Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-09 / 10. szám

A messzi Szudánból negyven főiskolai hallgató tanul Szlovákiában. Közöttük két nő — Fathia és Alawia. Orvostanhallgatók. Szülővárosukban, Chartumban helyhiány miatt nem kerültek fel az egyetemre. Céljukról nem mondtak le, addig kilincseltek, míg megkapták az engedélyt, hogy külföldön tanulhassanak. Mindketten sokgyermekes hivatalnokcsaládból származnak. Fathia félárva, Alawiának egyik szülője sem él. Két éve jöttek hozzánk, azóta még nem voltak otthon. Sok pénzbe kerül az útiköltség. Már a második telet töltötték itt. Azt mondják, a hideget lassan megszokják, de ételeinket nem. A diákszálló kis teakonyhájában főzik most is kettőjük ebédjét, a bárányhúsból, zöldségből és sok fűszerből készült hazai csemegét.

Ebéd után — a vendégnek járó tisztelet címén — átöltöznek, hogy bemutassák viseletűket, a szárihoz hasonló tóbot. A tób négy és fél méter hosszú, egy méter széles színes zsorzsettanyag, amit boszorkányos ügyességgel tekernek maguk köré. A tóbban olyanok lettek, mintha kicserélték volna őket. Alakjuk megnyúlt, fejtartásuk méltóságteljessé vált és egyszeriben szófukarok lettek. Hiába igyekeztem az afrikai nők

helyzetére terelni a szót, kitértek minden válasz elől. Alawia mindössze annyit mondott: — Ha már idősebb nővéreim is járhattak volna az orvosi egyetemre, nem kellett volna szüléinknek olyan korán meghalniuk ... Nálunk nagyon kevés az orvos, sok asszony és kisgyerek pusztul el, mert az egészségügyi gondoskodás és felvilágosítás még csak gyerekcipőben jár. Az afrikai nőkre — sok egyéb tennivaló mellett — ezen a téren is igen komoly feladat vár...

Szobájukban afrikai folyóiratok, képeslapok. Ezeket olvasgatják szabad idejükben, amikor pihennek, szórakoznak. Társaságba, diákösszejövetelekre, közös táncmulatságokra nem járnak, mert náluk a lány addig nem mehet fiatalemberek társaságában táncolni, szórakozni, amíg nincs eljegyezve, ők ezt a tilalmat egyelőre itt is betartják, de már úgy beszélnek róla, mint felesleges rosszról, amit le kell vetkőzni.

Alawia a gátlásosabb. Fathia a közlékenyebb, barátkozóbb. Sose hitte volna — meséli csillogó szemekkel Fathia — hogy a sílécekre is rááll. Nálunk látott életében először hegyet-völgyet borító fehér hótakarót. A télen sítanfolyamra is jelentkezett. Az Alacsony Tátrában volt, a Chopokon... a fiúk megtanították síelni. Micsoda élmény volt!

Fathia és Alawia. Két éjfekete hajú, egzotikus szépségű fiatal lány, a legforróbb kontinens szülöttei. Mosolyuk lágy, kissé talán befelé forduló, de mélytüzű szemük csillogása szilárd elszántságukat tükrözi: anyáink sorsa nem lesz osztályrészünk. Tanulni fogunk, hogy mi nők is egész népünket szolgáljuk!

Mintha csak most pattantak volna ki valamilyen egzotikus virág kelyhéből, lenge rózsaszínen, kéken, fehéren. Madárcsicsergésre emlékeztető beszédjük bepárásítja a levegőt, banánfák settenkednek elő a képzelet világából, a tavak öbléből megszökik a szél, hogy felborzolja a lányok sötét hajót s megpróbálja félrelibbenteni a csodálatos selyemruhákat. Ám a képeslapok idillje fölött hirtelen árnyak jelennek meg s a vietnami lányok szeme aggódva fordul az ég felé. Mintha nem is lenne az a pár ezer kilométeres távolság köztük s hazájuk között. Mintha kinyújtott kézzel elérnék akármelyik fáját. S valóban, nagyon közel van hozzájuk, hisz a szívükben hordják. A két, hazánkban tanuló észak-vietnami lány, Truong Thi Hoa és Tran Thuy Műi.

— A vietnami nő sehol nem tudna másutt élni, mint Vietnamban. A ti hazátok nagyon szép, itt gazdagabbak az emberek, szépen öltözködnek, jól élnek s van még valamitek, ami mindennél többet ér, a béke. S mégsem tudnánk Itt élni, rázzák a fejüket a lányok. S amikor Észqk-Vietnamról kérdezem őket, megint megrázzák a fejüket.

— Mi nem ismerjük el a gaz idegenek által húzott határvonalat. Vietnamnak egységesnek kell lennie s egységes is lesz. Mibennünk Vietnam mindig is így élt, egységesen. A délieket már nyolcvan éve sújtják egyfolytában a háborúk, de hisz ezt tudja a világ, és hogy győzni fogunk, azt pedig mi tudjuk.

S ezt ezek a törékeny virágszerű lányok mondják.

— Nálunk az asszonyok nem Ismerik a kényelmet s még sokáig nem is fogják ismerni. Hogyha nem itt lennék — mondja Tran Thuy Múl, akkor fegyverrel a kezemben harcolnék, mint annyi vietnami nő. De a tudás a legerősebb fegyver, s ha hazamegyek, tudásomat hazám s népem szolgálatába állítom.

— A barátnőd Dél-Vietnamban akar dolgozni, ha két és fél év múlva elvégzitek a genetikát. Neked milyen terveid vannak?

— Ott, ahol szükség lesz rám, akarok helyt állni, — s szégyenlősen elmosolyodik — igaz, nagyon jó lenne, hogyha épp ott lenne rám szükség, ahol a férjem dolgozik.

Elnevetem magam.

v,rog nem e/ég

— Tehát a vietnami nő is elsősorban s mindenek felett, nő.

— Ó, a szív szava sokszor beleszól a céltudatosságba. De azért nem árt neki. Sőtl Az a tudat, hogy feleség, anya vagyok, átsegít mindenen, szinte legyőzhetetlenné tesz, mint minden vietnami nőt.

— Három éve éltek Csehszlovákiában, bizonyára kialakult mór bennetek valamilyen kép az itteni nők helyzetéről s párhuzamot tudtok vonni, mennyiben különbözik az életünk a vietnami nők életétől?

— Annyiban, hogy itt magasabb az életszínvonal, s béke van. A vietnami nő kevesebbet foglalkozhat önmagával, hisz minden percét szükségli valaki. Férje, gyerekei, rokonai, hazája. S mi minden percünkből boldogan adunk kettőt Is. Az élet már megcáfolta azt a téves felfogást, hogy a nő gyönyörű ugyan, de hasznavehetetlen ajándéka a természetnek. A vietnami nő semmiben sem marad le a vietnami férfi mögött, s ezt férfiaink kellőképp méltányolják, elismerik. Hogyha valahol, akkor Vietnamban nagyon sokat változott a nők helyzete. Én már csak hírből ismerem azt az Időt, amikor a vietnami nőnek annyi joga sem volt, hogy igent vagy nemet mondhasson a fiúnak. S azt hiszem, lányaink, asszonyaink nap mint nap újra bebizonyítják, hogy méltók női egyenjogúságukra.

S ezek a lányok, akik magukkal hozták gyönyörű nemzeti viseletűket, a hazájuk, népük iránti szeretetet, magukkal hozták női büszkeségüket s a nők egyenjogúságának tudatát is. -Etelka Pauliková a múzeumok szerelmese, de ez nem azt Jelenti, hogy csak a múlt, a régiségek érdeklik, nagyon is intenziven foglalkoztatják a jelenkori problémák. A kétsopronyi, Békéscsaba mellöli szlovák kislány hazánkban, a Komensky egyetem filozófiai fakultásán tanul szlovák nyelvet.

Mostanában olvastam Indira Gandhi nyilatkozatát, amelyben a nők szerepét boncolgatja a politikában. Szerinte a nők semmivel sem maradnak el a férfiak mögött ezen a téren. Csak a férfiak nem akarják ezt elismerni. S ebben egyetértek Gandhi aszszonnyal, mert még nálunk a szocialista tábor országában is, — ahol tudomásom szerint a legtöbb jogokkal rendelkeznek a nők, tartózkodással fogadják, ha egy nő politikai vonalon akarja képességeit gyümölcsöztetni.

Etelka még nagyon fiatal, 19 éves, de komoly szándékai vannak, s ha rajta múlna, bizonyára meg is valósulnának, mert úgy látszik kitartó, bátor lány.

— Ez az, ami nekem a legjobban tetszik a csehszlovákiai nőkben, az igazuk melletti kitartás. Szeretném tőlük megtanulni. Nagyon érdekel az itteni fiatalság élete s úgy látom, semmiben sem különbözik a miénktől, akárcsak a nők élete sem. Itt is látok bevásárló szatyorokkal villamosokon szorongó, munkából siető nőket, mint otthon Magyarországon. Mert ez az egyenjogúság a műszak végét jelző óraütéssel véget ér, s aztán kezdődik a nő magánélete. Ilyen apróságok, mint család, gyerekek, főzés, mosás, takarítás. De ismerem a nőmozgalom múltját, s tudom milyen szép eredményeket ért el, s ázt is tudom, hogy ezek még nem véglegesek. Nagyon sok probléma vár még megoldásra.

Am mielőtt még múzeumba kerülnének a nőmozgalmi dokumentumok, eltelik néhány év, s addig meg kell elégednünk azzal a néhány szál virággal, amit a férfiaink olyan nagy pátosszal nyújtanak át minden év március nyolcadikén.