Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-07-27 / 30. szám
Ján Smrek Nyóri / A ч Libegő í csupa lenge tüll, olyan, akár egy havas tündér, nyomára derű települ, Hú mellett megy, vígan, fürgén. Vállát erős kéz fogja át, kígyóként mozog ifjú teste. Kihasználják az éjszakát: befordulnak a halk ligetbe. Miért vagyok ily szemtelen, hogy én is éppen erre jöttemi Idegen száj húz szüntelen: különös sorsom zúg fölöttem. Megállók, mintha merengnék. Am észrevették, mindhiába, mielőtt ajkuk összeért, még rám is mosolygott a lányka. Feldobog szívem. Ismerem! Hányszor pezsgette lomha vérem. Rokon inkább, mint idegen: virágot árul lent a téren. Ford. Veres János Rudnai Gábor Seholsincs-országban lakik az én mátkám, soha-napi nászon asszonnyá imádnám. Friss fenyő szappannal dörzsölné be testét, hűvös vízhullámok tisztává ereznék. Velem szárítkozna, velem nedvesedne, hűvösről tüzesre hozzám kedvesedne. Seholsincs-országban lakik az én mátkám. soha-napi nászon asszonnyá imádnám. Hívogató Érrel hímzett holdudvarban bujdosik a szerelem. Hívogatja minden dallam nádsíp-fúvó szeleken, kagylószájak szóra nyílnak, hánykódván a tengeren, - széllel hívlak, vízzel sírlak, légy velem. ház ahol laknak, nem valami elegáns épület, de Éva kicsit úgy érzi, hogy csak ideiglenesen élnek itt, hiszen apa is elköltözött, még régen, amikor 6 egészen kicsi volt, hát akkor neki miért kellene az „egész életét“ itt eltöltenie? Az utcafronton, a lépcsöházban állandóan potyog a vakolat, nagy mészszagú foltokat hagyva maga után, a kapu fekete a piszoktól. A földszinten ócska, sötét kis irodák vannak, meg egy pertli — és egyéb cipőkellék-árus boltocskája. A ház előtt zajos, benzinszagú busz végállomás, ha Éva kinéz az ablakon, csak a buszok fényesezüstösen nyújtózkodó tetejét és a felszállni igyekvő emberek tarkán sötétlő fejebúbját látja. Késő éjszakáig tart a motorbrummogás, de megszokták, Éva tulajdonképpen nem is számít a teljes csöndre, hiszen az csak akkor következik be, mikor 6 már régen alszik. A kapun belépve hirtelen kerül az ember a kapualj mozdulatlan homályába, amelyet a szemétgyűjtőkből kiáradó rothadásszag fűszerez. A zaj persze behallatszik, de anyagtalanná visszaminősülve, hiszen okozói ide már nem követhetik. A kapualj túlsó vége az udvar egy kockáját fogja keretbe, az udvar is keskeny, mint általában minden a házban, a porolóállvány körül néhány orgonabokor lógatja sápadt, szomorkás leveleit, alattuk egy pléhtányér a házmesterék kutyájának az eledelével: az a szokás, hogy minden lakó ide rakja a csontot, vagy más, még élvezhető ételmaradékot. A fű sose nőhet ki szép egyenletesre, mert a gyerekek még a tövét is kirugdossák, vadak, rosszak. Éva nem érti, miért kell folyton olyan rohangálós játékokat játszani, persze mit lehet várni tőlük, mind fiúk, rajta kívül nincs is lány a házban, ö jobban szeretne kitenni egy pokrócot és napozni, az sokkal felnőttesebb, dehát nem nagyon lehet, a fiúk körülötte pattogtatják a labdát, fölverik a port, ha rájuk szól, annál inkább. Csigalépcső visz fel az emeletre, jellegtelenül szürke, de szűk és meredek, ezért egy kicsit veszélyes. A fal mellett még széles lépcsőfokok két széle a korlátnál szögben fut össze. Éva már nem fél rajta, de van egy barátnője, az igen, az fél. Éva nem érti, hogy lehet, hogy a nagymama a fájós lábával, derekával, és a bevásárlásból hazafelé jövet ráadásul tömött szatyorral, olyan fürgén közlekedik föl-le. Vagy csak mondja, hogy fáj a lába? Nem nagyon szereti a nagymamát, persze ez nem biztos, mint ahogy semmi sem biztos, mert mindennek több oldala van. Túl sokat vannak együtt a nagymamával, aki szigorú és gyakran mond olyanokat, hogy bezzeg, nézd meg ezt meg azt és példát vehetnél. Hát azért sem vesz példát. A nagymama tulajdonképpen nem is tud vele normálisan beszélgetni, csak a Mayer nénivel, meg a házmesterék anyósával érzi jól magát. Ha összejönnek az udvaron (mindegyikük visz egy sámlit), akkor bezzeg, és ilyenek hallatszanak: ne mondja, na de ilyet, mit kell megérni, vagy még összébb hajolnak és göcögve nevetnek. Éva nem nézi jószemmel az ilyen komázást, a nagymama mindenkivel összeáll, ö is köszön minden lakónak a házban, de kellő méltósággal és kinek-kinek érdeme szerint. Férfiaknak például már nem mondja, hogy kezétcsókolom, akkor sem, ha öregek, bár a nagymama szerint egy tízéves kislánynak még nem kell olyan fenn hordania az orrát, dehát hiába, akár hány éves, végeredményben mégiscsak nő. Mikor az iskolából hazajön, csak a nagymamát találja otthon, mindig a nagymamát, legalább egyszer, egyetlen-egyszer érné valami meglepetés. Már az is változatosságot jelentene, ha nem lenne otthon senki, mert hogy anya. várja, azt valahogy el sem tudja képzelni.' És ha egyszer apa lenne náluk? Éva kinyitná az ajtót, és rögtön azt látná, hogy apa ott ül a hokkedlin, talán cigarettázna is, előtte a konyhaasztalon hamutartó, amit a szobából hoztak ki. De a hamutartót sose hozzák ki a szobából, anyának sem szabad a konyhában rágyújtania, itt a nagymama főz, vacsorát ad és azt mondja, a cigaretta piszkít, gusztustalan, a csikkek szaga még az étvágyat is elveszi. A teli hamutartó szaga tényleg nem kellemes, de még az is jobb, mint a semmi: persze az igazi, anya kezének finom dohányillata, ahogy véglgsimlt Éva arcán. A középső és a mutatóujja vége egy kicsit sárga, ezeken az ujjakon a körömlakk is megsötétedett, ilyen keze az ismerősök közül csak anyának van. Nagymama szerint anyának a körmét sem kéne lakkoznia, mert már nagy gyereke van. Na hiszen, csak az hiányozna, hogy anya éppen miatta mondjon le valamiről, hiszen Éva anélkül is tudja, hogy őt szereti legjobban a világon. Nagymama meg csak Ilonkát szereti. Neki persze nem mondja, hogy ne lakkozza a körmét, pedig csak három évvel fiatalabb anyánál. Ha Ilonka készülődik valahová, nagymama ott topog körülötte és ellátja tanácsokkal, mikor I |||ш» «Ml ш n b Kal IN/; Ml: Bn ар Hmm ◄ ill < о с с < "С о-п & 3 I “О »о 2 V hazajön meg kikérdezi: és Sándor mit mondott, és erre te, és erre 6? Azt mondja, legalább Ilonka menne jól férjhez, ez a Sándor rendesnek néz ki, nem úgy, mint a..., és rosszakat mond apára. Később meg anyára támad: de te voltál a hibás, Manci. Mintha anyát Mancinak hívnák! Éva látta már, hogy a személyi igazolványba Margit van írva, de 6 akkor is tudja, hogy anya igazi neve Margaréta. Apa is így szólította, mikor kedveskedni akart neki. Nagymama tulajdonképpen úgy viselkedik, mintha neki csak Ilonka lenne a lánya. Persze azért 6 sem tud igazán haragudni anyára, és veszekedni sem lehet vele, hiszen olyan aranyos. Mikor hazajön a munkából, és derékon öleli, még meg is forgatja a morgós nagymamát, akkor az végül mégiscsak elneveti magát. Az egész családban egyedül anya nem veszekszik soha, és néha egészen jókedve van, pedig nagymama szerint ő az oka „mindennek“, és mindig csak elszalasztja a szerencséjét. Mert azt a nagymama is tudja, hogy anya szép, sokkal szebb, mint Ilonka, és sokan szerelmesek belé, de hiába, őt senki sem érdekli, csak a kislánya. Anya egy kátéeszben dolgozik, ahol az autófényezéshez való rongykorongokat csinálják, úgy is nevezik: rongykorongkészítő kátéesz. Ez nem valami jól hangzik, de anya, bár hívják más helyekre is, mégsem hagyja ott, mert a kollégái könyörögnek, hogy maradjon. Ilonka gúnyolódik anya foglalkozásán, azt mondja, így jár, aki sohasem akart tanulni, és általában értelmes dolgokkal foglalkozni. Felvág, mert 6 íróasztal mellett ül, de hát ki törődik Ilonkával. Nagymama meg azért pöröl anyával, mert itthon nem csinál semmit, pedig láthatja, hogy milyen törékeny, kecses, az a nyolc óra is sok neki a kátéeszben, és Éva szerint megilletné, hogy egyáltalán ne kelljen dolgoznia. A nagymama úgyis egész nap otthon van, tesz-vesz a konyhában hosszú szürkés színű ruháiban, kis őszes kontya úgy ül a fején, mint egy felborzolt tollú kövér veréb, a szemüvege lecsúszik az orrán, föl-föltaszítja, de néhány perc múlva ismét csak fölötte pislog. Ül az asztalnál, ölében a kis piros vájdlinggal, kése nyomán hosszú, fodros szalagok pöndörödnek le a szárazhéjú krumpliszemekről. Aztán a csaphoz csoszog és a csupasz kockákra ereszti a vizet, csobogás, kopogás, majd ismét csend, egy pillantás a szemüveg fölött Évára: — Miért nem tanulsz? Majd ha anya jön. — Mindent csak majd. Nem is lesz belőled soha semmi. A nagymama mindig így lebecsüli, Éva mégsem hagyja itt, nem megy be a szobába, mert akkor egyedül lenne. Itt a nagymama mégis csak csörömpöl, serceg a zsír a lábasban, és egyre finomabb szagok szállonganak. Elnézelődik, hallgat, mert leckét csinálni itt nem lehet, a pici asztal teljes egészében kell a nagymamának. Nagyobb asztal be sem férne, mert a konyha tulajdonképpen egy folyosó, a bútorok úgy állnak benne, mint a dominókockák, egyik fal mellett a konyhaszekrény, valamivel följebb, a másik oldalon asztalka, aztán, de már ismét a szemben levő falnál tűzhely, kígyóvonalban lehet csak járni közöttük. A szoba ezzel szemben jó tágas, hűvös és csendes. Két rekamié van benne, egyiken nagymama alszik Ilonkával, másikon anya Évával. Ha jól megnézzük, nem valami igazságos beosztás, mert ők anyával ketten vannak csak olyan kövérek, mint nagymama vagy Ilonka egyedül, dehát úgy kell nekik. A rekamiéjuk fölött egy festmény van Éváról, négyéves rajta, ezt apa csináltatta mikor még itt volt. Apa állandóan a kedvüket kereste, büszke volt rájuk, azt akarta, hogy mindig csak örüljenek. Játszott Évával, a nyakába is felültette, aztán csodálkozott: hű de nagy kislányom van. Igen, vele igazán jókat lehetett nevetni. Nagymama azt mondja, hogy komoly dolgokban sose számíthattak apára, csak bolondozni tudott, értelmetlenül költeni a pénzt, aztán várta, hogy segítsenek rajta, egyszóval nem úgy viselkedett, mint az olyan ember, aki felelősséget érez a családjáért. Éva ilyenkor tombolni tudna, hiszen senki nem kényezteti többé anynyira, mint apa. ö sut is megígérte, hogy majd zongorát vesz neki. — Hm, zongorát? Ugyan hová tennéd? Inkább azon lennél, hogy egy rendes lakást szerezz így a nagymama. De apa csak nevetett, és azt mondta, hogy majd kinyittatja azt a lezárt ajtót, ami a szoba egyik falában van, amögött még egy pompás szobának kell lennie. Éva tudja, hogy apa, ha ittmarad, ezt tényleg meg is csinálta volna,-azért meséli olyan nyugodtan a barátnőjének, hogy esténként 6 kinyitja azt az ajtót, átmegy a másik szobába, ahol puha díványok, rózsaszín selyemmel kárpitozott karosszékek — mindegyik,
