Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-12-14 / 50-51. szám

Ebből a szóváltásból született meg Mínában az a gondolat, hogy a maga gazdája, vagy ahogy ő mondta: a maga kutyája lesz. Igaz, hogy a kunyhója nem a szomszéd földjén állt, de hát ha a küszöbről lelépett, már a más földjét taposta. Néhány nappal az eset után váratlanul betoppant Ida, és ahogy ilyenkor szokta, bőséges ajándékaival kiengesztelte ellene morgolódó anyját. El is mondta Idának azonnal a szomszédasszony szemtelen szavait, amik még nagyon a begyében voltak. Hajjaj! Csak hallani kellett volna, mit válaszolt Ida ezekre! Persze, örök kár, hogy a szomszédasszony mindebből egy mukkot se hallott. Akkor aztán anya és lánya beszélni kezdett a földvásárlásról.

így történt aztán, hogy mikor Tiura földjének ezt a tenyérnyi darabját eladásra meghirdették, Mina igénylése ott volt a többi között. A tulajdonosnak nem volt

karAcsonyesti

FRANS EEMIL SILLANPÁA

akkor mindjárt mészárszéket nyitnék! — mondta egy napon, mikor Mina húst kért tőle. Most meg, még a tetejébe ez a fa-ügy is ott terpeszkedik köztük. Mina érezte, tudta, hogy ezt itt most az orra alá dörgölik. Óvatosan kezdte hát a dolgokat bonyolítani:

— Szeretném, ha eladnának nekem egy kis húst. Gazdurammal beszélhetnék?

— Nézzenek csak oda! — csapott le rá kedélyeskedve a ház asszonya. — Mínát a hús vágya szállta meg öreg napjaira . . Hát hús, az akad éppenséggel, csak hát ide tettem sütni, ami volt. Szóval a hús vágya, hee?

Közben a cselédet hívta, a gyerekekkel veszekedett. A vak is láthatta, hogy ítéletnapig is elvárhatnak itt, anélkül, hogy akár csak egy falást is kapnának.

Na, bejön a gazda. De látni, hogy farral forog a vénasszonyra — ő is, mintha semmire, senkire se tudna figyelni a tengersok dologtól. Szemöldöke öszszerántva, ahogy már szokása. Türelmetlen hangon sürgette a fürdőház befűtését. — Csak piszmogtok itt, oszt minden későre marad... — Mintha észre se venné a pádon ülő két vendéget. De ekkor Mina megszólalt:

— Gazduram, beszélni szeretnék magával a hulladékfáról, ott a házam háta mögött. De úgy látom, nincs ideje az ünnep előestéjén . . .

A gazda oldalvást pillantott Mínára. Egyik fülére nehezen hallott. Először nem szólt egy szót sem. De a gazdasszony keményen odavetette:

— Maga addig beszélt, míg annak a fának lába kelt, oszt odament a maga kamarájába. Arról a fáról már nem érdemes beszélni.

Most megszólalt a gazda:

Ot éve halt meg.

A Kalevala mellett ő szerezte a finnségnek a legnagyobb és legtisztább elismerést világszerte. 1939-ben megkapta a Nobel-dijat. Eszközei végtelenül egyszerűek, dísztelenek az egész írás mégis, költői erővel és szépséggel teljes.

De hát hogy gondolta maga ezt? Hogy lehet a más erdejét csak úgy a maga kedve szerint dézsmálgatni?

— Dézsmálgatni, dézsmálgatni — válaszolt keserűen az öregasszony. — Hát gazduram, Tiura fáját, amit hozott, eltüzeltük.

különösebb ellenvetése. Miután mindent hivatalosan elrendeztek, Mina mindenkit meghívott egy csésze kávéra. Persze, ezt Tiura sem utasíthatta vissza, de ettől kezdve máj csak akkor lépte át a küszöböt, ha Mina meghívta, és rozsét sem hozott többet, nem hogy egy szekérrakományt, de annyit se, amennyivel egyszer begyújt az ember.

A szomszédokat, bár kívülállók voltak, meglehetősen foglalkoztatta Mina elhatározása és az elhatározás megvalósítása. Ezt a különleges érdeklődést az öregasszony sok-sok apró jelből világosan látta, és azt is, hogy mindezek az 6 merész lépésének egyenes következményei. így például Tiura egy napon, mikor behívta egy csésze kávéra, ugyanolyan udvariasan, mint azelőtt is mindig elfogadta a meghívást. De most, miután kávéját kiitta, előkotort zsebéből egy márkát, s a pénzdarabot az asztalra dobta. Rossz jel! Ezután aztán szó se lehetett már a szekérrakomány rőzséről. De tüzelni csak kellett valamivel, hát Mina a háza háta mögött elterülő kis erdőcskéből, amely egyébként Tuomolához tartozott, szedegetett száraz gallyat és letört ágakat anélkül, hogy erre engedélyt kért volna. De tele is volt süket szomorúsággal, hogy mi lesz ebből. Hogy közeledett a karácsony, kétszer is íratott Idának, de az nem válaszolt. Ügy látszott hát, hogy az első karácsonyt, amit saját földjén ért meg, egyedül, kisunokájával kell eltöltenie.

De a téli reggel tele volt ígérettel és várakozással. A jó csípős száraz hideg, a falu kéményeinek fürge füstkígyói, a keményre fagyott, csikorgó havas út — mindez felvidította az öregasszonyt és a kisgyereket, akik egymás kezét fogva elindultak karácsonyt köszönteni. Az otthoni forró kávé átjárta testüket. És talán nemsokára, az első tanya konyháján, újra kávét kapnak, s hozzá jó finom kenyeret. Hogy is tudna bárki ellenállni az ajtó elé érkező karácsony varázsának!

Éppen Tuomola tanyájába tértek be először. Kellemes meleg volt odabenn, és jó tágas a ház. Finom illat szállt fel a sonkából, amit a ház asszonya éppen megforgatott a tűzön. Ez az illat nálunk, Visztiben, ismeretlen volt. De Mínának minden oka megvolt rá, hogy ne várjon sokat ettől a háztól. Valahányszor itt járt, a gazdasszonynak éppen nem volt semmije, amit odaadhatott volna. — Ha annyi felesleges hús volna a háznál,

A gazda dühösen elvágta a mentegetőzést:

Jó, jó. Hagyjuk ezt, Mina. Tudom, hogy mindig van kéznél magyarázat. Nem erről van most szó. Hanem arról, hogy maga is birtokosasszony, hát a más birtokán nem illő úgy difellérozni, mintha a magáé volna. Az ilyesmiért megütheti az ember a bokáját.

Ez már fenyegetésnek számított. Mina szelídebb hangot ütött meg:

— Ugyan már, gazduram. De sok bajuk van az embereknek ezzel az én kis földecskémmel. Jutott volna is nekem ilyesmi eszembe, ha itt nincs ez az ártatlan gyermek? Mina sírásra fakadt.

így jártak ennél a háznál. A fa dolgában megegyeztek: a gazda felesége azt követelte, hogy Mina hozzon vissza egy nagy kosár fát, és hogy tavasszal seperje fel az udvart. Húst is ad 6 el, mért ne — mondta még mindig zordan a gazda, 15 márkáért kilóját. — Uram irgalmazz! — kiáltott fel Mina — nincs annyi pénz az egész házamban!

— Lehetetlen — jegyezte meg a gazda felesége, aki jól ismerte Mina vásárlási lehetőségeit. De azért mégiscsak kaptak mind a ketten egy-egy szép szelet frissen sült húst meg krumplilángost hozzá. Kivörösödve, szipogva nyeldekelték a nagyszerű zsákmányt, megköszönték, búcsúztak, s megindultak menni tovább.

Most értek egykori gazdájuk, Tiura tanyájához. Ebben a házban, ahová másodjára betértek, már javában folyt az ünnep. A béreslegény hatalmas fenyőt hozott be a házba — a gazdasszony és a gyerekek a fenyő mögött mentek a belső terembe. Csak a konyhalány maradt kint Mínával és Szaimával, s igyekezett szóval tartani őket. A lány Ida felől kérdezősködött, és Mina ösztönszerűen olyan kedveskedő hangon válaszolgatott, mintha a ház asszonyának beszélt volna, vagy mintha az titokban az ajtó mögül hallgatta volna, amit mond. De a ház aszszonya csak nem bukkant elő. Talán bizony elbújnak előlem — gondolta magában, sőt később tett ilyen megjegyzést fennhangon is. A lány éles hangon tiltakozott: — Nem bujkál az én asszonyom senki elől, hanem bizony neheztel ám magára!

— Halljunk csak oda! — mondta meglepetést színlelve Mina —, még hogy neheztel. Gyere, kisunokám, álljunk odébb, nem látnak itt bennünket jószívvel. — És már indultak is.

Pár pillanattal később a gazda felesége belépett a

konyhába, hogy megnézze: hogy boldogul a lány Mínával és Szaimával. A lány elmondta, hogy hárította el Mina tolakodását, és végül is hogy tette ki a hívatlan ünnepi vendégek szűrét. Az asszony visszament a szobába. A Tiura-tanyán már mindenfelé magasra csapott a vidám karácsonyi hangulat. Az istállóból be,ott a fejőlány, jelentette, hogy a beteg tehén már evett, és most éppen kérődzik. A gazda betogott, hogy hazavigye az állatorvost. . .

Amikor Mina Idára gondolt és Szaimára pillantott, az volt az érzése, hogy a kislány őt fogja pártul anyjával szemben. Mikor félhangosan mormogott valamit és Szaima megkérdezte, mit mond, rámordult a gyerekre: ,,nem a te dolgod“ — és ment szó nélkül tovább. Szaima kitalálta, hogy Peltonieminéhez mennek, akit a nagyanyja otthon mindig agyba-főbe dicsért.

A Peltoniemi-tanya távol a falutól ott áll elhúzódva magában, a lóistállóba és a tehénólba vezető fekete kerékvágásaival, kényelmes, nagy épületeivel. Ezekben az épületekben, a sütőházban és a szobákban, erős peltoniemi lélek uralkodott: az egyetértés és könnyed rendetlenség maleg hangulata. Mina régtől fogva ismeri Peltonieminét. Ez az asszony mindig kedves volt hozzá, sok jó kávét kiöntött ő Mínának, jókora fehér kenyérszeleteket vágva le hozzá. Néha egyenesen meghívta magához, megkínálta étellel-itallal, és úgy elpletykált vele, mint egyenlőrangú asszonytársával a helység népeiről, és csengő nevetésre fakadt, valahányszor Mina az 6 hajdani szépségét dicsérte, mely most kissé meghervadt már.

De hát most itt is balul ütött ki minden: az asszony betegen fekszik az ágyban. Azután meg az idő túlságosan előrehaladt már, Mina és Szaima látogatása jó későre csúszott. Azt mondhatni, hogy az ünnep órája egyre nagyobb sebességgel közeledett. A szauna is befűtve várta a ház népét. Mínát azért bebocsátják a gazdasszony elé a szobába, aki igyekszik felidézni barátságát Mina iránt, mikor a fájdalom görcsei és a nyögések kissé csillapulnak. De a beszélgetés küszködve vánszorog. A beteg a fájdalom egy ilyen szünetében meghagyja a lánynak, hogy adjon Mínának a fehér kenyérből, de a bizonytalanság csak nőttön nő, mivel az asszonyt egy új roham megakadályozza abban, hogy megmondja: mennyi kenyeret adjon a lány a vendégeknek. Amikor a fájdalom ismét enyhül, az asszony kérdez valamit a faluról, az emberekről, de már nincs türelme végighallgatni Mina buzgó körülményes válaszát. Kínos hallgatás szakadt rájuk. Mina zavartan bámul a betegre, segítséget várva. Az meg is szólal:

— Ha ma még nem csapkodtak meg nyírfavesszővel, hát menjetek a szaunába, fürödjetek meg, szóljatok Marinak, adjon nektek valamit enni — jaj, jaj!

Peltoniemiben aztán csakugyan megcsapkodták magukat, meg egymást jószagú nyírfavesszővel, kiélvezték a fürdőszoba gőzét, kaptak enni is. A gazdasszony elszunnyadt, hát nem illet még a búcsúzással sem megzavarni a nyugalmát. Indulóban Mina még emlékeztette a lányt a gazdasszony ígérte kenyérre, és a lány adott is egy vékonyka szeletet. így van az bizony, ha a ház asszonya kidől a sorból. Egy vékonyka szelet kenyér, ennyi volt a szerzemény, amit a nagy útról magukkal hoztak, mikor az esti szürkületben végre megindultak hazafelé. A fagy csipősebbre fordult, a lábuk alatt csikorgó hó eszébe juttatta Minának, hogy otthon fűtetlen szoba várja őket és nyirkos tüzelő. Szaima derekasan rótta az utat, időnként csivitelni kezdett a vendégségben kapott jó falatokról, de Mina valósággal letorkolta: — Ami a hasadban van, annak vége. Otthon pediglen semmi más nincs, csak az a kis hering, pár szem krumpli meg ez a csipetnyi kenyér, itt la, akkora, hogy belefér a szemembe! Szaima erre a sopánkodásra az öregasszonytól ellesett szavakkal válaszolt, amúgy öregesen tempózva a szót:

— Minek kellene jobbat enni karácsonykor, mint más napokon?

Dühösen támadt rá a nagyanyja:

— Hm! Magam is amondó vagyok. De azért az anyád gondoskodhatna a porontyáról! Ha már máskor nem, hát karácsonyra küldhetné neki valamit.

A kislány látta, hogy csitítni kell a felhorgadt büszkeségét, hát csak ennyit mondott még:

— Nem nagyon erőltették meg magukat, az már igaz.

Egy hang riasztotta fel őket, éppen amint a házuk

elé értek. Ida volt, az ám, ahogy közelebb kerültek, mindjárt megismerték. Az öregasszony még mindig dohogott, úgy tett, mintha nem is látná. De a kislány már anyja nyakába csimpaszkodott. Mina egy szempillantással felmérte, hogy lánya most se iött üres kézzel. Valahányszor így váratlanul megjelent, batyuja tele volt ritka ajándékokkal, szája meg kérkedő, hetyke szavakkal.

Most aztán nem volt hiány az ennivalóban — de Isten vétkül ne vegye: az innivalóban sem! Volt ott bizony a szatyor fenekén egy kis tömzsi butykosban olyan tüzes szíverősítő, hogy Mina álmos vére is táncra kapott tőle. Könnyek csurogtak végig az arcán, amikor bizonygatni kezdte Idának, hogy a karácsony egyformán mindenkié, szegényeké, burzsujoké. Ámbár, persze, vannak megátalkodott szivűek is. De hát kemény szív, kemény sor.

Szaima nem sokat értett ebből a beszédből. A csodálatosan szép új babával játszott, annak csivitelt már, s néha-néha ragyogó szemmel nézett any'ára, aki ezt a csodát hozta. KÉPES GÉZA fordítása