Nő, 1970 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1970-02-22 / 8. szám

w * BESZÉDLECKE Ал A TENGER PÁRTJÁN Alpesi vadászlány jelmtiben jH m X / A Villanl-család Nápolyban marad a rokonoknál, Sofia és most már Maria Is, Iskolába jár. Szorgalmas gyerekek, de nem kimondottan jó tanulók, Ennek alighanem lelki oka is van. A keserű pozzuoll tapasztalatok következtében Sofia fél társnőitől, ezért vagy elsőnek megy be az osztályba kora reggel, és elmerülten írja leckéjét, mikor a többiek jönnek, vagy utolsónak érkezik, közvet­lenül о tanár előtt, hogy már ne legyen Idő száfnl hozzá. A nápolyi osztályban Is „Fogplszkóló"-nak csúfolják. Tizenegy éves. Egy méter és hatvannyolc centi magas és lapos, mint egy deszka. Az utolsó nápolyi esték eayikén, né­hány nappal azelőtt, hogy Sofia befe­jezi az elemi Iskolát, Villan! nagyapa összehívja a családi tanácsot. A téma: Sofia jövője. Nagyapa azt szeretné, ha hamarosan dolgozni mehetne. Talán be tudja majd ajánlani az új Ansaldo­­gyárba, az Irodába. Bora néni Inkább Ollvettiéket ajánlja. Romllda azonban vitába száll velük, és a kislány tovább­taníttatására szavaz. Már beszélt is Pozzuollban az Iskola Igazgatójával. Ha Sofia sikeresen elvégzi a tanítóképzőt, örömmel odavenné Iskolájába tanítónő­nek. 1946 tavaszán Sofia Sclcolona néven beíratják a papi vezetés alatt állá ná­polyi katolikus tanítóképzőbe, ahová a tőle megszokott szorgalommal, de min­den különösebb lelkesedés nélkül Jár. Miután a család visszaköltözik Poz­­zuoliba, Dora néni még továbbra is Nápolyba jár dolgozni — együtt jöhet­­mehet tehát Sofiával, sőt ha kell, vele marad Nápolyban. S erre szükség is van. Tanítóképzős hétköznapjainak dél­utánjaira, a „Daily Mirror“ rendelkezé­sére bocsátott önéletrajzában, Sofia Loren így emlékezik: „Anyagi helyzetünk nem javult, épp ezért bennem Is feltámadt a vágy, hogy segítsek о megélhetés terhelnek viselé­sében. Menlchello nagyapa hozzájárult, hogy Dora néném kíséretében, az Anto­nio bácsi összeeszkábálta kucséberko­­sárral a várost Járjam, s a szövetséges katonákkal üzleteljek. Furcsa napok voltak ezekl Társnőim a tanítóképzőből mind a katonákkal Jártak, a katonákból éltek, s az erkölcseiben oly szigorú Ná­poly hatalmas átalakuláson ment ke­resztül. Minden a visszájára fordult. Lassan azt, aki a katonákkal Járt, több­re becsülték, mint a többieket, mert ezekből éltek, ezek hozták a hasznot. Carlo Pontival, akit a Colle Opploban ismert meg. Néha találkoztak, de min­dig csak mások előtt és nyilvános helyen S ha egy-egy lány bajba került, szemet­­hunytak felette, s már csak elvétve, majd később egyáltalán nem hangzott el a megbélyegző szó, amely megkeserítette korai éveimet, nem mondták többé, hogy „Bastarde"... Én azonban nem akartam társnőim sorsára jutni. Épp ezért mindig Dora nénivel Jártam — s csak addig és annyit dolgoztunk, ameddig megkerestük azt a pár száz lírát, ami napi ellátásunkra kellett. Any­­nyi hasznunk volt az egészből, hogy nem voltunk a család terhére, s meg­tanultunk néhány francia, meg angol szót, amelyek nélkül nem lehetett érint­kezni a katonákkal. De este nyolcra — a vonatok még mindig este nyolcra ér­tek Pozzuoliba — mindig otthon vol­tunk. A napi hasznon kívül mindig meg­tartottunk egy-egy doboz amerikai cigarettát, vagy egy-két zsllettpengét Antonio bácsinak és nagypapának,” Antonio Vlllanl, Sofia nagybátyja, néhány hónappal ezelőtt, egy olasz hetilapban, nyilvánosságra hozta csa­ládjuk életéről megőrzött emlékeit, me­lyekben különösen nagy teret szentelt Sofia pályafutásának. Ebből Idézünk: „Mint a család legfiatalabb tagja, én álltam talán legközelebb a gyermek Sofiához — pajtások voltunk, bizalma­som volt s én bizalmasa voltam, gyer­meki titkainak tudója. Amit mindenki­nek félt megvallani, azt előbb, vagy utóbb, nekem megvallotta. Csak én tudtam például, hogy meny­nyire mélyen bántotta, hogy társai Fog­­piszkálónak csúfolják. Igyekeztem vi­gasztalni, hogy majd kinövi, de tudtam, nem nagyon hisz nekem. Hanem egy nap, úgy tizenkét, tizenhárom éves lehe­tett, félrehúzott — azt mondta, nap­hosszat lesett rám a füge-palotából — és elmondta, Nápolyban egy férfi utá­nakiabált ét szórakozni hívta. Annyira megijedt, hogy elszaladt. Az utánaszóló férfit csúfolódó gyereknek gondolta, és elmondta, azt is rossz Jelnek tartja, hogy társai sem csúfolják többé. Nem Is mondhatták. A hajdani vékony, nyúlánk, csupacsont kislány, a déli természet csodája szerint, káprázatoson kivirágzó«, megtelt és egyre gyakrab­ban hívta fel magára a férfiak tekinte­tét. Menlchello nagypapa tanácsára Romilda és Dora már tizenkét éves ko­rában beavatják az élet titkaiba és az amúgyis félénk lányt fokozott óvatos­ságra Intik, amitől egyszerűen kibírha­tatlan lett: természetében mindig Is nagy hajlam volt az elzárkózásra, de ettől kezdve, családján kívül, jóformán senkivel sem állt szóba. Mániákusan ragaszkodott Romildához és Dórához, csak velük érezte magát biztonságban." Tizenkettedik születésnapjára, Sofia — teljesen váratlanul — egy korcsolyát kap ajándékba Rlccardo Sclcolonetól, aki Romlldának Is lr. Arról értesíti, hogy még 1943-ban megnősült, két gyermeke van, fiúk, egyébként Milánóból vissza­költözött Rómába, ahol feleségének háza van, és gratulál lányának. Sofia ezekre az Időkre — a „Daily Mlrror"-ban — így emlékezik: „Délelőtt a tanítóképzőbe jártam, délután pedig hazasiettem, mert anyám várt. Másodikos vagy, egy-kettőre nagy­lány leszel, Itt az ideje, hogy bizonyos dolgokat alaposan megtanuljál. és közel fél éven át sütni, főzni, mosni, vasalni, foltozni, szabni-varrnl tanultam. Nagyon szerettem ezeket a délutánokat anyámmal, aki magyarázat után — míg nem túl ügyes kézzel gyakoroltam —, az életéről mesélt, a színházak világá­ról, s az álmairól, amelyek mind szé­pek, gazdagságról szólóak voltak. Amikor pedig elég ügyesnek látott, megbeszélte nagyapával, hogy már nemcsak kereskedhetek a katonákkal, de varrhatok is nekik, elintézhetem le­velezésüket (sokan közülük olasz lányok­nak kívántak írni, s ha beszéltek is va­lahogy olaszul, írni semmiképpen sem tudtak), s olykor klsebb-nagyobb szük­ségleti cikkeiket is bevásárolhattam. Ez valamivel jövedelmezőbb üzlet volt, mint a kucséberkedés, de nem lehetett egyedül csinálni. Dora néném, ha csak tehette, elkísért, olykor viszont valamelyik nagybátyám, Antonio, vagy a háború után Pozzuoliba visszatele­pült, de családjával külön élő Ugo Jött velem. Tulajdonképpen egyetlen helyre jártam, a kikötői kaszárnyához, ahol egyik nap, legnagyobb meglepetésem­re „helyemen" egy idegen lányt talál­tam. Próbáltam egyezkedni vele, de hajthatatlan volt — végül is nagy­bátyáimnak kellett megverekedniük a lány testvéreivel. Mi győztünk, a hely az enyém maradt..." 1946-ban Romilda Villan! megtekinti lányával a nápolyi Újságíró Klub kert­helyiségében lebonyolításra kerülő te­rületi szépségversenyt, amely a „Tenger királynője" címért folyik, és 1949-ben, amikor egy este a nápolyi esti újság­ban a nevezési felhívást olvassa, Romll­da elhatározza: a vetélkedésre beneve­zi Sofiát is. A sudár, komoly tekintetű lány, most 172 centiméter magas, 57 kiló, és az emberek, ha szó kerül róla, azt mond­ják, kifogástalan alakja van. Romilda tehát leszurkolja az 500 lírás nevezési díjat, és Izgatott lányával, július harma­­dikán, pontosan tizenegy órakor meg­jelenik a nápolyi Újságíró Klub tenger­parti kerthelyiségében. Vasárnap van, a vakáció első napja, napfényes Idő és rettenetes hőség. A szépségversenyen, több száz jelent­kező közül választják meg a „Tenger királynőjét" és udvarának tizenkét „her­cegnőjét“. Sofia második lesz, ő vezeti a hercegnők karát. Jutalmul egy kerá­miaszobrot, kisebb bizsutárgyakat, né­hány ezer lírát és egy tekercs papír­tapétát kap. A fényképészek megrohan­ják, különféle pózokba állítják, s jobb­­ról-balról, díjjal és díj nélkül, fényképe­zik. Képe másnap Itália szinte vala­mennyi lapjában megjelenik — ez éle­tében az első, jelentős, nyilvános siker. Este, odahaza, Pozzuollban ünnepi vacsora van, és asztalbontás után Ismét összeül a családi tanács. Romilda vál­toztat elhatározásán. Most már azt sem akarja, hogy lányából tanítónő legyen. Alomba Illően fantasztikus, új terv fo­gan fejében: úgy dönt, hogy Soflából előbb szépségklrálynőt, majd színésznőt farag. Domenico Villant nem, lelkesedik az /tletért, dé nem is ellenzi, és ez Romil­­dának már elég.''Életének új célja, új értelme van. Romllda kemény és aka­ratos ember. Ha ő maga nem Is vitte sokra, a színházi szakmát alaposan megtanulta, és Ismeri az érvényesülés lehetőségeit és útjait. Később, négy­­szemközt, Menlchello nagypapának ígé­retet tesz: Soflából csakis becsületes eszközökkel nevel filmcsillagot. Mert ő elbukott — de a lányát semmi körül­ményeit között sem engedi elbukni. A lecke használt. Romilda Villan! nem tévedhet még egyszer. Másnap reggel, о vakáció második napján, Romllda és Sofia kisétálnak a napfényben fürdő tengerpartra, és le­ülnek egy elhagyott dombtetőn, és ott, a messze kéklő tenger partján, Sofia élete első beszédleckéjét kapja anyjá­tól. Jövő héten: Dea ex machiac. I Fenyves György Sofia, a starlett, egy 1954-ben

Next

/
Oldalképek
Tartalom