Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1970-03-02 / 9. szám
mett fiatal legény végre lefogta a szerencsétlent. Lefektették a földre, karjaira és lábaira ráült egyegy férfi, hogy az ügyeletes éjjeli orvos beadhassa az injekciót, mivel a dühöngő őrülteket csillapítják le. Mély álomba szállították át azután az elmegyógyászatra. A személyzet hallgatott az esetről, és így nem ismerte szegény aszszony további sorsát. De amit tapasztaltam, az mélységesen megdöbbentett. Gondolkoznom kellett rajta, miért jár éppen a szemműtét utáni teljes vakság ilyen kétségbeeséssel, halálfélelemmel és védekezésképpen ily agresszív őrjöngéssel? Miért? Én, aki sokat foglalkoztam pszichológiával, rég tudom, hogy az ősidőkben végrehajtott megvakítások szimbolikusan kasztrálást jelentettek. Oidipos azért vakítja meg önmagát, mert megtudja, hogy az anyjával hált... Ez az őrjöngő szegény asszony háborodottságában netán azt hiszi, hogy megfosztották nemiségétől? Ezért az elborulás, a gyilkos késtől való félelem, ezért üvöltözte, hogy megölik? Elmondom töprengéseimet az egyik belátogató tanársegédnek. Kár, hogy nem látom az arcát. Csak azt tapasztalom, hogy nem veti el messzire következtetéseimet. Sőt megjegyzi, azért is érdekes, amit erről lélektanilag mondok, mert a bonctan megmutatta, hogy az agyban a látást szolgáló ideggóc közvetlenül a szexualitást szolgáló ideggóc mellett foglal helyet. Tőszomszédságban vannak. Akkor vérszemet kapok. Közlöm vele, hogy nálam a szürke hályog rohamos kifejlődéséről, a folyamat utolsó szakaszáról egyéni véleményem van. Én az 1968-as, aszályos nyár napkitöréseinek tulajdonítom szemem szaruhártyájának sejtszaporodását, pontosabban: rohamos sejttúlszaporodását. A napban tudvalevőn atommáglyák égnek el — és ki tudja felmérni, hogy ezek hogyan hatnak planétánk emberiségére? Mindenesetre a kórházban akkor fiatal szemoperáltak is panaszolták, hogy azon a nyáron őket is ily rohamosan vakította meg a szürke hályog. Látogatóm érdekesnek mondja megjegyzésemet, nem helyesel, de nem vitatkozik. Azt tartja, jó volna mindezt tudományos kísérletek tárgyává tenni. Megelégszem ezzel. Mondhat ő mást? ö tudományos ember. Én pedig intuitív, ösztönös rábukkanásból foglalom össze egyéni elgondolásaim logikáját. Végre eljött a nap, amikor először vették le a kötést két szememről, hogy akkor dőljön el, látok-e vagy sem. Mert van ám olyan operált, aki nem lát azután sem, hogy a tüzes karikákon átbukdácsolt. És pedig nem is egy! A nagy viziten történt, amikor a tanár teljes segédletével bejárja kórtermeit. A kis ötágyas szobánkba is bejöttek akkor vagy húszán. — Na, Zsófia — mondta a tanár —, ma nagy nap van. Leveszszük a kötést és megkapja az első átmeneti szemüveget. Kcrülállt az egész segédletkoszorú. A kötést maga a tanár vette le, nagy fény is égett a szoba közepén, úgy, hogy rögtön hunyorognom kellett. Azután rámigazította a szemüveget, elém állt teljes valóságban és megkérdezte: — Lát? A hangja... a hangja remegett. — Igen, látok, tanár úr. Mit lát? — Napsütötte arcot, ezüst hajat, két világoskék szemet... A tanár szó nélkül vállához ölelte fejemet. DEZSÉRY LÁSZLÓ f . /AiOGY NEKÜNK ILYEN anya kell... Nekünk anya kell. Édesanya. Az életünk végéig. Vagyis, sajnos, általában az ő életük végéig van édesanyánk. De nekünk azon túl is kell. Kellene. Hányán élték mór át, hogy talán jobban kellene, mint addig hitték, amíg édesanyjuk élt. Vétkezik az az ember minden napon, élete egész folyamán az édesanyja ellen, és valójában csak azért nem bánja meg soha igazán, mert őtőle mindig jön bocsánat. Milyen kevés kell ahhoz, hogy ő ma mindent elfelejtsen, amit tegnap ellene tettünk. Nemcsak megbocsássa, de el is felejtse. És mi elfelejthetjük mindennap, amit tegnap vétkeztünk, mert ha szemünkre is hányták, nem rótták fel nekünk. Ha ők rováson tartanák, mennyivel tartoznánk nekik! Minden édesanya számontarthatná, hogy jóval, rosszal mennyivel tartoznék neki az édesgyermeke, de magányos estéken végeredményben mindegyik csöndesen leírja ezt a tartozást. Leírja, mert a szeretet ajándékoz, nem hitelez. Áldoz, nem befektet. És leírja, mert ez a mi tartozásunk tulajdonképpen behajthatatlan. Mi tesszük azzá. Szeretet tekintetében, mi, gyerekek koldusszegényen állunk az édesanyánk, a Krőzus előtt. Kiforgathatják a zsebeinket, nincs azokban semmi, amivel az édesanyánkat kifizethetnénk. Pedig az édesanyáknak vannak jogaik. Néha a sarkukra is állanak és úgy tesznek, mintha benyújtanák a számlát: „Ezt meg azt igazán megtehetnénk, ezt meg azt igazán megvehetnénk nekik." Gondolhatnánk rójuk vagy tulajdonképpen sajátmagunkra, akik őtőlük vettük az életet és mindazt, amire addig szükségünk volt, amíg a magunk lábára álltunk. De aztán ők mégis csendesen visszavonulnak, és eltépik a számlát. Méltóságukon aluli, hogy krajcárosan perlekedjenek a gyermekeikkel. És mi a gyermekeik vagyunk, amíg élnek, amíg élünk. Negyvenéves korunkban is gyermekek. Nekünk sajnos ilyen anya kell. Éppen ilyen javíthatatlan, kedves jóbolond, aki fejébe vette, hogy értünk él, és nem bírna a szívével, ha önmagát egyszer arra ingerelné, hogy ezentúl nem lesz ilyen engedékeny: megköveteli magának, ami a fiától neki dukál. Mert az különben is megteheti már, hogy teljesítse a kötelességeit. Igen óm, de ő, az édesanya ezt nem teheti meg. Mit nem tehet meg? Éppen azt, hogy egy pillanatra is más legyen, mint édesanya, vagyis olyan, aki számolatlanul áldoz. Kedves gyermektestvéreim, bizony látjátok szemetekkel, hogy rettenetesen el vagyunk adósodva. Otthon vagyunk eladásodva — a szülői házban. Ma ezt kell nekem elmondanom. Miért? ültem egy értekezleten, amely természetesen nem volt olyan érdekes, hogy másra figyelni sem tudtam volna. Mellettem egy fiatalember ült, és elkezdett beszélni — ki tudja miért —, arról, hogy vannak mostanában Is fiatalemberek, akik szégyenük, megtagadják a szüleiket. Az édesanyjukat. Fiatalember ritkán szokott ilyenre felfigyelni. Figyeltem tehát őt, aki ezt megfigyelte. Alig került ki a diáksorból, egyetemi élményeit sorolta. Volt köztük egy fiú — mesélte —, aki házasságon kívül született. Az anyja egyetemen taníttatta, de ő megtagadta az anyját. Az asszony férjhez ment csak azért, hogy gyermekét adoptáltathassa. A férfi vállalta. A fiú azonban soha nem nevezte „apámnak", csak „Varga bácsinak". Mióta a fiú megnősült, végleg otthagyta az anyját. Azután ismertem egy fiút az egyetemen, aki azért szégyellte az édesanyját, mert görbe lába volt — folytatta. Azután ismertem egy érettségizettet, aki azért szégyellte az anyját, mert nem tudott hozzászólni a mai kérdésekhez. Naív és öreges dolgokat mondott. A fiú azért nem hívta meg az érettségi bálba, és nem mutatta be neki a kislányt, akinek udvarolt. Az egyiket megtagadta a fia, mert nem volt férje. A másikat, mert nem volt szép, amilyenek közt a fia most forgolódik. A harmadikat, mert nem volt művelt, mint azok, akik közé most a fia emelkedett. De ezek az édesanyák nem tagadták meg a fiaikat, akik nem rendes emberek. Ezek a fiúk gépiesen, oda se gondolva kiitták az édesanyjukat, azután félretették vagy összetörték — a poharat. Ezeknek is anya kellett. Ilyen édesanya, aki áldoz értük. Akinél rettenetesen el lehet adósodni. Aki szeret akkor is, ha szégyenletesen meghidegült a szívünk. És megkapták az ilyen édesanyát, amint mi is megkaptuk mindannyian. Ezek a fiúk alig vétkesebbek, mint mi. Az édesanyánk hozzánk is általában rosszkor érkezik a házba. A vendégek közé „most" nem jöhet. Jobb, ha „ezek előtt" most hallgat. Nem kell neki beleszólnia, kinek udvariunk, ne törődjék azzal, kit veszünk feleségül. Mit ért ő ahhoz, hogyan oldjuk meg életünk kérdéseit. Honnan tudna ő, hogy életünk válaszútjain milyen irányba induljunk el? Mi mondogatjuk, hogy mi meg nem tagadnánk az édesanyánkat. De tulajdonképpen nekünk is olyan anya kell, aki mindig rendelkezésünkre áll, és ugyanakkor mindent eltűr. Alárendeli és megalázza magát a házunkban, és ott törli le a könnyeit, ahol nem látja olyan ember, aki megszólná az ő fiát, mert tapintatlan volt az édesanyjához. Másnap reggel egy Petőfi-vers sorai törtek reám. Kicsi fiú voltam, életem első nyilvános szereplésén szavaltam egy ünnepélyen. Most — bizonyára nem kis okokból — különösen jelentőssé lett a számomra. „Vizen" ez volt a címe, és ennyi az egész: Beszélgetnek sajkámmal A fecsegő habok: Feszítem a lapátot, Hogy szinte izzadok. Anyám, ha mostan látnál, Tudom, hogy mondanád: .Az Istenért, ha feldőlsz . Nem féled a halált?“ Apám, ha mostan látnál, Tudom, hogy mondanád: .Az ördög hurcol arra, Szaggatni a ruhád.“ Petőfi születésének századik évében, 1923-ban szavaltam ezt a verset. A földből alig látszottam ki. De akkor is mór tökéletesen jellemzőnek találtam. Feleslegesen is aggódó édesanyám van, már akkor is ilyen volt. Ügy nőttem fel, ahogy emberek milliói, akiket ez a szó kísért: „Csak baj ne érjen, fiam!" Az ember jön-megy a földön, pályát választ, párt keres, vállalkozik, autóbuszra száll és szálkás halat eszik. S közben ez a szó kíséri. „Mi baj érhetne, édesanyám?" — gondolja az ember és (azt hiszi, bátran, de inkább könnyelműen) sokszor ki is mondja. Hát csak az öregek tudják, mi minden baj érheti az embert a földön! És közöttük is legjobban az édesanyák, ha csak húszévesek is. Van valami fajtájú anyai ösztön a földön, amit még meg nem értett senki. És ez az édesanyai érzés takarja be az éltünket. Az ember hajlamos arra, hogy dévajkodjék vele. Minden magyar gyereknek elmesélték a Kelemenke ködmönkéjéről szóló mesét, amely arról szól, hogy Kelemenke még a világra sem született, de az édesanyja már minden lehetséges veszedelmet ott érez körülötte, és kész volna sárkányokkal is harcolni, csakhogy elhárítsa a feje felől. Hányszor mondjuk mi az édesanyánknak, hogy a veszedelem, amit a lábunk előtt látnak, olyan, mint a Kelemenke ködmönkéje. Időszerűtlen aggodalom, a helyzethez nem illő és csüggesztő, ha szeretet diktálja is. Pedig sokszor igazuk van. De ki hallgat az édesanyjára? Kényelmetlen és fárasztó nekünk ez az aggodalmaskodós. A valamire való ember csak a maga feje után megy. De a méginkább valamire való ember később legalább belátja és meg is tudja vallani, hogy „Jó lett volna Édesanyám, ha reád hallgatok". Alapjában azonban jólesik nekünk ez az aggodalmaskodás. Az ember szereti, ha olyan szeretetet élvezhet, ami árad felé akkor is, ha semmit sem tesz érte. Az ember védelmet érez ebben a szeretetben, és támaszkodik reá akkor is, ha hálátlanul fumigálja. Az ember nagyképűsködik, körülvéteti magát, erősködik, de a végén ott találja magát az édesanyjánál, aki még a baklövéseit is megérti, hiszen ő előre tudta, előre látta. Nekünk anya kell. Ilyen aggodalmaskodó édesanya, akinek az aggodalmát félvállról lehet venni, de aki elfogad minket csapzottan is — legfeljebb ennyit mondva: „Lám megmondtam, fiam". Ez a „lám megmondtam" egyébként nagyon sértő. Az ember dühbe gurul, bárkitől is hallja. Az ember gyűlöli a más előrelátását, mert nem tudja elviselni, hogy ő rövidlátó volt. Ezt a szót az ember csak otthon az édesanyja szájából tudja elfogadni gerjedelmek nélkül. Az ember otthon meghajtja a fejét az igazság előtt, mert érzi, hogy mögötte ott vérzik a szeretet. Hát ezt akarom ma elmondani a nagy közéleti témák helyett, mint nagyon nagy közéleti témát. El akartam mondani, hogy nekünk anya kell. Olyan édesanya, akinél végtelenül eladósodhatunk. Olyan, aki szeret, ha meghidegült is a szívünk. És olyan, aki úgy félt minket negyvenéves korunkban is, mintha még pólyában volnánk. És el akartam mondani, hogy tele van az ország ilyen édesanyákkal.
