Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-02 / 9. szám

л к

м

jóst gurítanak. Valami gördülő alkotmányon, hosszú folyosókon, kanyarokon át. ш^тшшяя A műtőbe. Megoperálnak. A két szememet. A szemem világát. Mert egyszerre csak alig láttam. Húsz éven át szövődött lassan-lassan ez a szürke hályog, ahogyan nevezik. Meggyőződésem volt, hamarább halok meg, mint ahogy műtétre megérik. Akartam is, hogy hamarább haljak meg. De nem sikerült.

Eljöttem Pestről, hogy dolgozzam, itt a közelben, falun. Nagy kertben, nagy házban. Egész nyáron át meg kellett volna írnom azt a könyvet, amit megbeszéltünk. Reggeltől késő délutánig írtam, becsukott ablaktáblák mögött, éppen csak asztalomra eső, tompított fényben. Mert az idei napsütést meg nem tűrtem. Olyan leperzselő volt, aszályt teremtő. Napkitörések, gondoltam. Atommáglyák ott fenn. Ki hogyan érzi. Én úgy éreztem. Ez csak gonoszát hozhat az embernek. És igazam lett. Kimentem múlt hét egyik késő délutánján sétára az urammal, hogy járjunk egyet, mert hát az is kell, és azt mondon neki:

— Képzeld, nem látok. Semmit sem látok, szürke függöny van előttem. Nem látom, hová lépek.

Másnap reggel behozott ide, a szomszéd városba, a fél országban híres szemtanár rendelőjébe. Az vizsgált, vizsgált alaposan, majdnem egy órán át, és egyszerre csak azt mondja:

Meg kell operálni. Mind a kettőt. Az egyiken huszonöt százaléknyira lát, a másikon semmit. A két szem együtt csak huszonöt százalékos szem. Szürke hályog — de sürgős. Most még nincs komplikáció. Nem tanácsolom, hogy várjon.

Az uram ismerte irtózásomat a szemműtéttől. Ismerte szavamat: előbb a halál. Most rám szegezte tekintetét, úgy éreztem, remeg, de

atmoszférája ettől zöld. Nagy műteremablaka előtt valami forgatható alkalmatosság csillog, rugók, pedálok, lépcsők, egy vízszintes palló lepedőburokban, fölötte csillár, gondolom reflektorlámpákkal. Mindezt egészen jól megkülönböztetem. Ügy látszik, megszoktam, hogy negyedszemmel is lássak, ha nem vakít el túl nagy fény. Hanem azért szorong a szívem. Hogyne szorongana. Műtét lesz. Engem operálnak meg. Fehérbe bugyolált alakok is rajzanak. Egész vezérkar, orvosok, nővérek... ez itt orvostovábbképző... állnak, sürögnek, kitapinthatóan izgulnak. És mint egy nagy lakoma evőkészlete, a kitárt instrumentálóasztal itt van, minden kínzóeszközével.

Azért, ha éber is vagyok, nem tudom, ki szól hozzám. Hogy én most lépjek le a tolókocsiról és lépjek fel a guillotine-asztalra. De hiszen alig tudok lépni. A lábamat mégiscsak megbénította a sok kábítószer, ha a fejemet nem is. Azután rám adtak még a hálóteremben egy kórházi steril inget. Az olyan, mint a halotti ing. És olyan dermesztőén szűk, hogy alig is mozdulhatok meg benne. Többször megismételt erőfeszítés után végre fenn fekszem a keskeny, párnamentes deszkapallón, a karom rá sem fér, csak úgy szorítom nagy keservesen magamhoz. Ki lehet mindezt bírni? — cikázik át rajtam. Igen, ki kell bírni. Odakinn várnak. Az előtérben. Azért kell kibírnom, mert 6 vár.

Fenn, a deszkapallón már a tanárt is megkülönböztetem a bebugyoláltak között. Valamit mond az instrumentáló nővérnek, azt már ismerem, már megkínzott sterilizáló injekciókkal tegnap és tegnapelőtt. Egyébként kedves pofa és szép. Szép, filigrán, rendkívül értelmes a szeme. Most rám hajlik és injekciós tűvel beleszúr az egyik szemem kerületébe. Egyet, kettőt, hármat — egyik szemnem szólt egy szót sem, várt. Kezembe adta sorsomat.

— Tessék engem előjegyezni, tanár úr. Alávetem magam.

Az uram mélyet lélegzett. Furcsa hang volt. Mint a hörgés. Kettőnk közül magánkívül 6 volt.

A tanár előjegyzett. Mához egy hétre, mondta, a megyei kórházban a szemészeten lesz ágyam. Három napi kivizsgálás és előkészítés, negyedik napon műtét. Ha akarom, nézzem meg a kórházat, a szobát. Tudta, hogy a kórháza parádés tisztaságú és korszerű. Mert arra 6 vigyáz. Nem néztem meg. Megbíztam benne. A kocka el volt vetve.

Belépésem óta ma van a negyedik nap. Korán reggel. Csodálatos. Nekem huszonnégy órája egyre-másra csillapítókat és kábítókat adnak be. Most, ahogy a műtőbe gurítanak, nekem már kábultnak kellene lennem. Sajnálom, nem vagyok az. Pedig én kábítóknak bejáratlan terület vagyok, mindig viszologtam tőlük. Most mégis olyan józanul és éberen figyelem sorsomat, mintha más valaki műtétjéről riportot kellene írnom. Fene dolog. Ez az én nehezen becsapható természetem. Nehezen terelhető el a valóságtól.

A műtő. Valósággal szép. Mert ami műtőnél fontos: semmi sem lehet maibb. Zöld csempefala van, az

VAN A KEZEMBEN

be. Egyet, kettőt, hármat a másikba, összesen hat. Tőrdöféseket érzek az agyidegeimben, soha még nem érzett, el nem képzelt fájdalmat. Bizony, kábultnak kellett volna lennem, hogy ezek a szúrások ne érjenek élő-elevenbe — de mikor az előírt kábultság nem függött se tőlük, se tőlem. Mit tudom én, mi állt ellen énbennem, mi rebellált, amikor nem vettem át az enyhítőszert a szervezetemben, amit talán más engedelmesen átvesz. Mit tudom én egyáltalán, milyen ellenállások és forrongások zubognak fel bennem — váratlanul és még inkább tudatom alatt, őket marasztalom el ezzel, vagy magamat büntetem elásott vétkekért?

Nem tudom, nem tudom, csak most viselnem kell a következményeket, némán, szisszenés nélkül, magamhoz szorított karral, a túl keskeny pallón.

Valamit azért mégis mesterien elintézett ez a hat agyvelőbe szúrt tőrdöfés. A testi érzéstelenítést ez most elérte. Most már vághatnak és marcangolhatnak, pszichikusán ugyan mindent végigkísérek, de a fizikum kikapcsolódott a fájdalomból — és ez nagy dolog.

A fejemre vízhatlan maszkot borítanak, az a szememet szabadoh hagyja, de annál nyomatékosabban takarja le az orromat és a szájamat.

DÉNES ZSÓFIA

Tüstént az az érzésem, hogy elzárja előlem a levegőt.

A tanár szorosan ott áll a palló mellett, fejem fölé hajlik és dolgozik. Egy-egy szóval már és más szerszámot parancsol az instrumentálótól és én elbírhatatlanul hosszúnak, elnyújtottnak érzem azt a bizonyára rövid időt, ami eközben eltelik. Elhatalmasodik rajtam az a szorongásom, hogy mindjárt kifogy a levegőm a maszk alatt, már fulladást érzek, de félek a tanártól, aki pedig jó és figyelmes volt mindig hozzám, de most parancsuralmat tart.

Leheletnyi suttogással végül mégis jeleznem kell:

— Nincs levegőm.

Igazam volt, hogy féltem. Feltételezett kábulatomból a tanár nem várta, hogy műtét közben — a maszk halotti leple alatt — megszólalok.

— Ne beszéljen! Érti? Zavar!

Mennydörgés szólt. Zeus atyaisten

az é^ben.

Az asszisztensnő kissé meghúzkodja a maszkot, nem sok eredménnyel. De most már azt gondolom: fulladjak meg! Nem baj, én többet nem szólok. És kívánom is, bárcsak fulladnék meg. (Az ember ilyen kiszolgáltatott állapotban gyermek lesz és gyermekdeden büntet.)

Ezután következett az a rövid közjáték, amelyet én a műtét tetőpontjának tartok, amióta lezajlott. Egyik szemem nem akarta kiengedni a szemlencsét. Mert téved az a laikus, aki azt hiszi, hogy a szürke hályog eltávolítása afféle könnyebbfajta beavatkozás, amellyel a szemsebész valóban csak egy hártyát távolít el a szemgolyóról. A szürke hályog egybenőtt a szemlencsével. Vagy belőle nőtt ki, vagy kerületéből növekszik befelé. Lényege az, hogy a szaruhártya-túltengés — és, mint minden sejtszaporodás, rosszindulatúvá is válhat. Eltávolítani pedig csak a lencsével együtt lehet, amiből kiderül, hogy nagy operáció. Hiszen azontúl a lencsét csak a szemüveg pótolhatja a szemnek, ami — valljuk be! — a rokkantság egy neme. Én legalábbis annak érzem.

De vissza a műtőasztalhoz. Ott tartunk, hogy a tanár úr, az egészen kitűnő és teljes felelőssége tudatában dolgozó sebésztudós, nem távolíthatta el egykönnyen jobb szemem lencséjét. Szerinte az nem is volt öreg szemé, amely már engedékeny, hanem fiatalé, mert mintha hatalmas gyökere lett volna, amellyel megkapaszkodott. És így, amint ő nagy hévvel küzdött az akadály ellen, operáló kezét megtámasztotta maszk alatti orrsövényemhez, hogy biztonságosabb helyzete legyen. És ezért a keze, fektében, orrlyukaimat és szájamat befedte. De én most már nem szóltam, dehogy szóltam, csak éppen önkéntelen kis reflexmozdulatot tettem -*- azt hiszem kissé elmozdultam a fejemmel, hogy levegőt kapjak.

Akkor hét villám csapott le. Ordítás. Dörgedelem.

— НгГЩа-е^ kés van a kezemben és a maga szemét vágom! Nem az enyémet vágom, a magáét! Ügy maradjon nyugton, hogy a maga szeme.

Neki volt igaza, hétszeresen, csak neki. Minden tudását, erejét, energiáját, igyekezetét, tehetségét, ajándékba adta nekem, mint minden betegének, hogy visszaadja a szeme világát. És nekem vissza is adta. ő adta vissza, amikor vágott.

De ember legyen a talpán, aki úgy érzi, megfullad és még csak egy kis reflexrezgése se legyen. Hiszen akarata ellenére futja ez át, mert elérkezett önuralma és fegyelme végső határáig.

Kés van a kezemben, a maga szemét vágom.

Azt a hangot — pillanatot —, az életnek azt a színeváltozását és válságát a halál komolyságában —, nem felejti el az ember soha.

Jött a vakság hosszú ideje. Kilenc nap? Tizennégy nap? Boldog vagyok, hogy már nem tudom. /

Végtelen idő volt, annyi áll.

Mindkét szememen kötés és tilos volt a fejemet megmozdítanom. Mint a sérthetetlen koronát, úgy kellett hordoznom a fejemet, se előre, se hátra, se oldalt nem billenthettem. Ha megszegem a tilalmat, valami elmozdul a szem belsejében, mondták, talán az üvegtest... már azt sem tudom. Meg kell várnom, hogy késejtette sebek behegedjenek és a belső varrat öltései megszilárduljanak.

Mert a szemem hártyájában akkor varratokat is hordoztam. Egyszer, a műtét előtt, azt mondtam a tanárnak: Az izgat a legjobban, hogy operáció után jó ideig se köhögnöm, se tüsszentenem nem szabad. Pedig ez nem függ fegyelemtől. Ez akkor jelentkezik, amikor akar.

A tanár elmosolyodott.

— Fölmentem. Énfelőlem tüsszenthet és köhöghet. Én ettől függetlenítem az eredményeimet.

Igen, mert 6 varrt. Nem tudom, hogy ez régi iskola-e, vagy örök. Mindenesetre bölcs. Valami kis fájdalomtöbblet, amikor a seb már behegedt és a varrat még benn van a szemben. És az is fájdalom és izgalomtöbblet, hogy beérés után el kell távolítani a varratot. De százszor megéri, mert biztonságérzést ad magának a betegnek is.

Vaknak lenni nem olyan egyszerű dolog annak, aki mindig látott. Annál kevésbé, minthogy az ágyból már a műtét utáni napon ki kellett kelnem, két igazán kedves nővér segítségével, és fotelban ülnöm egész nap, magasba emelt, mozdulatlanná merevített fejjel. Csak a hangokat hallottam az ötágyas szobában, de az a szerencsém megvolt, hogy a párom minden reggel nyolctól este nyolcig mellettem ülhetett, és ez könnyűvé tette sorsomat. Igen, az ember az élet nagy válságaiban valóban egyedül van. De ha valaki szorosan hozzátartozik, úgy, mintha hozzánőtt volna, ez mégiscsak változtat magányérzetén. Valami megszólal legbelül... biztatás, vigasz, remény... és lám, teher megy le róla. Magyarázatom nincs rá. Ajándéknak a legnagyobb.

Befutottak a dicséretek. Hogy milyen önuralommal viselem ezt a megpróbáltatásomat is. Hogy derűlátó vagyok, ami ilyen állapotban egészen ritka dolog. A tanár maga, valamelyik vizit végével, a becsületrendet adta nekem:

— A vakság elviseléséhez intelligencia kell. Zsófiának csillagos ötös jár.

Jólesett, de belül mégiscsak szepegtem, hogy ez a felülemelkedés nem tart ki addig, amíg szükségem van reá. Annál is inkább, mert a bennfentesek elmondogatták, hogy éppen idősebb korban, amikor lehetséges és szükséges is, hogy mindkét szemet egyszerre operálják, azt mutatja a tapasztalat, hogy az ilyen dupla műtét utáni teljes vakság könnyen jár melankóliával, vagy hirtelen kirobbanó elmezavarral.

És erre az ijesztő elméletre kaptam hamarosan illusztrációt. Egy éjjel — úgy két óra tájt — vad ordítozásra ébredt fel betegszobánk. A folyosón női hang üvöltözött:

— Segítség! Gyilkosok! Megölnek! Megölnek!

Lábdobogás, rohangálás, összeviszsza kiáltozás és csak szívdobogtató ramazuri után állt be nagy sokára csend. Mi történt?

A szomszéd kórteremben egy idős, csontos, erőteljes parasztasszony, akit három napja operáltak mindkét szemére — dühöngő rohamot kapott. Letépte ágykötelékeit, mert valamennyiünk karját lekötötték az ágyfához, hogy álmunkban ne kotorhassunk sebeinkbe, egyszál ingben kirohant a folyosóra és ott kitombolta szabályos rohamát. Szeméről letépte a kötést, az őt lefogó ügyeletes »nővért egyetlen rándítással földre terítette, és föl-alá futkározva tovább üvöltözött. A rémült kisnővér beszaladt a szemgyulladásos férfikórterembe segítségért, és öt-hat megter-