Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-18 / 3. szám

téré festette, frizurát csinált, és felcicomázta magát: rengeteg lánc a nyakán, a csuklóján. Tunyán, macskaszerűen, elegánsan jön-megy a szalonban, rendet csinál.

No de már itt is a második telefon. Ezúttal a harmadik férfi jelentkezik. Pontosan fél egykor, mint mindennap. A nő arckifejezése, amint a telefonkagylóba beszél, újra megváltozik. A sátáni arcú férfival bűnös, cinkos; az entellektüellel, aki irányítja, szófogadó, alázatos; a harmadikkal gyengéd és kedves. Hogy ki a harmadik férfi? Egy fiatalember, valami diák. Szeretik egymást, és ezt a sátáni arcú tudja, és jóváhagyja. Az entellektüel ezzel szemben nem tud még erről. Ó, vétkesen összekuszált bonyodalmas helyzetek: nem elég csalni, azzal együtt kell csalni, akit szintén megcsalunk, és ráadásul az 6 beleegyezésével, az ő bűnrészességével is. Ha meggondolom, hogy én milyen hű vagyok a férjemhez. Igaz, hogy a múlt év augusztusában a tengernél egy jól nevelt, tisztelettudó fiatalember udvarolt nekem, de csak udvarolt. Egy csókot, ami igazán semmiség, még egy csókot sem adtam neki.

A nő nevet, tréfálkozik, ajkához szorítja a kagylót egy búcsúcsókkal. Azután újra kezébe veszi a poharat és a cigarettát, majd minden teketóriázás nélkül a sátáni arcú térdére ül. Hosszú csók. Azután valamiről komolyan beszélgetni kezdenek, valamiről, ami semmi más nem lehet, mint a pénz. Mert ugyan mi más komoly dolog lehet hasonló emberek között, mint a pénz? Az eszmecsere végén az alteregóm belenyúl a férfi zubbonyába, előveszi pénztárcáját, és kivesz belőle néhány tízezres bankjegyet. A pénzt az asztalra teszi. Üjabb csók. biztosan köszönetképpen.

Most a nappali hátterében lassan nyílik az ajtó, és belép az a fiatalember, aki nemrég telefonált. Viharkabát, farmernadrág, nyers borjúbőrből készült mokasszin, tisztaselyem nyaksál. Barna, sovány, finom arca átszellemült, van benne valami szabad és agresszív. A nő feláll, fogja a bankjegyeket, és miközben megöleli, megcsókolja a fiút, kezébe csúsztatja a pénzt. A kéz rácsukódik a bankjegyekre, majd felemelkedik, és eltűnik a zsebben. Közben a csók folytatódik a sátáni arcú férfi élvező tekintete előtt. Még

ilyet, no de ilyet! És én ezt nézem.

De ez még nem minden. Tudtam, hogy valami még hátra van. Hogy is ne lenne. Most közeledik valaki a szoba mélyéből. Nagyon rövidre nyírt, lekopasztott, vörösre festett, egyáltalán nem szép nő. Arcán vastagon áll a fehér púder, szája vérvörös, szeme fekete szénnel kihúzva. Ügy öltözik, mint egy férfi, mályvaszínű nadrágot, fekete pulóvert visel. Olyan, mint valami vén, züllött pojáca, lehet vagy negyvenéves, de talán tcbb is. Miközben azok ketten csókolóznak, és a másik érzéketlenül, de nem teljesen közömbösen nézi őket, ez a nő alteregóm mögé lopakszik, tenyerével befogja a szemét, mintha azt mondaná: „Kukuk, ki vagyok?1 Meg kell adni, bájos kis jelenet. Tulajdonképpen a két nő közötti gyöngéd barátság megnyilatkozása is lehet, ha nem volna olyan különös a sátáni arcú férfi tekintete, amint nézi őket. No, és ott van még az a másik férfi, a két nő között. Tudom, amit tudok, mondhatnak nekem, amit akarnak.

No de most itt a vég! A nappali mélyéből valaki közeledik, és ugyan ki az? Ki más lehetne, mint a sima arcú entellektüel, hideg, acélfényű szemével. Előrejön, megáll, néz: látja az alteregómat, amint a diákkal csókolózik, és a férfinak öltözött nőt, amint kezét a hasonmásom szemén tartja, a sátáni arcú férfit, aki mindezt élvezettel, szadista módon figyeli. Olyan az egész, mint egy fotográfia, amely a felvillanó magnézium fényénél egy pillanat alatt örökre rögzít egy hihetetlen és túlhajtott jelenetet. Ugyan mi következhet még ezek után? A gyűlölet kitörése? Vagy, amint elképzelhető, valamiféle általános megegyezés, amely bevezető lehet egy ennél még sokkal szélesebb körű tivornyázó társulásnak?

Egy kéz nehezedik a vállamra, felugróm, nem hittem volna, hogy a férjem ilyen hamar visszatér reggelizni. Gyűlölöm a hangját, amint mondja: „Ugyan mit nézel, igazán szeretném tudni, mi az ördögöt nézel? Azt az üres lakást? Mi látnivaló van három csukott ablakon? Egyébként, erről jut eszembe, jó hírem van: végre kiadtam a lakást, éppen ma reggel. Egy abszolút megbízható személynek. A nagy autószalon tulajdonosa itt mellettünk, a téren. Felesége és három apró gyereke van.

Mágori Erzsébet fordítása

— Mikor jön a japán úr? — érdeklődtem vacogva.

— öt perc múlva itt lesz — mondta a papa.

Vártam, háttal az ajtónak, és éreztem, hogy itt a vég.

Egyszerre csak belépett a japán vendég. Nem mertem megfordulni, és a rémület ködén át hallottam, amint a kis tanítványom kedvesen üdvözölte a japánt, ezekkel a szavakkal:

— Kézit csókolom, bácsi!

Es hallottam a japán ismeretlen hangját:

— Isten áldjon meg, édes kislányom — mondta tökéletes magyarsággal az idegen. Ekkor már kaptam valami levegőt. Kiderült, hogy Molnár Bélának hívják megmentőmet, és most érkezett Tokióból. Gyorsan elmondtam neki japán tanárságom történetét, és óva intettem attól, hogy eláruljon a papának.

Az egész dolgot már régen elfelejtettem, mikor nemrég a Fészekben egy ismeretlen magyar keresett, aki most jött Amerikából. Egy nagyon csinos nő ragyogott mellette. Mindketten magyarul beszéltek, és percek alatt kiderült, hogy a hölgy nem más, mint volt tanítványom, aki azóta sem felejtett el magyarul, magyar könyveket olvasott Amerikában, magyarhoz ment férjhez, és ez volt az első mondata.

— Eljöttem megköszönni magának a férjemet. Tulajdonképpen magának köszönhetem, hogy boldog aszszony lettem.

— És mit szólt a papa, amikor Tokióban kiderült, hogy nem tud japánul? — érdeklődtem.

— Elmentünk annak idején egy világ körüli útra, de Japánba sohasem jutottunk el.

— Nem baj — mondtam —, most itt vannak. Itt majdnem mindenki beszél — japánul.

KIRÁLYHEGYI PÁL

Óvjuk anyanyelvűnk tisztaságát

A köznapi élet nyelvéből is idézek еду-két furcsaságot. Kassán és vidéken is többször megesett velem, hogy ha a vendéglőben sört rendeltem, a pincér magyarul így mentegetőzött: „Sajnos, a sörünk kiment." Ilyenkor mindig incselkedő kedvem támadt és megjegyeztem: „Érdekes, se az utcán, se az ajtóban nem találkoztam vele." Itt keleten, ha a vendéglőben a sör elfogy, a pincér szlovákul általában „pivo vyslo" szavakkal adja tudtul a vendégeknek. Hogy szlovákul jó-e, vagy rossz-e ez a mondás, nem rám tartozik eldönteni, magyarul azonban fülcsiklandó idegenszerűség a szó szerinti fordítása, bár a kiment szót a magyarban nagyon sok szószerkezetben használjuk még képletesen is, sőt bizalmas beszédben is: kiment a divatból, a forgalomból; ha valaki elhízás miatt elveszti eredeti, természetes alakját, akkor: kiment a formájából, de a kalap is, ha megázik, kimegy formájából. Eredeti, jó magyar szó a kimegy, a „sörrel azonban nem lehet összeházasítani".

Orvosi rendelőben már többször is felfigyeltem arra, hogy az orvos vagy a nővér a magyar pácienstől ezt kérdezte: „Hány injekciót szedett ki". Ez is a szlovák „Kol'ko injekcií ste vybrali" tükörfordítása, habár a kiszed jó magyar szó, de csak megfelelő környezetben, beszédhelyzetben, Ha már aziránt érdeklődünk vagy kíváncsiskodunk, hogy valakinek hány injekciót szúrtak, illetve fecskendeztek be, nyugodtan megkérdezhetjük: hány injekciót kapott. Egyébként a szed szó ellen a gyógykezelésben nem lehet kifogásunk, hiszen ha valaki valamilyen gyógyszerrel rendszeresen él, azt mondjuk: altatót, idegcsillapítót szed. Kiszedni azonban az orvosságot, injekciót legfeljebb a fiókból, táskából stb. lehet.

Nem válik nyelvünk díszére az ilyen felemás beszéd sem: eleget presvedcáltam, de nem hallgat rám; szeretném megszerezni a vodicsky preukazt; elvesztettem az obcianskyt; stb., stb. Fölösleges is az ilyen beszéd, mivel az említett idegen szók helyet szép magyar kifejezéseket használhatunk; meggyőztem, hajtási igazolvány, személyi igazolvány. Egyesek lustaságból vagy kényelemből keverik beszédjükbe fölöslegesen az idegen szavakat, mivel ezek hamarabb jutnak eszünkbe, mint a jó magyar megfelelőik, mások viszont abban a meggyőződésben, hogy így műveltebbnek tartják őket. A valóság viszont az, hogy az ilyenek saját magukról állítanak ki nyelvi szegénységi bizonyítványt. Hogy mennyire nem kívánatos, sőt kóros derűreborúra idegen szavakat vegyíteni beszédünkbe, szeretnék megemlíteni egy esetet:

Nemrégen Tornától Kassáig egy magyarországi asszonnyal utaztam a vonaton. Keserűen jegyezte meg, hogy bár az előző napon is Itteni magyarokkal utazott együtt, mégis beszédjüknek legalább az egy harmadát nem értette, mivel állandóan idegen szavakat kevertek bele. Ez is intő példa — és nem egyedüli —, hogy óvjuk nyelvünk tisztaságát, mivel egy olyan nyelv van kialakulóban, mely se magyar, se szlovák: én gúnyosan csalamádényelvnek nevezem.

Nem Idegen-szerűség a suksük beszéd, de mégis marja, pusztítja nyelvünk épségét, szilárdságát, tompítja, szinteleníti jóhangzását, és gyakran megértési zavarokat is okoz, mert mást jelent pl.: lássuk a medvét, és mást: látjuk a medvét; építsük a házat, és építjük a házat; stb.

E téren talán Magyarországon se jobb a helyzet, mint minálunk, hiszen ott is úton-útfélen találkoztam még olyan érettségizettekkel is, vagy egyetemi végzettségűekkel, hogyha semmi másban nem tévedtek Is, de az -szt végű igék jelentő módja helyett egyes személyekben felszólító módot használtak, vagyis suksüköztek: ők nem felakasztják a kabátjukat, hanem felakasszák; az alkalmai nem elszalasztják, hanem elszalaszszák stb. Persze akadtak olyanok is, akik a pontosságra való törekvés közben a jó nyelvérzék hiánya miatl átestek a ló másik oldalára: az óhajtást vagy célt kifejező mellékmondatokban se mertek felszólító módot használni, pl.; a szövetkezeti tagok kimentek a mezőre, hogy a gépeket hazaszállítják, pedig itt a cél az volt, azért mentek ki, hogy hazaszállítsák a gépeket; elment □ forráshoz, hogy vizet hoz, pedig a szándék, a mondat értelme azt diktálja, hogy azért ment el, hogy máris vizet hozzon; stb.

A suksük használatáról, vagyis a kijelentő és a felszólító módnak hibás felcseréléséről már a múltban is tettem említést, azonban úgy gondolom, mindaddig nem közhely a probléma tárgyalása, amíg nyelvünknek e salakja véglegesen el nem tűnik legalább az átlagos műveltségű ember beszédjéből. Pl. gyermekkoromban Ipolyságon és környékén ismeretlen volt a suksüközés, 194ó óta azonban rohamosan terjed: az áttelepültek „importálták" hozzánk Vác, Aszód környékéről és a Nógrádi hegyekből.

Innen is, onnan is csipegettem nyelvi botlásainkból. Nem gáncsoskodásképpen, nem is azért, hogy kákán csomót keressek, hanem azért, hogy igyekezzünk ezeket a gyomokat Irtani, a tanulókat rászoktatni az érthető, szabatos és szép, magyaros beszédre. Legalább azok beszéljenek hibátlan magyarsággal, akik magyar iskolából kerülnek ki, mert akik hátat fordítottak ennek 02 intézménynek, azok — egy-két kivételtől eltekintve — már se anyanyelvükhöz, se nemzetiségükhöz nem ragaszkodnak, a magyar sajtó és irodalom nem érdekli őket, mivel — nem egy nyilatkozott így nekem — magyarul egyáltalán nem tudnak írni, és az olvasás is nehezükre esik e nyelven. Még a rádió és a televízió úgy-ahogy vonzza őket, kérdés azonban, hogy ezek a tömegtájékoztató és szórakoztató eszközök tudnak-e rájuk olyan hatást gyakorolni, hogy a szívükben újra lángra gyúljon az a hamvadó vagy már kialudt tűz, melyet egykor talán náluk is az anyanyelv szeretető és megbecsülése táplált és hevített.

Óvjuk anyanyelvűnk tisztaságát és épségét, azét a nyelvét, melyei édesanyánktól kaptunk örökségbe. Ápoljuk és fejlesszük gondosan, őrizzük féltve, ne szégyenkezzünk miatta, mivel elhanyagolásával vagy megtagadásával elődeink emlékét gyaláznánk meg. Kazinczy Ferenc munkássága és önzetlensége szolgáljon nekünk példaképül, aki hányatott élete során bár mindig súlyos anyagi gondokkal küszködött, mégis erejének, idejének és pénzének java részét nyelvünk felvirágoztatásának szentelte. Emléke él, és éljen is örökké, hogy égő fáklyaként ragyogjon az utókor számára is

Kapás Ferenc