Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-07-06 / 27. szám

F

ürdőhelyen Ismerkedett meg ezzel a hosszú lábú, magas, csontos lánnyal: gyönyörű szürke szeme volt, arccsontján megfeszült a hús, férfias eleganciával öltözködött, egyenesen tartotta magát, s mégis bizonytalanul mozgott, félig fiú volt, félig szűzies nimfa, komplikáltan félénk és szégyenlős, Ez a típus hihetetlenül vonzotta őt, különösen a nyári erdők, a napszítta fáradtság és a lelki elernyedés légkörében, amelynek teljesen átadta magát. A lány tanult valamit, talán filozófiát: megvoltak a maga „nézetei", amelyek gondolatait és megfigyeléseit Irányították, kicsit pedáns volt és nagyon művelt, nagy zsebű ruhákat hordott, s a zsebekben könyveket. A műveltsége valami kamaszos naivitással fűszerezte zárkózott, szemérmes, nagyon bensőséges és nagyon erős női érettségét. Ho a tudós Pállasz Athénéről beszélünk, sohase feledkezzünk meg Isteni szüzességéről,

Gyorsan összebarótkoztak, talán mindkettejük Ы- zarrsága miatt, amely kölcsönösen szórakoztatta őket. Érezte, hogy ez az okos lány úgy akarja őt olvasni, mint valami meglepően érdekes új könyvet, s örült ennek, Vannak nők, akiknek az a mániájuk, hogy a férfiakat lélektani regénynek tartjuk: ám legyen. Típusokat keresnek az emberekben, olvasni szeretnének a lelkűkben, mély analízisek alapján biztos ítéleteket fogalmaznak róluk, s Ilyenformán nagyon egyszerű igazságtalanságokhoz vagy végtelenül összetett tévedésekhez Jutnak el, Helena tévedései titokzatosan bonyolultak voltak; ez a férfi, akivel sétálni Jár az erdőbe, aki szeret sokat beszélni, aki sok embert lenéz, a többleken pedig mulat, aki hevesen, okosan és semmiben sem hfve mond ítéletet mindenről, Isten tudja, miért, Hamsun Falkját testesítette meg szemében. Ha nincs vele, állandóan analizálja goritiolatban, s számtalan szellemes, de éppen annyira ködös tételt fogalmaz meg róla. A férfi ezalatt unatkozik egyedül, vagy alszik, és persze egyáltalán semmit sem fedez fel magában, ami szerinte méltó volna bárkinek az érdeklődésére.

Sétáik viszont mesterművek a maguk nemében. Ha együtt vannak, Helénának nincs Ideje gondolkodni róla; figyelmesen hallgatja, amit mond, szép szemével maga elé néz, s a nyugtalan férfiélénkség teljesen leköti figyelmét. Időnként maga Is megszólal, halkan és tétovázva; nem tudja, hogy a férfi milyen örömmel hallgatja a természet sokszólamú zengésétől kísért tiszta, melodikus hangját; nem tudja, hogy ezzel a komoly hangjával, fiús arcával, durva szövésű anyagból készült, szigorú szabású ruhájával, derűs, nyersen vonzó, megelégedettségre hangoló dallamot jelent a férfi számára, a tisztaság, a kecsesség dallamát, Pállasz Athéné-I dallamot, az erdők, a nap, az elemek nagy koncertjének. Nem, Semmit se tud erről, de az az új, sohase tapasztalt érzés lepi meg, hogy szép; pedig ezt az érzést sohasem tudja újrakelteni magában, ha otthon a tükörbe néz; de Itt, ezen az erdei ösvényen érzi, hogy így van, és arca belepirul az örömbe. S öröme annál nagyobb, mert a férfi hitetlensége ellenére azt bizonygatja neki, hogy a férfi és nő között nemesebb érzések is lehetségesek, mint a szerelem; a harmóniának olyan forrásai, amelyek sokkal bőségesebbek és természetesebbek. Helena olyan hálás ezekért a szavakért, hogy legszívesebben megsimogatná, de szégyelll a kezét, túl nagynak tartja, s ezért, ha csak lehet, kesztyűbe rejti. Megy a férfi oldalán és szinte meg se mer szólalni; csodálkozik önmagán, hogy Ilyen kellemesnek érzi lány voltát, hogy semmi ellenállás sem ébred benne a természetes férfifölénnyel szemben. Emlékezetes, szép nap volt ez; Helena a mesterséges, ápolt büszkeség terhétől megszabadulva csodálattól vegyes barátságot érzett az Iránt a férfi Iránt, aki visszaadta fiatal lánysága érzetéből fakadó örömét.

Helénának nemsokára nagy próbát kellett kiállnia. Egy szőke, gömbölyded és szeszélyes szépségű fiatalasszony érkezett a fürdőhelyre. Mindjárt az első estén kiszemelte^ magának Helena barátja, s elég világosan megéreztette vele, hogy udvarlása nem volna hiábavaló. Helena figyelmét nem kerülhette el ez a vonzalom; nem féltékenykedett, Isten ments, de megcsúnyult az arca, s mozdulatai nevetségesen nehézkesekké váltak. Ha a férfi megszólította, kellemetlenül, Ingerülten válaszolt. Meggyűlölte önmagát ezért a heves fájdalomért, amelyet bensőjében hordozott, de hősiesen küszködött önmagával. Éjszaka alig bírta visszafojtani zokogását, s arra gondolt, hogy a volt barátja szószátyár, pozőr, üresfejű, élveteg, önző tucatember; ezzel a vigasztaló érzéssel aludt el. Reggel korábban ment ki, mint máskor, hogy ne találkozzék a férfival, megmászta a meredek lejtőt, amelynek tetején valamikor egy padszerű sziklát „fedeztek fel" együtt, ahonnan aránylag szép kilátás nyílt a fürdőhelyre. Leült, ét lényét eltöltötte a szent magány szelleme; megbocsátott az egész világnak, és lelke mélyéből élvezte a lemondás és felülemelkedés békéjét. De íme, nem a szószátyár pozőr mászik Itt felfelé a napsütötte lejtőn az ökörfarkkóró és a szeder között? Helena meg akart szökni, de csak a sértett Pállasz szökött meg, Helena a helyén maradt, és még azt is el kellett tűrnie, hogy könnyek szökjenek a szemébe. Elfordult, hogy a férfi ne lássa a szemét, és főképpen hogy ne vegye észre, milyen csúnya ma. A férfi leült és elkezdett beszélni — egyetlen szóval

sem célzott arra, hogy valami történt közöttük, hogy kereste Helénát, hogy valamit meg kellene magyaráznia. Komolyan beszélt, és Helénát sem kényszerltette vidámságra, és így a forró dél együtt találta őket a szlklapadon, barátságos beszélgetés közben, amely semmi egyebet nem jelentett, mint azt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ott lent a fürdőhely főterén egy piros napernyős fehér folt úszik át: talán a gömbölyded szőke szépség. Igen, dél van, és a férfi Jól tudja, hogy régen, régen le kellett volna már menniük; hát estig rostokoljanak Itt? De Helena csak ült, térde közé szorítja kezét és mosolyog; nem a szájával, nem a szemével, csak a leikével.

— Hány óra lehet? — kérdi végre.

— Kettő — feleli a férfi és embertelenül erőlködik, hogy a válaszból ne érződjék ki a szemrehányás. De mit törődik Helena az órák múlásával? Valóban van a szerelemnél „magasabb érzés", és Helena végtelen magasságban érzi magát minden szerelem, minden szenvedély fölött; soha, soha többé nem lesz gyenge. Végre felemelkedett ültéből; útközben letépett néhány szól virágot, és az övébe dugta; otthon elteszl majd ereklyének. A férfi felsóhajtótt; nem könnyű dolog kegyes cselekedeteket véghezvinni... Négy órára értek le a térre, ami a kis fürdőhely életében figyelemre méltó botránynak számított,

Zavartalan napok következtek; örömüket semmi sem árnyékolta be, s közös barangolásuk útjain az Isten

Karel * '

Lapek

4

á

Лд

kalandokat és felfedezéseket terített eléjük: kismadarakat fészkükben, megriadt nyúlat, szarvasborjút. Egy forró délután valamelyik falusi kugllzóban találták magukat, s komolyan, hallgatagon ültek a tyúkok és csirkék között; máskor zápor lepte meg őket a mezőn, s ők boldogan menekültek előle a csőszkunyhóba; a szivárvány varázslatos diadalívet emelt eléjük, őzcsalád legelt a reggeli tisztáson, a sarjúerdőben olyan helyet találtak, ahol rekord sebességgel nőtt az úrigomba, s csak ők tudtak róla. Egyszer egy halott vörösbegyet temettek el, máskor enciánt és bájos vadcikláment szedtek, megismerkedtek egy öregasszonnyal és eljártak hozzá tejet Inni; a néni „fiatalasszonyának szólította Helénát, amivel nagy örömet szerzett neki. Számtalan kis kalandot és örömet éltek meg együtt, s hálásak voltak érte egymásnak. Helena magáévá tette a férfi minden fiús kedvtelését, ami kettős öröm volt számára: az újdonság és a közös érdeklődés öröme. Ha a férfinak tetszett valami, Helena mindig megosztotta vele tetszését. A „ml ciklámenjeink" — mondotta, de a cikláment a férfi fedezte fel; minden az ő műve volt, minden előbb az ő szemébe ötlött, minden az ő gazdagságából fakadt; szegény Helena, hol a te részed ebből a közös világból? Helena nem tudja, de lesütött szemmel mosolyog; az ő műve az egyetértés, s nagy az ő érdeme, mert szíve tiszta és alázatos; a férfi fedezett fel mindent, de Helena tette élményeiket harmóniával teli közös örömmé. Isten vele, Helena, holnap találkozunk, s megint elmegyünk valahová; köszönöm, hogy olyan szép volt a mai nap.

Aztán a férfi elutazott, és Helena írt neki; első levelének nyers, hányaveti és túl nagy betűi szinte

Ij

Nagy J. rajza

megijesztették barátját; olyan Indulatok jeleit látta bennük, amilyeneket eddig nem vett észre Helénában. Stílusát mesterkéltnek érezte, vidámságát kényszeredettnek, s nem tudta, miért kell most enciánról olvasnia, amikor már régen elviráazott, vagy kutyacsontvázról, amelyet Helena „a mr bányánkban talált. Nem tudta, mit válaszoljon. Csodálatos, hogy a legtökéletesebb egyetértésből Is milyen kevés marad, ha az emberek nincsenek többé együtt,

ősszel Helena Is hazajött, és sokat, nagyon sokat veszített bájából a fővárosi kövezeten. A férfi szívesen Járt vele Prága külső területeire, ahol a beépítetlen föld apró, de szívós harcot vívott a város ellen. A helyre nem billenthető kiegyensúlyozatlanság pillanatait élték át ezen a szorongást keltő sivár tájon, mintha elcsendesedett csatatéren jártak volna, ahol a sebzett föld és a halódó város egymás mellett agonizál a végeláthatatlan romhalmaznak. De vannak a város környékén hatalmas, egyszerű tájtömbök is, mint a Fehérhegy, magányos, hosszú erdős lejtők és főképpen a folyó, a világ valamennyi folyója közül a legtitokzatosabb, legszebb, és vannak hajnali órák, ezek a legbecsesebbek, mert a város lakói nem ismerik őket. Ha az ember Ilyenkor Indul útnak ár ellen a kis gőzösön, olyan bizalmas hangok ütik meg a fülét, amilyeneket sohasem várt volna Ily közel az emberi településekhez.

Egyik reggel a braníkl rakparton sétáltak. Ezüstösszürke Őszi nap volt. A Moldva csendesen és ércesen futó fényáramlásnak látszott. Mindenen annyi csend és annyi nyugodt szomorúság ült, hogy a férfi szinte önkéntelenül önmagáról kezdett beszélni. Elmondta, ml akart lenni és ml nem lett, ml mindent akart tenni és ml mindent mulasztott el; szidta magát, és minden tartózkodását levetve, egyhuzamban panaszolta önmagával való elégedetlenségét. Úgy érezte, vallomásával lerázott magáról minden kislelkűséget és gyengeséget. Mintha kilépett volna önmagából s messziről, talán a másik partról figyelné a rakpart kövezett sávját, amelyen két egészen apró ember halad a gát felé ár ellen, a síkság és az ég előterében, mintha csak hangsúlyozni akarnák az egész táj elhagyatottságát. Ebben a szcenárlumban sokkal több magány volt, mint a nyári erdők hallgatag mélyében.

— Helena — mondta —, hiszen ez nem élet. Ez öregedés, unalom, Időtöltés, vagy amit akar, de nem élet. Semmire sem vagyok alkalmas, és semmit sem tudok; és ha mégis csinálok valamit, előre érzem: minek ez? Nekem semmi hasznom belőle. Nekem I Nekem I Egész életemben mindig magamra gondoltam, és nézze, a magam javára semmit sem tettem. Ez nem élet, Segíts magadon, emberi De hogyan segíthet magán az önző ember? Sok mindent tapasztaltam, Helena, de a legszomorúbb érzés saját gyengeségünk tudata. Annyi mindent untam meg életemben. Maga figyelmesen hallgat engem, pedig higgye el, nem érdemes. Csodálkozom, hogy Ilyen türelmes. Nézze, milyen nagy halat fogott az ott.

Ujjával rámutatott a halászra. Helena felemelte lesütött szemét, de nem a halászra nézett, hanem őrá, s tekintete ragyogott. A férfit megzavarta az odaadásnak ez a leplezetlen kifejezése, és hirtelen nem tudta, mit mondjon. Aztán enyhíteni kezdte előbbi kirohanását önmaga ellen, Irányt változtatott és tréfára fogta a dolgot. De Helena hallgatott, nem figyelt a tréfáira, s a séta rossz hangulatban végződött. A hajón sem lett jobb a helyzet, nem beszéltek egymással, és a férfi örült, amikor elbúcsúzhatott. A nap háralevő része úgy múlt el, mint a többi, de másnap reggel a posta levelet hozott Helénától. Nyugtalan szívvel bontotta fel.