Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-04-06 / 14. szám

Ною kell mennem onyómhoz, mert be ... Csuda jó kedve van, amint látom. Igazán nem értem ... Hallotta odakinn a háziasszony csoszogó lépteit, amint lement a lépcsőn. „Az anyám ..." Szédülés fogta el. „Az anyám .. A szeme égett. Erősen meg kellett markolnia a kád két oldalát, h.ogy ki tudjon szállni. Részeg vagyok, gondolta. Részeg I Végigcsoszogott a halion, szobájába érve az ágyra borult, és fejét a párnába temette. Karját a feje fölé nyújtotta, és megkapaszkodott az ágy rézrúdjalban. Szégyellte magát. Ahogy arccal a párnára borulva feküdt, vaksötét volt körülötte a világ. Haldoklik az anyja? Nemi Nemi De ő berúgott. A sötétben úgy rémlett, anyja kezét érzi a fején, mint kisfiú korában, és halija a hangját: „Légy okos, Carl. Légy jó fiú. Tartsd magad tisztán. Anyád szeret. Vigyáz rád. Légy jó, és sose felejtsd el, amit anyádtól tanultál." Aztán a rózsák a maga költötte dalból, körtáncot jártak a fejében a borral, amit megivott; úgy érezte, elárulta anyját, otthonát azzal, hogy rózsákról meg tavaszról énekelt, és kocsiról meg csinos barna lá­nyokról álmodozott, amikor a kabátja zsebében, ott a szék hátán, ott lapul az a sárga távirat. Ha becsukja a szemét, az ágy megáll. Visszafoj­totta a lélegzetét. Mélyebben fúrta fejét a párnába. Mozdulatlanul feküdt. Minden sötét és meleg. Es csend. Hosszú idő múlt el így. — Mr. Anderson I Hé, Mr, Anderson I A sötétben valaki a nevén szólította, nagyon mesz­­sziről, aztán valamicskével közelebbről, de még min­dig messze; aztán valami távoli ajtón kopogtattak. — Mr. Anderson I Most már közelről szólt a hang, erősen, élesen. Az ajtó kinyílt, fény áradt be rajta. Egy kéz rázta meg a vállát. Carl felnyitotta a szemét. Ott állt Mrs. Dyer, sötéten, terebélyesen és rosszallón, meglepetten né­zett le rá. — Be van rúgva. Mr. Anderson? — Nem én, Mrs. Dyer — válaszolta Carl kábulton, és pislogva nézett fel háziasszonyára, mert szemét vakította a villany, amelyet Mrs, Dyer felkattantott. — Vidékről keresik telefonon. Mr. Anderson. Keljen föl. Gombolja be a fürdőkabátját. Szaladjon le a hallba a telefonhoz, de gyorsanI Ot perce kiabálok. Carl gyorsan felült. — Hány óra? A háziasszony megállt az ajtóban. — Már rég megebédeltünk — válaszolta. — Fél hét, hétre járhat. — Hét óra? — Cárinak elakadt a lélegzete. — Elmulasztottam az autóbusztI — Melyiket? — A négyórásat. Hát azt bizony alaposan elmulasztotta — mondta a háziasszony. — Alkohol és menetrend ellensége egymásnak, fiatalember. — Dohogva levo­nult, nyitva hagyta Cárinak az ajtót. A telefoni Carl felpattant. Emelygett, bizonytalanul állt a lábán, összekapta fürdőköpenyét, és lebotor­kált a lépcsőn. A telefoni Gyengeség szaladt végig az erein. A telefon! Megígérte anyjának, hogy nem Iszik. Az anyja azt mondta, hogy az apja... Carl nem emlékezett az apjára. Réges-rég meghalt. Es most az anyja is... egy szó mint száz, hét órakor réges-rég otthon kellett lennie, ott kéne ülnie az ágya mellett, és a kezét fogni, Egy órája otthon le­hetne. Most meg az édesanyja ... ki tudja ... Felvette a kagylót. Hangja az ijedségtől rekedten, érdesen szólt: — Halló... Igen, én vagyok, Carl... Igen, Mrs. Rossiter... — Carl, aranyom, vártunk a hatórás busszal. A férjem elibéd ment a kocsival, hogy föl­vegyen, azt gondoltuk, úgy hamarább Ide érsz. Carl, aranyom. — Tessék, Mrs. Rossiterl Az anyád .,. Tessék. Mrs. Rossiter? — Anyád meghalt. Éppen most. Ügy gondoltam, jobb, ha megtudod, hátha még .nem Indultál el. Úgy gondoltam, talán ... Carl egy pillanatig nem hallotta, mit mond Mrs. Rossiter a telefonba. Aztán annyit értett, hogy vala­mit kérdez, és most megismétli a kérdést. — Jerry fölmehetne érted Chicagóba, és lehozhat­na kocsin még ma este. Akarod, hogy fölmenjen érted, minthogy holnap reggelig nincs autóbusz? — Ha megkérhetném, Mrs, Rossiter.,. Vagy nemi Inkább mégseI Egy-két dolgot még el kell Intéznem, mielőtt hazamegyek. A bankba Is be kell néznem. Föltétlenül. De holnap reggel az első busszal leme­gyek. Az elsővel Mrs. Rossiterl Korán reggel otthon leszek. — Szomszédaid vagyunk és barátaid, Carl. Ugye tudod, ez is a te otthonod, gyere egyenest hozzánk. — Igen, tudom, Mrs. Rossiter. Köszönöm. Oda megyek. Felrohant a lépcsőn, magára kapta a ruháit. El kell mennie, ki, ki az utcáról Teste égett. A torka kiszá­radt. Felkapta a borosüveget és elolvasta a címkéket. Jó bori Csúszik, melegíti a torkát. Csak gyorsan, mielőtt a háziasszony észreveszi. Gyorsan I Mrs. Dyers nem értené meg, miért siet. Vajon egyedül halt-e meg? Gyorsan magára kapta a kabátját, és leszógul­­dott a lépcsőn. Odakinn sötét volt. Az utcai lámpák sötétebben világítottak, mint máskor. Vajon egyedül halt-e meg? Az utcasarkon kocsma volt, ablaka ho­mályosan sárgállott. Carl sosem járt még benne, de most bement. Most már ihat, amennyit akar. Egyedül, otthon egyedüli Vajon egyedül halt-e meg? A kocsma rideg volt, barátságtalan, mint egy paj­ta. A wurlitzer rekedt hangú slágert játszott. A ma­sina mellett barna bőrű nő álldogált, és magában dúdolta a dalt; haja sötéten göndörödött elő kicsiny fehér sapkája alól. Carl a bárpulthoz lépett. A csapos végighúzta törlőrongyát a pulton az új kuncsaft előtt. — Mi lesz? — kérdezte. — Adjon valami italt — mondta Cári. — Whisky jó lesz? Jó. Nem rendelne kettőt? — kérdezte a göndör­hajú nő. a nő. Dehogy-nem, Két whiskyt kérek — mondta Carl. Mi lelte? Hisz rázza a hideg I — kiáltott fel — Fázom — válaszolta Carl. — Ittál? — kérdezte a nő közelebb lépve. — De nem olyan a szagod, mintha whiskyt ittál volna. — Nem is azt ittam — válaszolta Carl. — Hanem bort. Úgy, szóval kevered az italt, mi? Nem bánomI De ha ez a borral kevert whisky megárt neked, öcsi­kém, akkor haza kell vigyelek magamhoz. — Haza? — kérdezte Carl. — Haza bizony, haza, hozzám. Te meg én, egye­dül, hazamegyünk. — Es átkarolta Carl vállát. — Haza? — Ismételte Carl. — Haza hát, öcsikém I Haza, énhozzám. — Haza? — akarta volna Ismételni Carl, de hang­ja elcsuklott, zokogás rázta meg az egész testét. Feje előrebukott a bárpultra, a karjára. Sírt. A csapos meg a nő hüledezve nézték. Aztán a nő megszólalt, szelíden, gyengéden: — Részeg vagy, fiacskám I Gyere no, szedd össze magad. Hazaviszlek. Nem is magamhoz, hanem te­­hozzád, ha igazán haza akarsz menni. Szőllösy Klára fordítása Katharine Susannah Prichard rövid, fehér fogai közt tartott, és elé­gedetten pöfékelni kezdett. Rose arca pedig egyre komorabb és sötétebb lett. A vékony, fülsértő nyö­szörgés most is ott szivárgott a melle táján. Leakasztotta nyakából a rongy általvetőt, a kisbabát a karjára vette, és odanyomkodta neki petyhüdt mellét. Lassan léptetett tovább, lova kényesen válogatta az utat az egye­netlen, köves talajon. Nehéz nap volt. Az asszonyok pir­kadattól együtt dolgoztak az embe­rekkel. Hogy minél előbb kezdhesse­nek, éjszakára a Nyedee forrásnál táboroznak le, s aztán a reggeli órá­kat nyeregben töltötték, a vadon kó­száló teheneket, borjakat és tinókat terelték össze a ritkás erdővel borí­tott dombokon, majd lehajtották őket a patak melletti karámokhoz, ahol John Gray különválasztotta a kövé­reket, s miután az öreg Jimmyt meg néhány fiút hátrahagyott, hogy a fia­talját lebélyegezzék, és a visszama­radt tehenekkel együtt hátrahajtsák a dombok közé, 6 maga a meekhatar­­rai vásárra szánt csordát állított ösz­­sze, s indította útnak. Az ökrök va­dak voltak, mint a csikók. Egész nap vigyázni kellett őket. És az a mellére tapadó, vinnyogó kis batyu egész idő alatt akadályozta Rose-t a mozgás­ban. A bennszülött asszonyok minden­nél jobban szerették a terelést, ami­kor kedvükre vágtathattak az állatok után. Fürgébbek voltak, mint a fér­fiak, a nyomkeresésben is jobbak, újabban mégis ritkábban adódott, hogy részt vehettek benne. Amióta John Gray megházasodott, s asszony került a Murndoomajorba, bőven talált mosni, súrolni valót, söprögetést a számukra, nem szíve­sen látta, hogy az asszonynép jár az állatok után. De kevés volt a férfi­kéz a háznál. A gazda meg is mond­ta, hogy a Nyedee környékének fel­hajtásában szüksége van Rose-re és Minnire. A gyereksírás meg egész nap csak ingerelte Rose-t. Bármerre mozdult is, a testéhez kötött poronty folyton-folyvást a fülébe nyüszített lovaglás közben. — A poronty az oka mindennek. Miatta nem sikerült semmi — dühön­gött Rose. — A férfiak kiröhögték. Az embere, Wongana mindenki előtt lepiszkolta, azt mondta, kelekótya, mint egy fészkevesztett tyúk. A gaz­da meg legorombította, és hazazavar­ta, mint egy taknyos gyereket. Minni bezzeg a dohányról fecseg, ami kijár neki, meg az új ruháról. Vele elégedett lesz Wongana! És ez a síró, nyöszörgő kis jószág. Csak sír és sír, rágja üres mellét, tekereg előt­te, és egyre csak vinnyog, nyöszörög. Rose iszonyatosan sikoltott tehetet­lenségében. örült düh rohant át a testén, ahogyan nagy esők után a víz zuhog le a száraz patakmedreken. Letépte melléről a babát, és messzi­re hajította magától, le a földre. Reccsenés hallatszott, mint megrop­panó gallyé. Minni félrekapta a fejét. — Jaj — nyögte, s szemei kerekre tágultak. De Rose csak lovagolt tovább. A tá­volba meredt, a rózsaszínben égő pusztába s a dombsor felé, amelynek kékje már tintasűrűvé sötétedett. Mire a két asszony a majorba ért, a sötétség mindent beborított, csak a csillagos ég fénylett. Minni mondta meg John feleségének, amit a férfi üzent, hogy csak újholdkor, úgy két hét múlva jön haza. Grayné, vagy ahogy a bennszülöt­tek szólították, a gazdasszony nem tudta elgondolni, mi ütött az asszo­nyokba, hogy olyan szótlanok és bú­­valbéleltek. Rose sötét képpel, mo­gorván térült-fordult a konyhában, s riadtan kapta el róla a tekintetét, ha a szemük összetalálkozott. Szíve­sen kifaggatta volna őket a dolgokról, hogy szépek-e az állatok, meg hogy mennyit hajtanak el, van-e sok kis­­borjú, de látta, hogy most úgyis hiába kérdezné őket. Csak miután kenyeret, lekvárt, egy­­egy jókora szelet sózott marhahúst adott nekik, meg jó erős teát töltött csajkáikba, cukrot tett kiürült pléh­­dobozaikba, és megindultak kifelé, a feketék táborába, akkor lepődött meg, hogy Rose-t a baba nélkül látja. — Te, Rose — szólt utána. — Hol a kicsi? Rose már kisurrant az éjszakába. Minni ijedten sandított vissza, aztán eltűnt ő is. Hajnalban, amikor távoli jajveszé­kelés törte meg a csendet, Grayné először azt hitte, valaki megint a pa­takba fulladt a táborbeliek közül. De aztán eszébe villant Rose. Milyen furcsa volt az este, amikor a gyerek­ről kérdezte. Most már tudta, a poronty halt meg. Rose jajong a hajnali csendben, kövekkel véresre tépve testét, ő si­koltozik tébolyult gyászában. Bálint László fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom