Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-01-18 / 3. szám
Szép Ernő ADD A KEZED Add a keied mert beborult. Add a kezed mert fú a szél, Add a kezed mert este lesz. Add a kezed mert reszketek, Add a kezed mert szédülök, Add a kezed összerogyok. Add a kezed mert álmodok, Add a kezed’ mert itt vagyok, Add a kezed mert meghalok. Somlyó Zoltán TÉLI ESTE Téli est. Az ablakomba szél dobálja hókezét. és a kis piros fotelben ülök árván, szomorún. A sarokban pici ostor, kis autó meg hintáié. Messze ment a kis gazdájuk, kisbarátom ... kisfiam A kályhának rőt súgóra, pirosítja arcomat. Felemás-szinű bohácka a sarokból rámtekint A pohárszék tetejében még az ő bögréje áll. — Lassan megfőzöm teámat, abba öntöm s megiszom. Japánságom története Hát igen, szokásom szerint itt vagyok újra, homlokomat az ablaküveghez támasztom, és nézem elmerülten a szemközti házat. Az utca egy szélesebb út rövid keresztutcája. A férjem építette, a rendkívül tevékeny ifjú vállalkozó. Két villasor az egész, teljesen egyforma, kakaószín házakkal, háromemeletes mindegyik. A férjem még nem adott túl minden lakáson. Ezért annak a villának a földszintjén, ahol mi lakunk, az ingatlaniroda még nyitva van. A függöny mögött állok, félig elrejtőzve, és valamit nézek. Hogy mit nézek? A szemközti villa felső emeletének három ablakát. Két ablak a nappaliból, egy a hálószobából nyílik. Ebben a házban egy nő lakik, aki nagyon hasonlít rám, úgyszólván az alteregóm. Magas és szőke, mint én. Remek lába van, és semmi melle, akárcsak nekem. Az arca is olyan szigorú és germános, mint az enyém. No de ezzel vége a hasonlatosságnak. Mert én, mint ahogy már említettem, férjnél vagyok, az én lakásomban velem lakik a két gyermekem, a férjem, a cselédlány, a svájci nevelőnő. Az alteregóm pedig egyedül él. Ez az alapvető különbség kettőnk között, és ebből származik minden egyéb. Hogy mit figyelek egész nap, miközben a lakásba bámulok? Tulajdonképpen semmi mást, mint a kettőnk élete közötti eltéréseket figyelem meg, Tizenegy óra, 6 ilyenkor persze még alszik, ezt már régen megfigyeltem; úgy látszik, alaposan kimerítik a dáridók, a féktelen tivornyák, érzelmi bonyodalmak. Hiszen az élete előttem pereg le. Még az ablaküvegek ragyogása sem akadályozhat meg abban, hogy a nappali szobájába ne lássak, és amit ott látok, ahhoz nem kell sok magyarázat. Természetesen az ő nappalija egészen másféle, mint az enyém. Én derék, jóravaló polgárasszony vagyok, a szalonom is ilyen: hagyományos és ostoba. Csecsebecsék, lámpaernyők, pamlagok, zsámolyok, támlásszékek és így tovább, a többiről nem is szólva. Az övé, ezzel szemben, egy szünet nélkül zajló dráma színhelye. Óriási fehér heverő, amelyen tizenöt személy is elfér sorban egymás mellett. Keskeny, hosszú, rozsdamentes acélból és törhetetlen üvegből készült asztal. Néhány súlyos és nagy értékű dísztárgy, absztrakt kép a fa-ALBERTO MORAVIA Ion, narancsszínű szőnyeg a padlón. Már mondottam, hogy mindaz, amit látok, önmagáért beszél. Valójában a nagy asztal zsúfolva van üvegekkel, palackokkal, poharakkal, mindez a legnagyobb rendetlenségben. Három hamutartó tömve csikkekkel és tele hamuval. De ami ennél is roszszabb: kivehetők bizonyos szétnyitott papírlapok, hasonlók azokhoz, amelyek orvosságos porokat tartalmaznak; azonfelül bizonyos kistányérok, cukordarabkákkal. A heverő különben, az összelapított, szétdobált, tönkregyűrt párnákkal, feldúlt ágytanácsot ad neki, és felhasználja őt gondolatai kísérleteihez. Sovány és sápadt entellektüel, sima arrcal, hideg acélfényű szemmel: igen, ő telefonál, hogy aprólékosan tájékozódjék az élete felől. Már fel is vette a kagylót, hogy egy szorgalmas és pontos iskoláslány arckifejezésével válaszoljon a tanítómester kérdéseire. A romlottság tanulója az ördögi tanítómesternek! Eközben a nappali hátteréből csaknem teljesen meztelenül, egy szál fecskében, atléta termetű, bolyhos mellű férfi közeledik, sátáni kifejezéssel az arcán: ő az, k z orgia nak látszik (és az is a valóságban) egy tomboló ölelés után. Végre itt van a romlott, a féktelen ! A nappali mélyén kiveszem az alakját, amint habozva, támolyogva előrejön az ablak felé. Pongyolában van, fekete-vörös, súlyos selyemből készült, japán stílusú, pazar pongyolában, amely cseppet sem hasonlít az én kis rózsaszín vagy halványkék pongyoláimhoz. A nyitott pongyolából kivillan a parázna Walkür szemérmetlen amazonteste. Ásít, kezével rendbe hozza a haját, az ujjai között már ott szorongatja a meggyújtott cigarettát. Az ablakhoz lép, és én tudom, hogy miért. Az ablak párkányán a telefon: minden reggel ugyanebben az órában, fél tizenkettőkor hívja fel őt az állandó szeretője, az a férfi, aki valószínűleg kitartja, aki minden ügyében irányítja, akivel a nő az éjszakát töltötte. A férfi hirtelen megragad egyet a rengeteg palack közül, aztán egyszerre lehajtja a tartalmát. Képzeljék el: vodka vagy whisky, délelőtt tizenegykor. Mennyire mások az én reggeleim. A férjem hétkor elhagyja a házat, egyedül kelek fel, a gyermekeimmel foglalkozom, nem telefonál senki, és amikor végre a fürdőkádban vagyok, nincs férfi, aki beszappanozna, és még amúgy szappanosán átölelne a tus alatt. Végre mind a ketten felöltözködtek. A férfi kasmír mintájú, magas nyakú indiai zubbonyt visel, fekete bársony nadrággal. Sátáni arcát két hatalmas oldalszakáll és vad sörény keretezi. A nő miniszoknyában van, ágyéka csaknem fedetlen, és a köldöke is szabadon látszik. Haját feke-Egy szép napon (Hollywoodban minden nap szép, mert süt a nap) megjelent egy fiatal, jóképű milliomos, akit a főnököm protezsált, és a következő párbeszéd zajlott le köztünk: Igaz, hogy te magyar vagy? Igaz. — Helyes. Nekem van egy kislányom. Világ körüli útra megyünk jövőre. Főleg Japán érdekel. Szeretném, ha addigra megtanítanád a lányomat japánul. — Nincs kedvem japánul tanítani. — Nem kívánom ingyen — mondta az amerikai, és olyan összeget ajánlott fel, ami mai magyar pénzben megfelelt tízezer forintnak. Elsápadtam. Azt már megszoktam, hogy az amerikaiak a magyart németnek, japánnak, bolgárnak tartják, ezen nem lepődtem meg, de az öszszeg nagysága megrázott. Arra gondoltam, menet közben ennyi pénzért én is megtanulok japánul. Érdemes. Ha mindig csak egy leckével vagyok tanítványom előtt, már győztem. Elvállaltam az állást, és közben lázasan kerestem angol-japán tankönyveket, de nem találtam. Kiderült, hogy ilyesmit Amerikában nem lehet beszerezni. De már eljött az első lecke ideje. Könyv nélkül, fejből, elkezdtem a gyönyörű szép, meglepően okos kislányt magyarul tanítani. Közben lázasan kerestem japánangol könyvet, de a gyerek olyan rohamosan tanult magyarul, hogy már nehéz lett volna japánra áttérni. Hat hónap múlva már pesti tájszólással fecsegtünk magyarul, az apa néha részt vett az órán, és boldog mosollyal hallgatta kislányát, amint ezen a lehetetlen nyelven folyékonyan beszélt. Én is örültem a sikernek, és ha tőlem függött volna, tanítottam volna a kis Maudot az emberi kor legeslegvégső határáig. A kislány már úgy köszönte a „kézit csókolom, Pali bácsi"-t, mint egy valódi pesti; én hetenként megkaptam a rengeteg pénzt azért, mert egy nagyon kedves gyerekkel magyarul elbeszélgettem. Egy ugyancsak szép napon aztán beütött az istennyila: — Ma délután jön hozzám egy japán úr. Majd ti hármasban elbeszélgettek japánul. Én meg csak figyelek — mondta az apa, és bennem meghűlt a vér. Mi lesz itt? Igaz, hogy tanítottam — fogom majd vallani a rendőrségen —, de az apa tudta, hogy magyar vagyok, tehát egy szava sem lehet, ha magyarul tanítottam a gyereket, és azt is kinyomozhatta, ha olyan gazdag, hogy Magyarországon elenyésző a japán kisebbség. De féltem a szégyentől, a botránytól, talán meg is ver a bősz apa, ha megtudja, hogy hiába minnek Japánba, a gyerek csak magyarul tud, ami nincs is annyira elterjedve Tokióban. Menekülni szerettem volna, de moccanni sem tudtam:
