Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-07-06 / 27. szám
„Még ma — kezdődött az izgatott betűkkel Irt levél —, még ma köszönetét kell mondanom neked, Te drágp, Te legdrágább..." Elejtette a levelet, mintha megégette volna a kezét. Mi ez a hirtelen „Te" és ez a „legdrágább".., megbolondult ez a lány? Elkezdett járkálni a szobában, hogy ereje legyen mindezt lenyelni. Megalázódnak és megszégyenítettnek érezte magát, és legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Mi lehet még a levélben? „Még ma, még ma köszönetét kell mondanom neked, Te drága, Te legdrágább, életem legszebb napjáért. Mindennel megajándékoztál, ami szép, szerelmet adtál nekem. Tegnapig nehéz álomban éltem. Az életem nem volt élet. Ma kitárt karral állok az ablaknál, s Te vagy az, Te vagy az, akit karomba várok, ó, Te legdrágább, Te vagy az? Tudom őrült vagyok, talán a következő pillanatban sajnálni fogom, hogy megírtam ezt a levelet. Szörnyen sietek megírni mindent, még mielőtt megjön a megbánás pillanata, mert inkább megbánni akarom, mint el nem mondani. Csókollak, csókollak drágám, ne kérdezz semmit, mert nem tudom, ml történik velem I Nem, az nem volt élet, szörnyű álom volt, kedvesem köszönet, köszönet Tied vagyok és nem akarok semmit, ami nem a Tied. Jézus, ne törj meg, mielőtt mindent elmondanék I Szeretném átölelni a lábadat, egész testemmel megalázkodni, mert annyira a Tied vagyok, hogy nem tehetek mást. Vigyél engem kedvesem, nincs erőm fejemet válladra hajtom és Te csókolsz engem, ó Te könyörtelen nem tudod, hogy még senki sem csókolt? Ah csak veled lehetnék. Helena Drága, legdrágább, félek ettől az estétől, add Ide a kezed, gondolj rám, ez az én első éjszakám I" Kínos megdöbbenéssel olvasta végig a nyugtalan sorokat, s pedáns ellenérzéssel figyelt fel minden vesszőhibára, a zűrzavaros szöveg minden kétségbeesett összefüggéstelenségére. Állandóan úgy érezte, hogy szégyellni kell magát. Mit követtem el? — próbált visszaemlékezni a tegnapi napra, mivel Idézhettem fel ezt a szörnyű helyzetet? Hiszen nem vallottam neki szerelmet! Ml történt vele? Miféle hisztérikus roham ez? Talán más címre írta a levelet, jutott eszébe és odarohant a levélhez, hogy alaposan megvizsgálja. Ah, semmi kétség: ez a legdrágább én vagyok. Hát beszéltem én neki valaha Is szerelemről? Hazudtam neki Ilyesmit egyszer Is? Igen, nagyon kedves volt nekem, de csak azért, éppen azért, mert az egésznek semmi köze se volt a szerelemhez... Úristen ml történt vele? Újra elolvasta a levelet, s klérezte belőle Helena lázas, el-elfúló leheletét: milyen vad, milyen őrült harcot kellett vívnia önmagával ennek a férfias szűznek, amíg ennyire elvesztette a fejét, Vagy talán — nyugtatgatta magát hirtelen támadt bosszús gyanakodással — nem is volt semmifelé harc. Talán csak gyengeségem első megnyilatkozására várt, hogy rám támadjon hisztérikusan kitárt karjával! Panaszkodtam, nyögdicséltem egy kicsit, íme — a legjobb alkalom arra, hogy terhes szüzességétől az én ágyamban szabaduljon meg. Ó, Helena, bocsáss meg, rázkódott össze, te ezt nem így gondoltad. Segíteni akartál rajtam, mert láttad, hogy kiábrándult vagyok, fel akartad magad áldozni, nagy tettet véghezvinni, ó, te butái Hogyan képzelted el ezt a dolgot? Még egyszer figyelmesen vizsgálgatnl kezdte a levelet. Egyre rosszabbul érezte magát. Beszámíthatatlan fogalmazás, félhomályban, Izzadt kézzel írták, ami világos jele a lelki válságnak. A számító akarat gyanújának árnyéka se fér hozzá, de a nagylelkű, könynyelmű áldozatosságnak sincs benne semmi nyoma. Csókoloznl akart, és ennél többet Is. Huszonöt éves, A test lázadása szörnyűséges erő. Ö, pedig milyen bájos volt pallaszl kecsességében, kivlrágzatlan nőiségének nemiségtől mentes tisztaságában. És most valami szenny tapadt rá. Szegény Helénám, ha legalább szép volnál I Senki sem csodálkoznék szenvedélyességeden, és senki szemében sem alacsonyodnál le. De nem vagy szép, és így nincs más hátra, mint hogy Igazságtalan legyek hozzád, Menj Helena; ha van valami biztos a világon, akkor az az, hogy nem szeretlek. S most megint maga elé Idézte Helénát; barátsággal gondolt rá, és maga előtt látta tiszta, szép szemét. Nem, Helena, te bölcs kislány, ezt se hiszem el; ez nem a nő havi nyugtalansága benned, nem testi vihar, hanem valami furcsa tévedés. Megzavarodott a szíved, de holnap újra tiszta és nyugodt lesz: s akkor vlsszaemlékszel tegnapi tettedre, s a szégyen és megaláztatás tudata arcodba kergeti majd a vért. Megveted majd magad, lelkedet szétszaggatja a szégyenkezés, és soha, soha többé nem akarsz majd a szemem elé kerülni, Ah, Helena, hogy mondjam meg neked? Ne gondolj ró, én mindjárt tudtam, hogy amit írtál, nem Igaz, elégettem a levelet és szétfújtam a hamuját, nem tudom már, ml volt benne, valószínűleg az, hogy a legnemesebb emberi módon szeretsz engem. Odaszaladt az asztalhoz és írni kezdett: „Helena, köszönöm a szerelem szavalt; méltatlannak érzem magam rójuk. Többet adsz nekem, mint amennyit én viszonozni tudok nyomorúságos szívemmei. Elhasznált ember vagyok, kislány, és a világ nem tett olyan Jóvá, amilyennek Te megérdemelnél, S most, drága Helena, újból bölcsek lehetünk, Maga kimondott egy szót, amelyet ki kellett mondania; maga csodálatosan bátor. Már valóban eljött az ideje, hogy őszintén .. Letette a tollat. Hiába, világosan érzem, hogy nem szeretem; ezt nem lehet nem megmondani. Gépiesen a „soha" szót firkálta az írómappa papírjára, amikor megszólalt a csengő. Hallotta, hogy a szolgálólány kinyitja az ajtót; valaki halkan beszélni kezdett, aztán megkopogtatták a szobája ajtaját. — Szabad — mondta, de senki se jött be. Odament az ajtóhoz és kinyitotta. Helena állt előtte. Az ajtófélfának támaszkodott, és mindkét nagy kezét a mellére szorította. Parancsoljon, kisasszony — mondta a férfi összeszorított foggal, és amikor becsukta mögötte az ajtót, összekulcsolta a kezét: — Az istenért, Helena, hogy tehet Ilyet, hogy teheti,.. Helena valahova oldalra nézett, és az ajka szánalmasan remegett. — Eljöttem, hogy megmondjam neked kezdte. Tudom, mit akar mondani — szakította félbe kétségbeesetten. — öljön le, Helena I Helena leült a heverő szélére és lesütött szemmel a kézitáskáját gyötörte az ujjai között, — Azért jöttem, hogy megkérjem .., adja vissza a levelemet. — Éppen írni kezdtem magának — válaszolta halkan. — Úristen, hogy megijesztettl Helena kétségbeesetten nézett fel rá. — Helena — szólt a férfi lágyan —, mondja meg, hogy aludt ma éjszaka? Helena felállt, eldobta a táskáját, levette a kalapját és a kabátját; a férfi szörnyen szégyellte, hogy erre nem ő kérte fel. A kabát beleakadt valami gombba, Helena nem tudott tőle megszabadulni, hiába tépdeste remegő ujjaival. A férfi nem mozdult meg, hogy segítsen neki. Helena hevesen, vaktában rántott egyet a kabáton, valami roppant, és a kabát leesett a földre. A férfi gyorsan lehajolt, hogy felvegye, s Helena abban a pillanatban a két tenyere közé szorította az arcát. A férfi hevesen felegyenesedett, s szeme elsötétült a bosszúságtól, de Helena olyan erősen tartotta a fejét, hogy a gyors mozdulattól elvesztette az egyensúlyát és hátraesett volna, ha a férfi el nem kapja. Heiena keze azonnal elernyedt, s a férfi érezte, milyen forró gyengédséggel remegnek a hosszú lányujjak az arcán, s milyen súllyal nehezedik rá Helena egész teste, mialatt feje hátrahanyatllk, szeme bezárul, száraz ajka kinyílik, mintha halálos csókra készülődne, s vacogó fogai között megjelenik a nyelve hegye. Helena arca szürkés-sápadt volt, vonásai eltorzultak és szenvedélyes várakozást fejeztek ki. Határozottan csúnya volt így; amint szemét lehunyta, minden báj kialudt az arcán. A férfi felszlsszent hirtelen támadt ellenszenvében. Könnyedén megcsókolta Helena arcát és finoman, nagyon finoman lefejtette ujjait halántékáról. Aztán bánatosan, szorongva megszólalt: — üljön le, Helénái Helena úgy ült le, mintha részeg lett volna, és tenyerébe temette arcát. — Helena — szólalt meg újra a férfi, fel-alá járva a szobában —, nem akarom, hogy ez az eset valaha Is bosszantsa. — Szaggatottan beszélt tovább: — Kérem, legyen okos, Nem Ismerem magát, nem értem, ml történik magában, és nem szeretném, ha holnap szemrehányással gondolna rám. Helena úgy ült előtte, mintha kővé vált volna. — Bocsásson meg — folytatta a férfi keserűen —, hogy ma már a holnapra gondolok. Jó volna, ha nem lenne semmiféle holnap. Mondja, annyira biztos benne, hogy holnap nem állna bosszút magán? — Helena tenyerébe temetett arccal megrázta a fejét. — Maga eljött, hogy a kezembe adja magát: Itt vagyok, tégy velem valamltl Kislány, hát lehet Ilyesmit tenni? Megfogjam magát, összeszorítsam és letegyem valahová? Tudhatom-e, mivel bántom meg legjobban? Helena ne hozzon ilyen helyzetbe, ne akarja, hogy én döntsék arról, ml legyen magával; nincs akaratom, de barátként szeretem magát. Éppen ezért mondom, hogy magának kell döntenie önmagáról, Helena mozdulatlanul, némán, mereven ült; a férfi végtelenül sajnálta és szorongva kereste a leggyöngédebb szavakat, amelyekkel megmagyarázhatta volna neki a dolgok állását. Hogy közelebb legyen hozzá, leült a heverő támlájára, s felülről a lány durva szálú haját nézte. — Helena — Ismételte halkan —, én valóban azt hiszem, hogy magának kell döntenie önmagáról. Maga tiszta és büszke; ne alacsonyodjék le. Nagyon kevéssé ismerem magát; úgy érzem, hogy a sors csak azért küldte nekünk a mai napot, hogy én sokkal jobban tiszteljem magát, mint eddig. Helena, a maga szűziessége határtalan örömet szerzett nekem, de ezentúl a nőt Is tisztelni fogom magában, a nőt, aki legyőzte önmagát... S maga biztos lesz önmagában, magabiztos és tökéletes, Helena megmozdult. Levette kezét az arcáról, s ahogy a felhúzott lábbal nála magasabban ülő férfi felé fordult, nagyon váratlanul és nagyon egyszerűen, nagyon gyermekes és egyben nagyon szerelmes mozdulattal a férfi térdére fektette az állát; aztán lehunyta a szemét, mintha azt mondaná: no, most beszélhetsz, amit akarsz. A férfi zavarba jött. Maga érezte a legjobban, mennyire hazug mindaz, amit mond. — Helena — kezdte újból szomorúan —, nagyon nagy bűn, hogy már nem vagyok annyira fiatal, hogy higgyek a szerelemben? Nagyon nagy bűn, hogy ha azt a szót hallom, hogy „szerelem", mindjárt fájdalomra, csalódásra, durva gyönyörre, alacsony kapcsolatokra, hazugságra és elválásra gondolok? Nagyon nagy bűn ez? Helena csukott szemmel rázta a fejét. A férfi a térdével érezte, milyen gyorsan ver az ütőér a lány nyakán. Gyorsan is lélegzett, félig nyitott szájjal, sápadtan és behunyt szemmel, mintha aludna. Most, mondta ez az arc, most minden mindegy nekem, hagyd, hogy így maradjak. Szinte megszépült mozdulatlanságában; mint egy elefántcsontmaszk. A férfi lehajolt hozzá és úgy folytatta: — Helena, a szerelem nem az, amit maga akar; a szerelem súlyos és mindig megalázó; nem magának való. Ha azt látnám, hogy mással megy ezen az úton, megborzadva kiáltanék: Helena, Helena, ne menjen arra, nem magának való ez, maga nem tud átgázolni ott, ahol mások tudnak, magát összetöri az, amit mások elbírnak: nem tudom, azért-e, mert bölcsebb, mint mások, vagy azért-e, mert szerencsétlenebb. Nem ismerem magát Jól, de féltem magát. Mit mondhatnék még? Helena arca rózsaszínűre színeződött, valami különös báj terült szét rajta, vonásai megfinomultak, szemhéja keskeny résén át titokzatosan a távolba nézett; a férfi megsimogatta a haját, és gyöngéden kimondta határozatát: — Helena, soha többé nem szabad eljönnie hozzám. Helénának egyetlen arclzma sem rándult. Úgy rémlett, hogy most, ebben a helyzetben, minden csapást könnyedén el tudna viselni. A férfi felsóhajtott és megérintette az arcát. — Isten vele, Helena. Helena engedelmesen felállt, és engedte, hogy a férfi rásegítse a kabátot. A kalaptűt is a férfi szúrta bele a hajába, s Helena rámosolygott. Elmenőben visszafordult és teljes erejéből megszorította a férfi kezét. — Maga ... olyan nemeslelkű — mondta elpirulva és lesütött szemmel, mintha meg akarná köszönni, hogy nem bántotta. A férfi mindenek ellenére nem állhatta meg, hogy ajkába ne harapjon. Azóta nem találkoztak; s az után, ami történt, nem is igen találkozhattak, Csak néhány év múlva hallott újra Helénáról. Amint mondták, nyilvánvaló ellenszenvvel beszélt róla, mint valakiről, aki nagyon megbántotta. A férfit még most Is, annyi óv után, végtelen sajnálkozás fogta el. Rabindranath Tagore Vers ff A KERTÉSZ című kötetből Mondd meg nekem, Igaz-e mindez, szerelmesem, mondd, mindez igaz-e? Ha ezek a szemek kiiobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá. Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója? Májusok eltűnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban? A föld lábam érintésétől dalokat rezzent-e hárfa-módon? Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szeméből, ha megjelennek, és a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet? Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül, hogy engem megkeressen? S hogy mikor végül megtaláltál, ősrégi vágyad teljes nyugalmat talált, szelíd szavamban és szerelmemben és ajkamon és lebegő hajamban? Igaz-e? hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokomra Írva? Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?
