Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-03-16 / 11. szám
FENYVES GY. W>-TP LE KELL GYŐZNI GINA L0LL0BR1G1DÁT! 1954 decemberében a „L Espresso" című rangos hetilap cikke először veti fel a kérdést: „Lollobrigida, vagy Loren?" A cikk a húszesztendős Sophiát a hét esztendővel idősebb Gina versenytársának mondja. Romilda Villani — mint minden lányáról szóló írást, ami a kezébe kerül — ezt is kivágja és megmutatja Sophiának. Az nevet. Micsoda gondolat?! Ö egészen másképp látja. öt esztendővel később, huszonötödik születésnapját a Shaw-darabból készülő „Milliomosnő" forgatása közben Londonban, a pinewoodi stúdióban ünnepli. A díszletek közé behozott torta mellett pályafutása első életrajzi vonat-Az új Sofiát nagyon gyakran fényképezik! Nemcsak szebb lett, de nagyobb színésznő is — világsztár! Erzsébet angol királynő fogadja Sofia Lorent, a film királynőjét. kozású interjúját adja az amerikai „Saturday Evening Post“ híres filmírójának, Pete Martinnak. Ebből idézünk: „Pályám fordulópontja a »Nápoly aranya«. Tizenkilenc éves voltam, De Sicával, a világ egyik leghíresebb rendezőjével dolgozhattam, és az első percek után rá kellett jönnöm: semmit sem tudok. Félni kezdtem. Reszkettem. Ő meg terrorizált. Név ide, fénykép oda, semmi lettem mellette, báb, akibe ő lehelt lelket, s ha a Pizzaiola-epizódban egyáltalán nyújtottam valamit, az nem az én érdemem, hanem az ő munkája volt. Szigorú és irgalmatlan volt velem, s hamarosan megéreztem: művészi vonatkozásban ő a szülőapám. Mellette dolgozni alapvető és sorsdöntő kísérlet: ha elfogad a világ olyannak, amilyennek ő akar, még lehetek valami, ha nem, be kell fejeznem és mást kell keresnem, amíg nem késő. Zsenialitása porszemmé tett és összetört. De első közös munkánk utolsó napjaiban feltámadt bennem a vágy: jó lenne nagy és súlyos drámai szerepeket játszani..." A drámai szerep nem sokáig várat magára. Mario Soldat: „Kikötői asszonyok" (1955) című munkájában Sophia Loren bebizonyítja, hogy milyen nagy szíve van. Alakítása megrázó érzelmi bravúr — a pozzuoli évek némán tűrő szenvedésének visszfénye lobog benne. A tapasztalt és szakmáját kitűnően értő Carlo Ponti azonban Sophia további pályáját, 1955-ben, mégsem a drámai, hanem a vígjátéki vonalhoz köti és szorosan összekapcsolja Mastroianniéval és De Sicáéval, a két művésszel, akiknek játékstílusa és tehetsége minden olasz közül a legközelebb áll a fiatal színésznőéhez. 1955: Sophia két, De Sica és Mastroianni közreműködésével készült komédiában szerepel. „A szép molnárné"-ban pedig mind a hárman együtt játszanak. Az 1955-ös évre a „Daily Mirror"-ban így emlékszik: „Marcello Mastroiannival elsőízben a „Kár, hogy bestia" című Blasetti-komédióban játszom együtt, és oldalán másodszor élem át azt, amit korábban De Sica mellett. Művészete egész közel áll hozzám, már az első percben úgy érzem, régesrég Ismerem, s nem szégyellek tanulni tőle. E kedves komédiát egy még kedvesebb, a „Vénusz jegyében" követi. Ebben már vitathatatlanul én vagyok a fő-fő' szereplő, minden körülöttem forog. De Sica ezúttal a partnerem, de mesterem is. Segít és ötleteket ad, szemlátomást szeret velem foglalkozni. Ez már a huszonhatodik filmem, de életemben most érzem először, hogy igazán jól mennek a dolgok és biztos vagyok az átütő erejű közönségsikerben. Később a lapok szimpátiával írnak a bemutatóról, s nevemet egyre gyakrabban emlegetik a Lollobrigidáé mellett. Carlo így szól: — Az ötlet tetszik nekem. Elfogadjuk a kihívást. Sophia Loren versenyre fog kelni Gina Lollobrigidával. E verseny szellemében születik „A szép molnárné". Klasszikus komédia, a hajdanán De Sicát is, Mastroiannit is felfedező rutinos nagymester, Mario Camerini rendezésében, De Sica és Mastroianni főszereplésével. Sophia ebben a filmben bővérű, kisvárosi molnárnét, egy tipikus Lollobrigida-figurát alakít, az éppen nagy sikerrel futó „Kenyér, szerelem, fantázia" és „Kenyér, szerelem, féltékenység" vadmacskájának riválisát. Carlo Pontinak merész tervei vannak, ezért nemcsak Sophiát, de Alessandro Blasettit is sürgeti, ő forgatja a színésznő harmincadik filmjét, a „Szerencse asszonnyá lenni"-t. A tanulással és munkával töltött lázas, 1955 végi napokra Romilda Villani így emlékszik: „Mióta Sophia ráébredt, hogy szerelmes Pontiba, zárkózott és hallgatag lett. Engem a tízéves kislányra emlékeztet. Mint akkor régen, most is egy új világot fedezett fel magában és magának, és oda nem engedett senkinek sem bepillantást. Ahogy egyre nevesebb és sikeresebb színésznő lesz, úgy nő körötte és Carlo körül a botrány; távcsövekkel és teleoptikákkal lesnek rájuk a fényképészek, még viszonylag legnyugodtabban a műteremben beszélgethetnek. Éreztem, hogy Sophia forrong. Már-már tűrhetetlenné kezd válni a helyzet — közben úgy dolgozunk, mint a megszállottak, — amikor egy este Ponti állít be. Fényképészeken kell áttörnie, kabátjáról le is szakították a gombokat. Sophiának angol órája van. A mindig nyugodt, mosolygós ember ideges és türelmetlen, valósággal ránk töri az ajtót. Nem köszön. Kiabál. — Amerikába megyünkl Végleg I Megkötöttem a szerződéseket. Elég volt az itteni botrányokból I Kapkodva a zsebéhez nyúl és férfimódra csomagolt apróságot vesz elő. — Ez a tiéd! És köszönés nélkül távozik. Sophia fegyelmezetten folytatja az angol órát. De amikor elköszön a tanár és becsukódik mögötte az ajtó, valósággal odarepül az asztalhoz és feltépi a csomagot. Gyufásdoboz. Benne karikagyűrű." Néhány nappal később, a producer és a színésznő elhagyja Itáliát, Romilda pedig bezárva a római lakást, visszautazik Pozzuoliba. Ponti Hollywoodban Beverly Hillsen bérel villát és Sophia Loren egy teljes esztendőre eltűnik. Az amerikai sajtó csak 1957 végén kezd érdeklődni iránta, olasz újságírók pedig nem merik zavarni. 1956 a nagy átalakulás éve. Sophia bevonul a világhírű Mayo-klinika plasztikai sebészetre, ahol anélkül, hogy megbontanák a jól ismert arc harmóniáját, megoperálják az orrát. Reggeltől estig olvas, tanul, gyakorol. Három angol tanár — a leghíresebbek — tökéletesítik kiejtését, s félévig New Yorkban él, ahol a világhírű Actor’s Studio tanárai adnak neki magánórákat — nyolcat-tízet is egy nap. Sophia Loren, 1962-ben, az Oscar-díj átvételekor azt mondja a „Look" munkatársának: „Egyszer már voltam ilyen boldog Amerikában, mint most. 1956 nyarának végén, amikor Los-Angelesben éltünk és Carlo meg én négy és fél hónapig ki sem léptünk az utcára... Azután a felkészülés napjai lassan véget érnek. Stanley Kramer, a világhírű rendező, 200 000 dollárért szerződteti „Büszkeség és szenvedély" című filmje női főszerepére. А-felvételek részben Spanyolországban készülnek, a partnerek: Cary Grant és Frank Sinatra. Egy héttel később elhangzik Frank Sinatra azóta híressé vált nyilatkozata. — For me she is „The Most", a favourite of Gods... — vagyis: „Nekem ő a legtöbb, a legnagyobb, az istenek pá rtfogoltja”. Folytatjuk Egy nyugatnémet képeslapban Romilda Villani beszél lányáról, Sofiáról. Sofia a Judit című filmben.
