Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-12-14 / 50-51. szám

ADY ENDRE

Kis, karácsonyi ének

Tegnap harangoztak, Holnap harangoznak, Holnapután az angyalok Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent Nagyosan dicsérni,

De én még kisfiú vagyok, Csak most kezdek élni.

Isten-dicséretre Mégis csak kiállók,

De boldogok a pásztorok S a három királyok.

Én is mennék, mennék, Énekelni mennék,

Nagyok között kis Jézusért Minden szépet tennék.

Űj csizmám a sárban Százszor bepiszkolnám,

Csak az Űrnak szerelmemet Szépen igazolnám.

(Így dúdolgattam én Gyermek-hittel, bátran, 1883

Csúf karácsonyában.)

ADY ENDRE

Gyermek

A MÁRIA-HAJÓN

Olasz és piszkos, vegyes és lassú gőzösöcske volt a Mária-hajó. Csatangolt a Földközi-tengeren télen-nyáron, cipelt málhát és embert. Egyikből se sokat, se málhából, se emberből, s ahol kikötőt szagolt, mindenütt megállott. A kapitány, Lodovico Barbarigo, egy részeges bölcs az ő rímes nevével. Egy decemberi éjszakán a Mária-hajót elkapta az örjöngő szél. Éppen háromnapos útra indult ki Nápolybái s Barbarigo az elindulás óta ivott. Egyelőre csak zörögtek a Mária-hajó ócska csontjai. S nem volt más baj, mint a boszorkánytánc és vaknól-vakabb sötétség. De íme, éjfél körül a második kapitány vizesen és sápadtan botorkált le és be az úgynevezett elsőosztólyú ebédlőzugba. Kék-vörös arccal ott borozott, konyakozott az asztalnál Barbarigo. Mellette kéthárom utas, akiket még nem terített le a tengeri nyavalya. A második kapitány súgott valamit Lodovico Barbarigonak. Barbarigo húzogatta a vállát s két teli poharat egymás után felöntött. Azután visszasúgott valamit a második kapitánynak s ottmaradt a »székén nyugodtan.

Az volt a helyzet, hogy a Mária-hajót gyilkos vidékre tévesztette a vihar. Még e pillanatban nincs itt a katasztrófa, de a következőben már jöhet. Nem lát, nem hall az ember e szörnyű

sötétségben és pokoli lármában. Ringott a Mária, mint egy megbolondult bölcső, mely mindjárt fölborul. Éjfél után egy órakor, amikor már az utolsó utas is kidőlt Barbarigo mellől, új hírnök érkezett. Egy félig-kadét, félig dísz-matróz kedves pofájú gyerek:

— Kapitány úr, egy harmadik osztályú asszonyutas vajúdik.

A kapitány, a rímes nevű Lodovico, elkáromkodta magát:

— A Szűz Máriáját annak az asszonynak, az is jó időt választott.

— Nagyon kínlódik szegény s úgy ordít, hogy a vihart is túlordítja.

Barbarigo újra káromkodott s elindult a hírnök után. A hajó hátán fejéig befödték a hullámok, majdnem hogy elsodorták. Csimpaszkodott, kapaszkodott, mászott, amíg a harmadik osztályhoz jutott. Orvos nem volt a hajón, a kapitány: az orvos. Benyitott a bűzös kabinba, ahol a vajúdó asszony ötöd-magával feküdt. Munkásasszonyok mind, de valamennyi beteg. A tengeri nyavalya kínozza őket s nem tudnak segíteni az ötödiken, akinek ráadásul gyermeke Is akar születni. A vajúdó asszony Nápolyban szállt hajóra, valahova Szicíliába utazik, ahol az ura bánya-munkás. Elérzékenyedett, korán öreg, szomorú, rongyos asszony. Nyög, fetreng, néha-néha rémítőket sikolt s a kapitány ráförmed:

— Disznó, volt magának lelke ilyen állapotban hajóra ülni?

Az asszony megérti a szidó kérdést. Sír és próbál beszélni:

— Mór nem volt mit enni, és a gyerekért míveltem én ezt. Az uram írta, hogy menjek s ott betegedjek le, ahol ő van.

Barbarigonak úgy borosán szédülve, vissza kellett mennie orvosi szerekért. Közben két-három jelentést is kapott a hajó kritikus állapotáról. Dörmögött, szitkozódott, de ótküzdötte ismét magát a haió-derékra csapó hullámokon. S nem a hajó orrára ment, de az asszonyhoz, avval ismét gorombáskodott s hozzálátott a segítséghez. Szidta, mocskolta a vajúdó asszonyt, de a szíve kiömlésig tele volt szeretettel. Arra gondolt, hogy a felesége most valahol Riminiben terhes állapotban van. S durva, nehéz kezei egyszerre megszellemültek, megnőiesedtek.

Éjfél után három órakor kiáltozva nyitott be a kabinba a második kapitány:

— Sziklának mentünk, elsüllyed egy óra alatt a hajónk.

Barbarigo éppen akkor fürdette a friss csecsemőt s készítgette a pólyát. Két matróz segített neki a nagy munkában, holott fent, künn minden emberre szükség volt. Lodovico Barbarigo részeg, de nemes flegmával mondotta:

— Tessék mindent elkövetni, hogy az utasok menekülhessenek, ön ismeri a szabályokat, ön becsületes ember, önben megbízom. Én innen most nem mozdulhatok.

A Mária-hajó küldte a viharos éjszakában a legkétségbeesettebb vészjeleket. Barbarigo minderről nem tudott. Behallatszott a kabinba az utasok Jajveszékelése, a matrózok kiabálása. Ijesztő, rettenetes, zagyva zaj érkezett ide. A csecsemő egészségesen sírt és ez megnyugtatta Lodovico Barbarigot. Egy fél óra múlva az a hír jött, hogy a mentőcsónakokat leoldották. De jelentették azt is, hogy a csónakok senkit sem menthetnek meg. A vihar irgalmatlan jel, menekvés semerre. A hajó talán-talán mégis elbírja egy óráig. Ha csak ötszáz lépésnyire lehetne egy szobányi sziklacsücsköt lelni. Odáig talán el lehetne kínlódni a csónakokkal. Barbarigo éppen akkor tette anvia mellére az apróságot. Egy fél óra múlva azt jelentették Barbarigonak, hogy most már talán az isten sem segíthet. Ekkor egv kicsit mégis fölnézett a fedélzetre a kapitány. Nyelte, húzta minden kín és munka mellett a hajót a tengerfenék. S íme hirteienül a ködben, a vaksötétben, kétszáz lépésre a félig elnyelt Mórla-haiótól egy másik hajó ad jelt. örjöngő öröm a Márla-hajón, az emberek egymást tapossák. Barbarigo leszaladt a gyermekágyas kabinba. Karjára veszi a csecsemőt s a kezében revolver van. Az anyját két matróz hozza. Lodovico Barbarigo harsányan adja ki a parancsot:

— Az első csónakkal mi megyünk ót, ez a féreg és ez a renda asszony. Becsületemre ígérem, visszajövök.

Vissza is jött s át is szállította a mentő hajóra a Mária-hajó minden utasát.

ina, hajlott korú özvegyasszony, Visztiben 0,003 kataszteri hold tulajdonosa, a macska miákolására ébredt. Miután a macskának ki- 1IIHHR tette a szűrét, bőréhez ért a szoba mord hidege. Meg sem kellett néznie, biztos volt benne, hogy az ajtónál befagyott a víz a vederbe. Hát ez a kislány, vele meg mi történt, hogy a szavát se hallani? Az bizony édeskésen alszik, összekuporodva az ágy közepén, a keshedt, csupafolt takaró alatt. Kicsit lejjebb kellett ágyazni a gyereknek, mint ahogy ő feküdt, mert különben álmában egész éjjel mellbe rugdalta volna nagyanyját. Az Ida lánya ő, a Mína unokája. Hát Ida? Tudja az Isten, merre felé jár!

Ilyen téli reggel a száraz ág remek tüzelő: szinte meg lehetne enni. Ha egyszer odarakja a háromlábú állvány alá, ahogy közelébe viszi az égő gyufát, lángra kap tüstén az egész, jöhet aztán rá akár nedves fahasáb is, az is egy-kettőre pattogni kezd. A vasállványon, a füstfogta üstben duruzsol már a kávé, finom friss szagával megtölti a szobát. A szoba is észrevehetően melegszik. Az ablaküvegen felülről lefelé olvadoznak a jégvirágok. Mína, míg szűri a kávét, már látja a kis udvart, amit rózsás színnel von be a decemberi reggel. A szomszéd házakból füst kanyarog fel, a havon szán siklik csikorogva. ,,Na én is jól elaludtam. És éppen ma, karácsony szombatján! Kelj fel ízibe, kislányom, későre jár!“ A takaró alól két félig kinyílt élénk szemecske villan elő, álomból ocsúdva bámul Mínára s a szobára. Ez az ismerős környezet egy-kettőre szétoszlatja a gyermek lelkében a színes, kavargó álomképet.

A tűzhely lángja, az ablak négyszögei a jég-ákombákomokkal, nagymamika magabiztos járása-kelése, mind mind ígér neki valamit. Érzi, hogy különleges események várnak rá ezen a különleges napon. Nagymamika odatopog a kicsihez, hozza a kislány csészéjében a neki szánt kávésadagot. Az öregasszony közben egyre csak motyorékol magában.

— Uramisten, ilyen későn kelni, mint én máma reggel! Amikor semmink sincs vacsorára a szent estén! Öltözködjünk csak ízibe, elmegyünk Tiura bácsihoz, hátha kapunk egy darabka disznóhúst vagy valami mást . . . Mína az utolsó szavakat kedveskedve mondta, mintha próbát tartana az ünnepi látogatásból, Ez a javaslat mindenesetre felcsigázta a kislány étvágyát. Míg belebújt vastag ruhácskájába, közben ő is úgy motyorékolt, ahogy a nagyanyjától hallotta: „Minek kellene ünnepnapon mást enni, mint a többi napon?“ Egy pillanatra elhallgatott, azután így fejezte be, szintén nagyanyja szavaival élve, megszakadt gondolatmenetét: „A tanya a miénk! A magunk kutyái vagyunk! “ Mína tudván tudja: vigyáznia kellene, mit mond a gyerek előtt, mert az mindent újra mond, mint a fonográf.

Az újsütetű függetlenség Mínát kétfelé rángatja. Néha bánta már, hogy megvette ezt a földet a háza körül. Máskor meg az a gondolat, hogy a föld az 6 tulajdona, büszkeséggel töltötte el. És ilyenkor az öregasszony szájából kemény válaszokat hallhatott az, aki éreztetni akarta vele elesettségét, vagy még az is, aki a legutóbb kapott ajándékokra próbálta emlékeztetni. Mína jól megvolt itt mindig azelőtt. Ott állt a kunyhója a falu végén, ütött-kopott, megrogyott házikó biz az, amilyet könyvekben lerajzolva látni. De a kunyhó előtt vezet el az út a falu földje felé. Hát elég sűrűn találkozgatott a földjükre igyekvő gazdasszonyokkal, akiket be-beinvitált egy csésze kávéra. Még Tiura papa is, az a vén zsugori, karácsonytájt mindig hozott egy szekérrakomány rőzsét, hogy — amint mondta — még az új esztendőben is legyen mivel megfőzni a kávét. A gazdasszonyok meg mindenféle jó falatokat dugdostak a zsákjába. Mína meg lehetett hát elégedve sorsával. Meg is volt. De aztán kezdtek rossz irányba fordulni a dolgok. Ida idehozta anyjához a kis Szaimát, amikor különvált a férjétől. Az emberek azt mondták — Mína erről nem tudott —, hogy Ida feslett életet él. De azt már Mína biztosan tudta, hogy a férj részeges, durva alak volt. Bárhogyan is álltak a dolgok, nem tagadhatta meg a lánya kérését, hogy vegye magához a kicsikét. Az elejin még fizetett is valamit a gyerek ellátására. De a szomszédok egészen más véleményen voltak az ügyről. A szükség sűrűbben mutatkozott a háztartásban, úgyhogy Mína nemegyszer minden köntörfalazás nélkül kért hol egy csupor lisztet, hol egy csipetnyi sót, amikor Idától sem pénz, se hir nem jött hosszú időn át. Egy ilyen alkalommal az egyik gazdasszony azt merészelte megjegyezni: nem érti, miért kell itt totojgatni egy bolsevik porontyát — mért nem küldi az anyja ezt a pulyát a szovjet paradicsomba, az nekik való hely. De Mína erre már felpattant, mint akit darázs csípett meg:

— Igen? És ki segített magának megfejni a teheneket, mikor itt volt a nyakukon a tavaszi sztrájk? Osztán kinek kellett nyelni a sztrájkolok átkozódásait egész úton hazáig? Osztán mi vót, mikor a fejérek elfoglalták a falut?

Jó van, jó van, — csitítgatta a meghökkent gazdasszony. — Nem felejtem én azt el, ne féljen. Tudom én, mivel tartózok azér. De ki uszította Riitialában a vereseket a falu gazdái ellen? A maga Ida lánya, meg a babája, az a tekergő.

— Na én megyek innen! — vágott elébe a további gonosz megjegyzéseknek Mína. — De valahogy azt ne hidd, hogy még egyszer a cseléded leszek! — Azzal ott hagyta faképnél a gazdasszonyt. Egész úton rángott az arca, karjával a levegőbe hadonászott, alig bírt lecsillapodni.