Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1969-12-14 / 50-51. szám
ÖT DOSSZIÉ ÉS A HATODIK Az ezerarcú színésznők közül való. A budapesti Madách Színház tagja. Megjelent már előttünk hőssé magasztosuló, madárcsontú Nemecsekként, a csábító „végzet asszonyként“. A humor és drámaiság billentyűin egyformán zongorázik, sanzont énekel, vagy pantomim jelenettel lép elénk ... — Régóta igyekeztek rábeszélni egy önálló est rendezésére. Vegyes salálát? Egy adag próza, néhány vers, pár kanál sanzon, csipetnyi pantomim... Nem, ezt nem! Le is tettem róla. Két évvel ezelőtt felhívott az Egyetemi Színpad igazgatója. önálló est... Elvállaltam. Kétszer belefogtam. Már az utcán voltak a plakátok, de még mindig nem voltam készen vele. Rengeteg a mondanivalóm. Kétszer lemondtam. Harmadszor nem találtam kibúvót... Alapos ember lévén, vett öt dossziét, s ezekbe rakosgatta ötleteit. A dossziék gyarapodtak, 6 mégis egyre jobban elveszítette lába alól a talajt. „öt önálló estet könnyebb csinálni, mint egyet!“ — mondta, ha kérdezték, s ingerülten kihajigálta a cédulákat. — Odáig jutottam, hogy már azon gondolkoztam : a rengeteg között voltaképpen mi az én igazi mondanivalóm? Az az egyetlen téma, amelyben mindent kifejezhetek, elmondhatok ... Hirtelen felötlött: a nők! Az ezerarcú, ezerszínű nők. Félretettem az öt dossziét, s elővettem a hatodikat. Amikor ez is dugig megtelt, „nagytakarítást“ tartottam. Radikális munka volt: a dossziéban semmi sem maradt! És bennem sem... EL KELLETT JUTNI A NULLÁIG Felállt a piros szőnyegről, s a könyvespolcról levette Brecht színházi tanulmányait: ......Az epikus színész nem törődik a figurával. Üresen fog hozzá. Minden cselekvést a legkényelmesebb tartásban hajt végre, és mondja a mondatokat egymás után, de úgy, mintha mindegyik az utolsó volna ...“ Becsapta a könyvet, s azt mondta: — Nekem is el kellett jutnom a nulláig, hogy elindulhassak! Csak gondolataim voltak, de nem vagyok író, aki szavakba tudja öltöztetni ezeket. Hol találom meg saját gondolataimat a végtelen és parttalan irodalomban? Mert biztosan megírták már valamennyit, szebben-jobban, mint ahogyan én elmondanám, de hol keressem? Űjabb nulla: rádöbbent, hogy nem ismeri eléggé sem az irodalmat, sem a történelmet, sem a földrajzot, de még saját könyvtárát sem! Bevette magát a Szabó Ervin Könyvtár központjába, s találomra kezdett a keresgéléshez. WOLLSTONCRAFT KISASSZONY ÖSSZES MÜVEI — Rengeteg rossz könyv is a kezembe akadt, de mindegyiket átböngésztem. Az egyikből az utalást, a másikból egy nevet bányásztam elő. Megszállott őrültnek is nézhettek volna, aki körülbástyázza magát öt-hat kocsi könyvvel, s mindig furcsákat kérdez. Aztán kezdek respektálni. Valahol olvastam például a tizennyolcadik századi Mary Wollstoncraftról, az első emancipált nőről. A világ legtermészetesebb hangján mondtam: „Kérem Wollstoncraft kisasszony összes műveit!“ Elámultak, s lehozták a padlásról. Keresett, cédulázott, lefordíttatott, kigépeltetett. Négy önálló estet lehetne összeállítani abból, ami kimaradt! Könyvek és folyóiratok, tanulmányok és bírósági jegyzőkönyvek, Fritz Kahn és Hirschler, kétezer éves egyiptomi levél és mai házassági hirdetés, Whitman és Beauvoir, falvédő szövegek és XVIII. századi magyar ponyvairat, riportok és hollywoodi csevegések, Fehér Klára és Devecseri Gábor, a középkori „első éjszaka“ földesúri joga és a mai görlök, Fu Hszüan és Oriana Fallaci, Shakespeare és Engels TIZENKÉT ANONYM INTERJÚ Gondolatsorát, mint egy vegyi képlet kötéseit, felrajzolta, s így kutatott. Tudatosan. Járt az Országos Nőtanácsnál és az Országos Statisztikai Hivatalban, a leányanyák otthonában és az egyedülálló nők klubjában. Beszélt egy prostituálttal és egy testi hibás, bigott vallásos asszonnyal, parasztnénivel és egyetemista lányokkal, szabadszombatos háziasszonnyal és nőgyógyásszal... Ez a tudományos alapossággal végzett munka már túlnőtt az önálló est keretein. Szenvedéllyé vált. Vittem magammal egy magnót, s tizenkét anonym interjút készítettem. Döbbenetes élmény volt! Mindenkiből kibuggyant, hogy előítélettől előítéletig hánykolódunk. Papíron lefektették a nők szabadságát és jogait, de a nők még nem tudnak mit kezdeni ezzel. Az emberek alkotta körülmények tehetnek erről. De néha a nők maguk gyártják ezeket a körülményeket, vagy tűrik, vagy beletörődnek ... Műsorához keresett például egy verset, amely a társas-szerelmet énekeli meg. Azt a szerelmet, amelyről Beauvoir így ír: „A házasság szükségszerű csőd, amíg két ember arra szövetkezik benne, hogy egymást kiegészítse, mert ehhez előbb meg kell csonkítaniok önmagukat. Az igazi házasság két független ember önkéntes egyesülése. Nem menedék, nem hódítás, nem egérút, nem parancs ...“ — Alig találtam ilyen verset, mert igazi társszerelem még alig van az életünkben, tehát alig lehet az irodalomban is! Éppúgy, ahogy az új kor nőideálja sem született, körvonalazódott még meg ... Kérdéseket tett fel. önmagának, másoknak, mindenkinek. Hogyan is kezdődött: monogám vagy poligám a nő? Miért nézik ferde szemek a maga lábán megálló nőt? Legyünk kenyérkeresők, de csak módjával nyúlkáljunk a „kormánykerékhez“? Legyünk tüzes barátnők, majd szűzies menyaszszonyok? Ki segít az egyedülálló nők magányán? Tud-e igazán gyereket nevelni a dolgozó anya? Milyen legyünk inkább: műveltek, vagy jó szakácsnők? A szabadszombat valóban szabad szombat? Most, hogy végre ura lett a nő saját teste termékenységének, a fogamzásgátló pirula egycsapásra minden problémát megold? ÉLETCÉLOM, HOGY EMBER LEGYEK! Az Egyetemi Színpadon lezajlott Békés Itala színházi estje. Siker? Több volt annál. Szavait — mindenkit felkavaró — döbbenet kísérte. Ez a hosszú évekig nadrágszerepes Nemecsekként elkönyvelt színésznő — kétévi vajúdással — igazi színházi élményt hozott a világra. Új, emberi élményt. Elérte azt, amire vágyott: — Nekem az az életcélom, hogy ember legyek! A színpadon nyoma sem volt a piros szőnyegnek. Mégis ott volt! „TESSEK JOBBAN DADOGNI!" Sztankay István Hónapokkal ezelőtt elhatároztam, hogy a nyarat a tenger mellett töltöm, ez amúgyis divat most... Még tavasszal, amikor a Katona József Színházban elkezdtük a „Huncut kísértet“ próbáit, Békés András, a vendégrendező megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem leszerződni nyárra, a Szentendrei Teátru, előadásaira? Ez újdonság volt, s ilyesmi mindig izgatja a fantáziámat. Elvállaltam. Kezet csaptunk, s nem bántam meg! A „száraz“ próbákat a rendező lakásán kezdtük el, s aztán a helyszínen folytattuk, a festői Duna-kanyar hangulatos kisvárosának, az egyre fejlődő Szentendrének főterén. Ritka — először kicsit furcsa, de aztán annál izgalmasabb élmény volt: színházat játszottunk premier plánban! Miközben mi próbáltunk, a város tovább élte megszokott életét. Nyüzsgött a főtér, vásároltak az üzletekben, a mamák gyerekeket sétáltattak, mi pedig próbáltunk! Ott, a város színe előtt... A rendező a főtéren, a szabad ég alatt elhelyezett nézőtér első sorában ült, mi pedig a színpadon voltunk, s köztünk bonyolódott az utca forgalma, suhantak az autók. — Tessék kicsit félreállni! — kérlelte mindig a rendező a bámészkodókat, akik minden színpadi helyzetet azonnal megkritizáltak. Mi, színészek először megdöbbentünk. Hozzászoktunk, hogy a próbák üres nézőtér előtt, a színház négy fala között zajlanak le, s most szokatlan volt ez az állandó közönség. A környező házak ablakai páholyokká alakultak. Az egyik főpróbán a comico-tragoedia női főszereplője, Jutka Perzsi, azaz Psota Irén üstökénél fogva megforgatta a tatár kán levágott fejét, s a műfej szép ívben berepült az egyik nyitott ablakon! Az egyik ablak tulajdonosa, kedves, idős néni, odahívott magához, s azt mondta: — Én eddig minden próbát láttam, s azért szólok, hogy tessék a szerep szerint egy kicsit jobban dadogni, Szabó Gyula művész úrnak pedig azt üzenem, hogy tessék jobban csuklani! Apropos, művész úr! Van egy ötéves kisfiam, Ádám. Múltkor behozta a feleségem a színházba, s a gyerek meghallotta, hogy az öltözők tájékán így szólnak hozzám: Sztankay művész úr, a parókáját hoztam... Sztankay művész urat a társalgóban telefonhoz várják... Ádám fiam egy ideig hallgatott, de aztán — ellentmondást nem tűrő hangon — kijelentette: — Az én apukám nem művész úr, hanem apuka! SOMOS ÁGNES
