Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-12-14 / 50-51. szám

gomnak vagyok idegen, ijedtté, félszeggé válók .. .

Tudom, Pubit is Rózsi uszította rám, ő árult el, hogy libát kaptam itthonról. Szépen kitömött állat volt, mellette kis fazékban a zsírja, hat kilót nyomott a csomag. Én igazán nem sajnáltam Pubitói, még most sem sajnálom . . . nagy szamár volt a Rózsi, ő is megehetett volna belőle annyit. De hát neki többet ért, hogy hetekig rajtam mulatott a kompánia.

Lajos már akkoriban rám-rám feledkezett, gyakran meglesett a gyár előtt, néha meg az üzem udvarán futottunk össze. Mindig csak néhány szóra, nem állhat a teherautóval sokáig, az természetes. De valahogyan tudtam mégis: most komoly kezdődik, és azt hiszem, Rózsi is sejthette, mert folyton a ferde szájú sofőrrel hecceit. Lajos mindig a szája sarkában tartja a cigarettát, ha vezet. A kormányra vigyázni kell, tudhatja mindenki. Akkor én már tisztán láttam, hová tegyem Rózsit, de falumbeli, nem akartam kontrabontot. Nem is lett semmi.

Amikor Lajos először várt meg a kapu előtt, Rózsi rettentően illegette magát. Kockás nadrágban volt, úgy fente össze a két combját, én szégyelltem.

Lajos szép csendesen elléptetett tőle, s azt mondta:

— Mintha csak a feleségem látnám.

Persze, megijedtem. Azután kiderült, hogy elvált, és éppen nem egy új Rózsit keres.

És holnap várja a táviratomat, de legalább holnapután, és semmi.

Hátha nem beszélnénk a feleségéről itthon?

Rózsitól akkor is megtudnák.

Később csak megtudják. írok neki, hogy itt beteg valaki. Várjon fent, s amint jövök, megesküszünk. Azután kapnak tőlem anyámék egy szép levelet . .. mást nem csinálhatok. Apát nagyon sajnálom, mást mégsem csinálhatok. És anya szekatúráját ki nem állom. Hát még ő. Miért is állaná?

Csak néhány szót mond, s már tele az ember szeme, szója.

Nem, anyával nem lehet.

Reggel éppen az ő hangjára ébredtem, etetni hívta a baromfit.

— Pipöle, pipöle — s mintha visszafogta volna a hangosát, csak úgy, a torkából göcögött.

A, nem lehet ez — gondoltam —, miattam nem fékezi magát, olyat én meg sem érek. Félig-meddig aludtam is, hát csak hagytam elfolyni a hajnali neszezéseket, s fejemre húztam a paplant.

Amikor felkeltem, apa sehol sem volt már.

Anya a vállát vonogatta:

— Mi nem nyaralhatunk, mit gondolsz. Kapál a csoportban. Vagy szénát gyűjt. Tudom én?

— Nehéz a már neki — mondtam csendesen.

— Még aratott is — nézett rám szigorúan. — Nehéz, nem nehéz. Aratásban egy munkaegységet is megkeresett. Még másfelet is.

Elhűltem.

Aratott? De csak nem vágta?

— Hát? Tán nézte?

— Úristen, anya. Fiatalabbnak kellene azt...

— Ottan apádék a fiatalok.

Megkeseredett a kávé a számban,

a bögrében, a kancsóban, megkeseredett körülöttem az egész világ. Rátámadtam:

— De hát anya miért engedi?

Szemelte a zöldborsót a szakajtóból tovább, nem felelt. Felálltam az asztaltól, mosogatni kezdtem.

— Talán bizony te tartasz el minket, he? — kérdezte néhány perc múlva ellenségesen.

— Anya nem jár oda? Segíteni legalább?

Elkékült:

— Én akkor megmondtam: apád aláírhatja, de én oda nem megyek, ha éhen döglök is inkább. Magának csinálta apátok, hát nyögje.

Nem is tudtam szóhoz jutni. Anya tényleg megmondta, igaz. De így tartani is... Meg hogy én... ha én

gondoskodnék róluk ... Hát ez így sohasem jutott eszembe. Két fizetésemből takarítottam meg ezt a kis ajándékot. Végeredményben gazdag ajándék . . . kereken ezerháromszáz forintban van. Egyhavi keresetem. Valójában megkoplaltam . . . istenemre még koplaltam is érte. De eltartani magamat is elég. Lajosnak ugyan a kettőezerhez is odaver havonta, sokszor túlórázik ráadásul. De nyilván nem azért nősül, hogy három embert szedjen a nyakába egyszerre. Ha még gyerekünk is lenne... lakás nincs. Egy szoba — semmi. Kicsi, ketten megférünk benne. Nem, ez őrület. Bátyámék sűrűn írnak... talán, ha ők Is, mi is valamivel . . . majd meglátjuk.

Szegény apa. Hagyni nem lehet így nem, csont, bőr. Hatvanhárom éves, és arat. Őrület.

Anya közben eltűnt, most szatyorral a kezében jött elő a kamrából. Kiintett, zárta az ajtót.

— Na gyere, legalább megnézed a kertet.

Hót meg van még a kert! Nemcsak itt a háznál, ott kint is? Bátyámék házhelye lett volna, csak hát... ő Is a városba iparkodott akkor. Anyáék se akarták, hogy maradjunk — téeszben, földtúrónak?

— Jövőre már elveszik — mondta anya. — Sokan építenek. Pedig innen akad még piacravaló is, meg csalamádét vetünk belé, tartjuk a tehenet. Nem kell már énnekem a szalonna. Csak a tejféle, meg kis főtt krumpli, tojás . . . inkább csak oltó túrót csinálok, apádban is az tartja a lelket. Változik az ember gusztusa, hiába.

Amint odaértünk, dicsekedett: Ládd-é, ezt én tartom rendben, maaam.

'ókora terület volt, mindenféle zöldséggel, igen-igen tiszta. Leguggoltam mindiárt az első ágyas me'lé, belemélvesztettem ujjaimat a földbe. Porhanyós volt és meleg, olvan igazi otthon szaga volt, megbolondított egészen. Sárgarépa nőtt benne sűrűn, csipkézett sátorhajat bontva. Ha a szemem világát elvesztettem volna is, megismerem a szagáról.

— Ezt a házat meg itt, éppen szem-’ ben, nézd csak. Már a belső munkáját csinálják. Nahát, ez a Kocsis Imréé meg az llusé, akiket az este kérdeztél. Csak jól megnézd, mert a tiéd is lehetne. Csak nézd meg jól.

De már akkor én se földet, se zöldet, se házat, semmit nem láttam, csak anya elhúzott száját, meg az első pesti hónapok iszonyatos gépzrgását hallottam a fülemben, s nagy idegenséget éreztem, ami utánam jön ide is, hát még ide is utánam . . . hát hol leszek én otthon, mikor leszek én otthon?

Tudja ez a nagy testű sziklaasszony, mit adhatna énnekem, ha akarna? Tudja, mert tudja mindig, csak éppen . . . segíteni nem próbált soha.

Szólogatott utánam, de én meg se álltam hazáig.

Erről aztán nem is beszéltünk többet, nagyon megszelídült, levaskarodott a kicsi székre, amint megjött, tisztogatta a zöldséget. Tálkában ott volt a borsó az asztalon, gondoltam megmosom legalább.

— Elég lesz-e levesnek? — kérdezett csendesen.

A tálban kukacok nyüzsögtek. Szép, zsenge szemek, öreg, féregrágta, kopogó keménnyel vegyest.

— Anya. Maga már nem lát jól?

— Én-e? Már hogyne látnék.

— Csupa kukac ez a borsó.- Az? Nem kukacos, én tisztogattam.

Az isten áldja meg keseredtem el nagyon —, ha mondom, hogy kukacos. Szégyelli tán, hogv nem lát? Szemüveg kell, és kész. Ezen könnyű segíteni.

Megint összefogta magát, mintha valami átlátszó présbe bújt volna.

— Te engem ne taníts.

Kiültem a tornácra, válogattam a borsót. Ujjalm ragacsosak lettek a rothadó szemektől. Letörtem egy elhervadt szalmavirág szárát, azzal pöcköltem a kukacokat, és pontosan emlékszem most is, arra gondoltam közben, hogyha ezek vagy ilyesfélék szétrágták volna az anyámat, hogy se orra, se szája, se szeme nem lenne már, akkor is úgy tartaná magát, mint az isten, Mint a nagy isten, az örökkévaló isten, a legyőzhetetlen isten és makacs isten és végtelenül üres isten. És akkor már azt is tudtam, hogy nem maradhatok én itthon semeddig sem.

De nem szóltam. Nem szóltam egy árva szót egész álló nap. Betettem neki a konyhába a tálat a borsóval, a szobába mentem, megcímeztem magamnak egy borítékot. Csak később gondoltam rá, hogy azért valami értesítésfélét is tenni kell bele. Akkor felszólítottam magam írásban, hogy azonnal szakítsam meg a szabadságom, és térjek vissza munkahelyemre.

Hátul mentem ki, a rossz kerítésen át, és a sarkon a ládába dobtam a levelet. Se fájdalmat, se örömet, a világon semmit nem éreztem, és a megváltó Jézusnak se akartam apára gondolni.

Anya a tűzhelynél tötyögött, felkapta a fejét, de nem néztem rá, bementem. Leültem egy székre, s azon kaptam magam: minden neszezését figyelem. Ha tállal kocog, arra gondolok: bár ejtené el. Ha slattyog kifelé: maradna a csodában minél tovább. Akkor nagyon elszégyelltem magam, s mikor legközelebb a kamrába ment, lábujjhegyen szöktem ki a házból, megint a hátsó kerítésen át s neki a határnak.

Jó késő délután értem haza. Feketébe öltözve találtam. Azt mondta, majdnem gyűlölködve:

— Sütőben az ebéd. Megyek halotthoz,

A szekrényhez mentem, hogy legalább ruháim egy részét visszacsomagoljam. Hol leszek én holnap ilyenkor? Ilyenkor? Éppen ilyenkor indulok.

A felső polcon megláttam apa kalapját. Levettem. Fekete kalap volt, vénebb nálam. Körül zsíros. Benzint kerestem, hogy kitisztítsam. Rettentően örültem, mert szépen sikerült, meg egyáltalán, hogy eszembe jutott. Amint a helyére akartam tenni, ráakadtam a levelekre. Fehér pertlivel voltak összekötve, két csomagban. A felső, sokkal vastagabb csomag, háromszor vagy négyszer is több, mint a másik. Az én hazaírott leveleim voltak. Egy sem hiányzott, még a három napja küldött távirat sem.

Amahhoz félve nyúltam, tudtam, csak Pistáéktól jöhettek. Hát a bátyám nem erőltette meg magát túlságosan. Két lap: két év. Köszönjük a csomagokat. Távirat: öcsikénk született. És még régebbről négy levél. Nem volt képem elolvasni őket, gyorsan visszarámoltam az egészet, rájuk tettem a kalapot.

Anyát láttam, amint az este felém vágott a szemével: „Nemrég. Ök sűrűn írnak." Meg apa felé: „Nem tudja ám már, mit hova tesz. öreg csacsi lett apátok."

Este azt mondtam, nem érzem jól magam, lefekszem. Hát nem is éreztem magam valami jól, az igaz. Apa úgv szédelgett meg bóbiskolt vacsora kczben, mint egy kisgyerek. Képtelen voltam hosszabban nézni, féltem, még elbőgöm magam. Arra gondoltam, elmegyek, s azután majd Lajossal együtt kitalálunk apáért valamit. Csak esküdjünk meg. Majd azután. Felviszem egy kicsit — nem Is tudom. Majd ahogy a körülmények hozzák.

Másnap csak akkor keltem, amikor a postás keresett. Magamra kaptam a köpenyt, kirohantam. Anya idézést tartott a kezében, nyilván a tanácstól. Az én borítékomat még nem vette át, csodálkozva néztek, úgy nyúltam érte, olyan hirtelen. Bántam is én! Hanem a levélhordó locska ember volt.

— Ez is ritkaság — mondta. — Helyben nem nagyon írogatnak levelet.

Nem válaszoltam, elmentem. Felöltöztem, akkor anyának megmondtam :

— Délután visszamegyek. Megütődött:

APATI MIKLÓS

Karácsony

Csengő csilingel. Bomló halomban játékok, könyvek — kirakat Fenyőfa áll a szobasarokban.

Dísze tavalyról itt maradt

Csengő a tél. A fák ága mozog Gallyain a zaj vissza-játszik Az utcán senki. Láthatatlanok Jó így. Csupán a hó hiányzik.

— Miért?

Vállat vontam.

— Hívnak, Majd megmondják,

miért.

összehúzott szemmel nézett rám, kicsit megereszkedett a hangja.

— Apád nem is tudja.

Elfordultam, nem feleltem.

Fogta a szakajtót, indult ki. Aztán csak megállt:

— Mi hivatalos papírt kaptunk. Azt géppel írták.

Ólyan kemény lett az arca, meg tudtam volna ütni. Életemben először szerettem volna megütni, talán azért, mert éreztem, hogy most pontosan olyan ■ lehetek, mint ő. Életemben először olyan.

A végállomáson szálltam fel, nem kísért ki. Még soha nem kísért ki, akárhányszor utaztam el, az igaz, de máskor legalább apa itthon volt, kijött velem. Rettentő rosszul éreztem magam.

A busz pontosan indult, most meglepően gyorsan és jól helyezkedtem. Végigláttam a lehetetlenül hosszú utcán. Anya a kapuban állt. Amint közeledtünk, csak zsugorodott, ahelyett hogy nőtt volna. A feje félrecsuklott, erős, nagy teste a félfának támaszkodott, válla megdőlt. Tenyerével az arcát törölgette, s mikor felemelte a kezét inteni, láttam, hogy sír.

A busz egyre gyorsított, de én képtelen voltam előrenézni, úgy maradt a nyakam hátratekerten.

A kalauz a vállamhoz ért.

— Meddig? — türelmetlenkedett. Biztosan többször kérdezte már.

Órámra néztem. Még harminc percig nyitva lesz a posta, harminc percig. Lajosnak még ma táviratozhatnék.

A felsőnél leszállók — mondtam

végre.

Elnyílt a szája — hazafelé jövet biztosan megszánom, de legalább rokonszenvesnek találtam volna. Most csak mosolyogtam rajta, kicsit fentről, holott ültem, ő meg állt. Olyan gyámoltalannak láttam, szívesen megpacskoltam volna a bárgyú pofikáját.

— De Erzsiké . . . felszálláskor azt mondta, Pestre megy . . .

— Meggondoltam. A felsőnél leszállók, visszakutyagolok. Beleegyezik?

Tétován ellépett, s már a másik oldalon kínálgatta a jegyeit. Zavartan pillantgatott felém, nekem még a lábujjam hegyében is nevetés bizsergett, kicsit keserű, de felszabadulón bugyborékoló nevetés.