Nő, 1969 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1969-12-14 / 50-51. szám

E'-Wi téli alkony ködöt pipál a táj* ra, és Prága peremén bizony и! már ködsubájukba bújtak a didergő nyírfák, amikor Stanislav Cervenka hárfaépítő mester műtermébe betoppantam. Lehet, hogy csontig ótfázva, valamifajta garabonciás diákra hasonlíthattam, mert a mester igen gyanús szemmel nézegetett, míg végre is „súlyosnak talált" és leültetett a műterem egyetlen kényelmes karosszékébe. Zavarban voltam, mivel az első pillanatokban, látván az automatikus esztergapadot, a villamos fúrógépet, a fűrészek és harapófogók tömegét, no meg az asztalos gyalút, azt hittem, hogy valami műlakatos vagy esztergályos műhelyébe tévedtem. Csak

Cervenka mester az utolsó hárfaépítő a hangszerek királynőjén dolgozik

azután fedeztem fel két szárnya szegett, akarom mondani pattant húrú hárfát, a hangszereknek ezt az ötezeréves királynőjét, s nyomban rátapintottam, hogy jó helyen járok.

Vagy egy fél órán át, mint két mestervivő igyekeztünk cselvágásokkal kitapasztalni egymás gyengéit, míg végre is a jóvágású, bozontos szemöldökű, de mosolygós tekintetű hárfaépítő mester, akit a vágtató idő hat x-szel sem tudott örökifjúságának falai közül kiűzni, megadta magát, és nekikezdett a várva várt fülbegyónásnak.

Nagyapja, Alois Cervenka, a múlt század végén Susice környéki igazgatótanító, aki egyben Zihobec község orgotil/m

nistája volt. Zenetudósa mellett műszaki adottságokkal is rendelkezett és a falu elromlott orgonáját rendbehozta, mondhatnák teljesen restaurálta. S mivel az orgonakészítés jobban tetszett neki, mint a kántor-tanítói (igazgatói) állás, otthagyott csapot-papot és orgonajavításokra meg új orgonák készítésére adta fejét. Ezután pedig hárfaépítéssel foglalkozott az egykori igazgatótanító és amikor észrevette, hogy apátion kis unokája, az 1908-ban született zenekedvelő Stanislavot a hárfaépítés is érdekli — a hárfát nem készítik, hanem építik, hangsúlyozza Cervenka mester — elhatározta, hogy a kis srácot beavatja a hangszerek királynője építésének titkaiba.

S így azután, a kis Stanislav a nagyapó műhelyében inaskodott, tanulta a hárfa építésének mesterségét, miközben magányos édesanyjának is segített, hol kecskéket, hol pedig tehenet őrizni a nuslei határban.

Nagyapó kedvence volt Stanislav, és tón éppen ez a bogárszemű, ügyes kezű kisfiú volt az oka, hogy nagyapó visszautasította mind az amerikai, mind pedig a franciaországi meghívásokat. Ezerkilencszázhuszonnyolcban a nagyapó meg az unoka építették fel az első közös hárfát, amely ma az ostravai szimfonikus zenekar tulajdonát képezi. Sajnos, a nagyapa 1931-ben szélütés következtében megbénult s így a sokat ígérő közös munka folytatása elmaradt. Azért is elmaradt, mivel a fiatal Stanislav kapzsi nagybácsija, Oldrich, nemcsak a nagyapó házát, de műhelyét és minden felszerelését megkaparintotta. Stanislav Cervenka a gazdasági válság súlyos éveiben, jóllehet fiatal házas volt, a rosszindulatú rokonság jóvoltából az utcára került. Bútorszállítóknál dolgozott segédmunkásként, majd egy smíchovi cégnél garázsmesterként dolgozott egészen 1945 közepéig. Más ember már rég elfelejtette volna, hogy hárfák is léteznek a világon, Stanislav Cervenka azonban titokban még mindig remélt, s hitt abban, hogy egyszer az ő ideje is elérkezik, és folytathatja mesterségét: a zenei adottságokat és a rendkívüli kézügyességet megkövetelő hárfaépítés művészetét.

A felszabadulás után három kérvényt adott be a nuslei Körzeti Nemzeti Bizottsághoz, s mind a háromszor elutasították. Az elutasításokat azzal indokolták, hogy Prága eme negyedének

HANGVERSENY

Karácsony este ... az emberek kissé megpihennek... a családi fészkekben felcsendül a boldog gyermekkacaj. Aranyszínű bor csillog a pohárban, és az idősebbek a régi karácsonyra gondolnak. Hiába minden, elszálltak az évek, a fiókák kirepültek a fészekből és most fájdalmasan nagy a csend.

A rádiókészülék kapcsolójával keresik sokan az emberi közösségérzetét, és rtiint minden nagy ünnepeken, betölti a szobát a 9. szimfónia viharzó és felemelő melódiája.

Lágyan, nyugtatóan simogatnak az első tétel hangjai. Igen, búcsúzni kell

a jótól és a rossztól, -az örömtől és a bánátitól, búcsúzni kell az emlékeinktől, mert az élet elmúlik, jön a sötétség, az örök álom... Vajon Ludwig van Beethoven, az alacsony, himlőhelyes arcú, rendkívül rövidlátó férfi zeneszerzése közben felidézi-e a múltat? Az iszákos apát, aki megerőltető gyakorlatokra kényszerítette a lángeszű gyermeket, hogy minél előbb hasznot húzzon csodálatos tehetségéből. A családi otthon zilált erkölcsi és anyagi viszonyait, és az első nyilvános hangversenyt Kölnben? Akkor volt nyolcéves. Sok kontár tanítója között talán elsikkadt volna, ha 1779 októberében nem találkozik Christian Gottlob Neefével, a művelt, tapasztalt muzsikussal, aki felismerte a kilenc esztendős gyermekben a zsenit.

De már zeng, zúg, viharzik a második tétel, dübörög az üstdob, a vonósok már önkívületben játszanak ... jöjjön még egyszer a teljes élet mámora. Jöjjön még utoljára minden kéj, tninden gyönyör, a hófedte hegycsúcsok szépsége, az arisztokrata szalonok illatos fénye, a taps, a hódolat, a kitüntetés öröme ...

De vajon — öröm volt-e? A rapszodikus hangulatú muzsikus előtt sarkig tárták a főúri paloták kapuit. Lobkowitz herceg meghajolt

előtte, Razumovszkij gróf a kívánságait leste. De a mester nem bírta az arisztokrata szalonok zárt merevségét, hiszen ő volt a zene néptribunja, a lázadó forradalmár, a szabadság egyik legnagyobb dalosa, aki a legcsodálatosabb zenével fejezte ki az emberiség örök szabadságvágyát, aki saját lelkében keresett választ a gigászi, kérlelhetetlen sors kérdéseire. 1795. március 29-én a bécsi Burgtheaterben mutatkozott be a népnek a B-dúr zongoraversennyel. Jöjjön hát még egyszer utoljára az alkotás gyönyöre, az, ami a 2. szimfónia, az Appassionata, a Razumovszkij vonósnégyes, vagy a Sors-szimfónia alkotása közben betöltötte a lelkét. Jöjjön az öröm, a legtisztább öröm, hogy megfeledkezhessen a csalódásokról, az irigységről, a rosszindulatról.

Aztán a harmadik tétel hirdeti fájdalmasan, hogy amit nem értünk el, arról le kell mondani, amit a sors nem adott meg, azt nem lehet megtalálni.

Ez a harmadik tétel a csalódások himnusza. Vallomás az elsőről, az igénytelen kis Malfatti Terézről, Giuletta Guicciardiról és Brunsvick Jozefinről, akik csak testüket tudták odaadni, Brunsvick Terézről a jóságos szentről, akit csak úgy szerethetett, mint egy nagyon fényes, na-