Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-04-06 / 14. szám
LANGSTON HUGHES СН/Т1Г~ Гг~*^ ТТ'У Cáriról még az ellensége sem állíthatta volna, hogy szeret inni. Nem mintha erkölcsi kifogásai lettek volna ez ellen, hiszen liberális és mindent megértő szellemnek vallotta magát. De gyakran hallotta, hogy az apja (akire nem emlékezett) iszákos volt, és ezért a lelke legmélyén úgy érezte, nem szabad lerészegednle. Nem ivott, legfeljebb ünnepnap egy-egy pohár bort vagy egy korsó sört, ha társasággal volt, és nem akart feltűnést kelteni. Majdnem antialkoholista volt, eszébe se jutott, hogy szesz van a világon. Anyjának azt ígérte, hogy egyáltalában nem fog inni. Egyetlen gyermek volt, szerette édesanyját, de az asszony túlságos gyengéden nevelte. Cárinak később nehezére esett alkalmazkodnia olyan emberekhez, akik nem bántak olyan gyengéden vele. Mivel azonban Sommerville-ben nem kínálkozott jó állás, Chicagóba ment dolgozni. Havonta egyszer hazament hétvégére, szombat délután felült a négyórás buszra, és vacsorára már hazaért gyermekkori otthonába. Falusi vaj, friss tej, otthon sült cipó: ez volt a vacsora. Utána, ha nyár volt, a hűvösödő estében bement édesanyjával a városba, hogy elintézzék a szombat esti bevásárlást. Télen vagy átmentek valamelyik szomszédhoz, és ott kukoricát pattogattak, almabort ittak, vagy pedig őhozzájuk jöttek át a jó barátok, a nappaliban ültek, beszélgettek, ócska Victoróljukon régi lemezeket játszottak — Sousaindulókat. Nora Bayes, Bert Williams vagy Caruso fölvételeket, olyasmit, amit mások már réges-rég eldobtak vagy elfelejtettek. Mindez kedélyes volt, ódivatú, egészen más, mint az italozások, amilyeneket chicagói hivataltársai szoktak rendezni. Carl tehát megfogadta az édesanyjának és önmagának, hogy nem Iszik. Azon a bizonyos délutánon mégis ott állt egy Carlk utcai Italüzlet hosszú pultjánál, és meglepetten hallotta a tulajdon hangját, amint azt mondja: — Kérek egy üveg bort. Milyen bort? — kérdezte a segéd kurtán. — Azt ott — mutatott Carl egy sor hosszú nyakú sárga fiaskóra a középső polcon. Ügy esett, hogy az ujja éppen annál a polcnál állapodott meg. Fogalma sem volt a borok nevéről, fajtájáról. Az édes bor — közölte a segéd. — Nem baj — válaszolta Carl, mert azt akarta, hogy minél hamarabb megkapja, amit kért, és elmehessen. A segéd becsomagolta az üveget, átodta a visszajáró pénzt, és már a következő vevőhöz fordult. Carl fogta az üveget és kiment. Lassan lépkedett, pedig alig várta, hogy hazaérjen. Sose kívánta még ennyire az italt. Betérhetett volna valahová, mert sok kocsma, italbolt mellett haladt el, de nem szokott hozzá, hogy kocsmában Igyék, így hát hazament a szobájába, A tágas, sötét, öreg penzióban minden csendes volt. Teremtett lélekkel nem találkozott a hallban, ahogy fölment a széles nyikorgó lépcsőn. Valamenynyi lakó elment dolgozni. Kedd volt, és Carl is a munkahelyén lett vona, ha aznap délben távirat nem érkezik a hivatalába, amelyben értesítik, hogy az anyja hirtelen megbetegedett, menjen haza azonnal. Carl tudta, hogy délután négy előtt nem indul autóbusz. Most még csak egy óra. Hamarosan elindult a buszhoz, de most szükségét érzi egy korty Italnak. Férfinál mindennapos dolog, hogy alkohollal csillapítja felborzolt Idegeit. Regényekben egy kupica konyakot hajtanak fel Ilyenkor, de Carl a konyaktól rosszul lesz. Jobb a bor, mert gyengébb. Szobájába érve a kalapját sem akasztotta be a szekrénybe, máris föltépte a papírt, és kihúzta a dugót az üvegből. Kivette a fogkeféiét a sublóton álló pohárból, és a poharat harmadáig megtöltötte a borostyánsárga borral. Megpróbálta kiszorítani gondolataiból a kérdést, hogy anyja vajon meghal-e. „Add, hogy nel" — fohászkodott magában, és felhajtotta a bort. Leült az ágyára, hogy kifújja magát. Azelőtt sose fulladt ki a lépcsőmászástól, de most hevesen kalapált a szíve, homlokán verejték gyöngyözött: levetette kabátját, nyakkendőjét, ingét, és indult, hogy lemossa az arcát. De nem, előbb becsomagolja a kézitáskáját. Aztán hirtelen eszébe Jutott, hogy nincs ajándéka az édesanyja számára — de még mielőtt ezt végiggondolta, megtorpant. Ez nem szombat, nem a havonta egyszeri hazalátogatás szombatja. Kedd van, és a zsebében ott lapul a távirat, amely egy csapóssal megzavarta élete ritmusát: „Anyád súlyos beteg, gyere azonnal." John és Nellie Rossiter gyerekkora óta szomszédaik. Nem ijesztenének rá ok nélkül. Anyja nyilván csakugyan súlyos beteg, így hát ajándékon nem kell a fejét törnie. A faliszekrényhez lépett, hogy elővegye kis táskáját, de a keze nem mozdult. A bor ott sárgállott mellette a hosszú nyakú fiaskóban. Melegen, édesen, tilalmason. A szobában nincs senki. Senki az egész házban, legfeljebb — talán — a háziasszony. Igazából az egész óriási Chicagóban nincs senki, akivel megbeszélhetné a nagy baját. Ha az ember a kis fizetésből eltartja az anyját, penzióban lakik, esti tanfolyamra jár, könyveket kell vásárolnia, akkor bizony kevés Ideje marad rá, hogy barátokat szerezzen, lányokkal járjon. Nagyvárosban nehéz egy fiatalembernek ismeretséget kötnie. Carl teletöltötte a poharát és kiürítette. Aztán kinyitotta a sublót felső fiókját, elővette a mosdóholmiját, és kirakta az ágyra. A másik fiókból kivett két inget. Talán jobb lenne hármat vinni, sőt négyet. Ez most nem víkend, Talán nem ártana, ha vinne még egy öltő ruhát — hátha sokáig lesz beteg az édesanyja, egy hétig, vagy még tovább kell otthon maradnia. Vagy talán vigye el a sötét ruháját, hátha ... Olyan érzése volt, mintha ököllel gyomorszájon vágták volna. A félelem szétterjedt egész testében. Reszketve rogyott az ágyra. — Szedd össze magad, öreg. — A saját hangja csengése vigasztalta egy kjcsit. Meglátta barna arcát a tükörben, és gyengén rámosolygott. — Légy férfi. Ezúttal szlnültlg töltötte a poharat, és egy hajtásra kiitta. Soha életében még nem ivott ennyi bort, ízlett neki a szívét melegítő, édes ital. Felállt, kihúzta magát, egyszerre olyan magasnak érezte magát, mintha a feje a mennyezetet érintené. Aztán énekelni kezdett. Maga költötte dalt énekelt, amelyik újra meg újra elölről kezdődött: Ta-vasszal a rózsa Rózsanótát énekel. Ta-vasszal a rózsa Nótát énekel... Levetkőzött, fölvette a fürdőkabátját, gondosan fenékig ürítette a borosüveget, aztán — továbbra Is énekelve — lement a hallba, s onnét a fürdőszobába. Teleeresztette a kádat vízzel, beleült. A víz a kádban meleg volt, akár a bor. Carl jól érezte magát; eszébe jutott az árnyékos, füves kis lejtő anyja kertjében, ahol egy barockszínű leánykával játszott, amikor még egészen kicsi fiú volt. Carl gyorsan felült a kádban, vizet loccsintott a hátára, fejére. „Talán bizony részeg vagy? Vagy ml lelt? Ml Jut eszedbe? így gondolsz az anyádra, aki talán ezalatt hald... Tel Ide hallgassI Elfelejtetted, hogy el kell érned a négyórás buszt? és most itt berúgsz az útra." Reszketett. Szíve nagyon gyorsan vert, olyan gyorsan, hogy Carl elnyúlt a fürdőkádban, s a jó meleg vízben kifújta magát; egészen belemerült, csak a feje állt ki belőle. Milyen jó így feküdni. Mozdulatlanul, békességben. Kedd van, mindenki dolgozik, ö meg, Carl Anderson, itt fekszik szép csendesen egy kád meleg vízben. Egy napon talán, ha vége a háborúnak, és lesz egy kis megtakarított pénzecskéje, és nem kell már hazaküldenle, és lesz kocsija, amivel a lányokat furlkolhatja tavasszal, mikor a rózsa rózsanótát énekel tavasszal... Jó hangja volt, és a maga költötte nóta a rózsákról Igazán jól hangzott édesboros leheletével összekeveredve; így hát Carl felállt a kádban, törülközőért nyúlt, és vidáman kieresztette a hangját. Egyszer csak kopogtattak az ajtón. — Ml van odabenn? A háziasszony hangja volt. Nyilván meghallotta odalenn, hogy Carl énekel, és feljött a hallba. — Semmi, Mrs. Dyerl Semmi az égvilágonl Csak éppen kedvem szottyant énekelni, — Maga az, Mr. Anderson? Mit keres ilyenkor Itthon? A PORONTY Egész nap az ökröket válogatták, terelték a Murndoo-major tágas pusztáin. Végig a vasércrögöktől feketéllő földeken, pajzslevelű kórókon, tüskés bozóton át, keresztül a halmokon, amelyek kék falként húzódtak a horizont mentén. És már a napnyugta éles fénye hullott a tájra, s bíborral vonta be a vonuló állatokat, embereket, lovakat. A vad, hegyi csorda meg-megbolydult még. Az íjedező ökrök nyugtalanul kavarogtak a vöröslő porfelhőben. Hátul a gazda, John Gray haladt Arrával, egy fiúcskával, aki szinte árnyékaként követte mindenütt, jobbról Wongana az asszonyával, Rose-zal, a baloldalon pedig a félvér Frank, Minnivel. Rose előtt egy fiatal állat kiszaladt a csordából. Az asszony utána ugratott. Halk nyöszörgés követte, mintha lova valami kis élőlényre taposott volna. A Tinó megszökött. Arra ment utána. Lova nyakára hajolva vágtatott előre, megkerülte az engedetlen állatot, és dühöngve, kurjongatva visszahajtotta. A csorda idegesen hullámzott. Már háromszor felbomlott a nap folyamán. — Átkozott bolondja — csattant fel John Gray. — Elegem van belőled, Rose. A bennszülött asszony elkomorodva rántotta vissza erős szőrű pusztai lovát. — Mondd meg a gazdasszonynak, holnap a Harmincas-pusztára megyünk. Haza csak újholdkor — szólt John Gray. Rose elfordította lovát az emberek és barmok csoportjától. A vékonyka nyöszörgés, amely mint valami abroncs szorította össze szívét, most is vele mozdult. — Minni! A gazda Rose után intett a fejével. Minni csupasz sarka belevágott lova szügyibe, csuklójának egy mozdulatával elugratott a csordától, majd megfordult, kengyelében felállva előrehajolt, és máris elérte Rose-t. Annak szemében eszelős izgalom. Minni nem állta dühödt tekintetét. A két asszony együtt lovagolt a hegyek felé, bele az alkony sűrűjébe. Vékony, sötét figurák a vadon nőtt, szívós lovakon. Szakadt nadrágjuk fakó, szennyes kékje megtapadt a lábukon, rövid, göndör hajukat megborzolta a szél. Egy kicsit távolabb, amikor az emberek és állatok már csak a vörös por mozgó, kavargó felhője volt, Rose dühe utánuk fortyant. HUH Mint héjasivitás csapott fel belőle az elkeseredett dac hangja. Távoli nevetés foszlányai sodródtak feléjük. Egyedül féltek volna, mert mögöttük már leszállt a sötét, s körülöttük is ott lebegett, settenkedett a furcsán csavarodó fák és a bozót között. Féltek volna a gonosz lelkektől, akik a pusztában és a sziklás gerinceken vándorolnak, amikor a nap fénye elenyészik. De együtt nem féltek anynyira. Húsz mérföldnyire innen, ahol a hegygerinc meghorpad, s a Nyedeepatak homokos medret vájt magának a fehér testű gumifák között, ott a Murndoo-major és az ő népük szállása. Csapás nem volt. Az első sötétségben, amely megsűrűsödik, mint a gyapjú, ha végleg elhalványul a napnyugta vörös fénye, csak ösztönük fogja megtartani őket a major és a zsákból, rozsdás pléhből és száraz gallyakból összerótt, saját кегеЦ kalyibáik irányában. / Mindketten Wongana asszonyai voltak. Rose magas, inas, jó felépítésű; Minni fiatalabb, kövérkés, vidám kedélyű. Rose jó csordás volt a maga idejében, egyike a legjobbaknak. Minni nem lovagolt úgy, és az állatok terelésében sem volt olyan ügyes, mint 6. És mégis, ahogy most együtt lovagoltak, Minni arról locsogott önkéntelenül, milyen jól is dolgozott egész nap, milyen ügyesen fogta be az elcsatangoló állatokat, hogy még John is azt mondta, derék dolog volt tőle. Lám, az a fehér dög is, amelyik a karámok közelében veszett meg és rohant el. Látta Rose, hogy bukfencezett Arra, amikor a sárga kanca megbotlott egy gödörnél? De 6 utána ment. Mérföldeken át hajszolta és visszahozta a karámhoz. Ezért biztosan ajándékdohány jár, tán még egy új ruhát is kap, ha majd az emberek bejönnek a terelésből. Pipát húzott elő az övéből, kirázta belőle a hamut, a gyeplőszárat az egyik karjára hurkolta, s egy bádogdobozból, amely derékövéhez volt erősítve, megtömte a pipafejet dohánnyal. Aztán lehajolt, a kengyelvason meggyújtott egy szál gyufát, odairányította a pipához, amit már
