár már tudja kívülről, és ha anya valamit rosszul mond, kiigazítja. Az úgy volt, hogy anyába beleszeretett egy gazdag férfi, nagy, fehér autóval várta mindennap a munkahelye előtt, és még télen is hatalmas rózsacsokrokat küldött. Anya sose szállt be a kocsiba, a virágokat pedig kidobta, apa mégis azt mondta, ő nem akar a boldogsága útjába állni, és mert neki nincs olyan sok pénze, hogy mindent megvehessen, ami anyát megilleti, inkább elmegy, bár ezentúl is mindig szeretni fogja. Anyát úgy meghatotta ez az önfeláldozás, hogy azóta sem ment férjhez, pedig sokan el akarták venni. Mikor nagymama egyszer apát szidta, Éva odavágta, hogy ilyen szép cselekedetre kevesen lettek volna képesek. Nagymama furcsái!va nézett rá és azt mondta:

Ti se bolondultok már meg.

Éva ekkor megértette, hogy amit anyával beszélnek, azt nem szabad másnak elmondani, ne ronthassa meg senki azoknak a perceknek a varázsát, mikor ők ketten egymást átölelve ülnek a rekamién. A szobában már sötét van, de nem gyújtanak villanyt, az ablakon át egy zsiráfnyakú lámpa tekint csak rájuk égő szemével, s szabályos kör alakban köréjük folyatja aranyos fényét. Mintha csak egy hatalmas, aranyszélű rongykorongon ülnének, amely lassan felemelkedik velük, meghintáztatja őket a szoba csodálkozó, nehézkes tárgyal fölött, és huss, már repülnek is ki az ablakon, aztán egyre följebb, arrafelé ahol szinte egymást érik a csillagok.